Négyszáz korona
Négyszáz korona
Maár Mátyás harminchat éves koráig egyszerű és becsületes házasember volt. Harminchat éves korában az állapota jelentékenyen megváltozott: ekkor történt, hogy a nagynénjétől négyszáz koronát örökölt.
Az egyszerű és becsületes Maár Mátyás, aki mint afféle kishivatalnok ráadásul még szegény is volt, a négyszáz koronának mód nélkül megörült. Mindenekelőtt átadta a pénzt a feleségének, asszony kezében jobb helyen van az ilyesmi. A felesége bezárta a pénzt a fehérnemű közé a szekrénybe, és azontúl csak a szekrényajtón keresztül gyönyörködtek a négy bankóban. És ott, a szekrény előtt hosszasan s lelkesen tanácskoztak arról, hogy mi is történjék ezzel az égből aláhullott összeggel? Maár Mátyás a takarékba akarta tenni, hogy majdan öreg napjaikra legyen egy kis tőkéjük, az asszonyt azonban, aki rendes körülmények között takarékos, sőt fukar volt, a könnyelműség kezdte furdalni.
– Erre a pénzre úgysem számítottunk – mondta az urának –, ezen bútort veszünk. A lakásunk úgyis elég szánalmas, csinosítsuk valamelyest!
Hát jó. Maár Mátyás ebbe is beleegyezett. Mármost, ha elmentek hazulról, minden asztalos és bútorosbolt előtt megálltak, és bekacsingattak a szecessziós ipar remekei közé. Egy szép napon be is merészkedtek az egyik boltba, megnéztek egy kisebbrendű ebédlőt, és nagy nehezen lealkudták négyszáz koronára. Mikor a boltból kijöttek, szédültek a boldogságtól, és úgy néztek egymásra, mint házasságuk első napján.
– Olcsó – mondta Maár Mátyás.
– Holnap elhozzuk a pénzt – mondta a felesége.
Ezen a nevezetes holnapon Maár Mátyás gyanútlanul, sőt izgatottan81 és boldogan jött haza. Azonban a felesége kisírt szemmel nyitott ajtót, és ahogy meglátta, hangosan zokogni kezdett.
– Mi történt? – kérdezte Mátyás ijedten.
– A pénz… a négyszáz korona…
– No?
– Ellopták!
Itt az asszony egy székbe roskadt, Maár Mátyás pedig elszédült, és a falhoz tántorgott.
– Ellopták… – morogta gépiesen.
– El! – sírt az asszony.
– Kicsoda?
– Nem tudom… eltűnt a szekrényből… csak a cseléd vihette el…
Maár Mátyás megnézte a szekrényt. Ott bizony nem volt pénz. De még a fehérneműből is hiányzott zsebkendő, harisnya, miegymás.
– A cseléd – mondta Mátyás –, persze hogy a cseléd… Ezért akart mindenképpen elmenni, a tizennégy napját sem várta meg…
Az asszony csak bólintott. Beszélni is alig tudott már, annyira kétségbe volt esve. Csak nagy nehezen, töredezve, szaggatottan mondta el, hogy négy nap előtt a pénz még ott volt… nem tudja, hogy mikor és hogyan tűnt el… talán kint felejtette a szekrény kulcsát… a cseléd megláthatta…
Szóval nagyon közönséges és megszokott história volt, a Maár házaspárnak azonban nagyon keserves. A férj elment a rendőrségre, ott aláírt valami jegyzőkönyvfélét, amelynek alapján megígérték neki, hogy az eljárást meg fogják indítani. Az eljárás azután meg is indult, amennyiben másnap két tekintélyes és előkelő detektív jelentkezett Mátyásnál. A két tekintélyes úr nagyon figyelmesen megnézte a lakást, följegyezte a cseléd nevét, és elment.
– Nyomozni mennek – vigasztalta Maár Mátyás a feleségét.
A cselédet nemsokára el is csípték. Hanem az nem tudott és nem akart tudni a pénzről semmit, tagadott, mint egy ügyvéd, és lázongott, amiért a becsületében gázolnak, és lopással gyanúsítják. A tizedik öregapja sem lopott, ő meg olyan becsületes, hogy az egyetemen előadásokat tarthatna a becsületességről. A lopást nem tudták rábizonyítani, hát hagyták, menjen a pokolba.
A rendőri sajtóiroda azonban hűségesen kiadta az újságíróknak a82 nevezetes hírt, hogy Maár Mátyás hivatalnoktól négyszáz koronát elloptak. Másnap minden újságban megjelent ez a rendőri hír, és Maár Mátyás arra ébredt, hogy estétől hajnalra híres ember lett. A barátai és az ismerősei részvéttel elegyes gúnyolódással, kárörömmel, sőt irigységgel tárgyalták az esetet, és többen fejcsóválva mondogatták:
– Lám, lám… ez a Maár Mátyás! Az ember azt hitte róluk, hogy semmijük sincs, és íme a négyszáz koronákat csak úgy lopják tőlük.
Maár Mátyás nem is igen vette észre, de egyszeriben gazdag ember hírébe keveredett. Ennek első bizonyságát akkor látta, amikor az adóját hirtelen fölemelték százötven koronával.
– Megőrültek ezek? – kérdezte Mátyás csodálkozva. – Mit akarnak tőlem?
Elment az adókivető bizottsághoz, és haragosan tiltakozott, de az elnök finom mosollyal rendre utasította:
– No, no, Maár úr, ne adja a szegény embert!
– De adom, mert az vagyok!
– No, akitől négyszáz koronát lehet lopni…
Maár Mátyás elkékült, de ez nem segített rajta. A százötven korona adóemelés rajta maradt, azt most már az Isten sem veszi le róla. Ebben a szomorúságban csak az vigasztalta, hogy hónapok óta fizetésjavítás előtt áll, főnökének régi ígérete most vált esedékessé. És elsején nagy reménykedések között hajlongott a félelmetes nagyságos úr előtt, aki is minden ünnepélyesség vagy meghatottság nélkül írta meg az utalványát. Maár Mátyás hálálkodva vette át az utalványt, de ahogy fél szemmel belepillantott, abbahagyta a megkezdett mosolyt, és elkomorult.
– Bocsánat, nagyságos uram – kezdte félénken.
– No, mi az?
– A fizetésjavítás, amit meg tetszett ígérni…
A főnöke jóízűen elnevette magát:
– Ugyan ne izéljen, öregem…
– Ne izéljek? – kérdezte Mátyás megdöbbenve.
– Hát persze! Csak nem képzeli, hogy javítani fogok magának… magának, akinek megtakarított pénze van?
– Megtakarított…?
– Az hát. Hiszen magától még lopnak is! Nem, öregem, ne mókázzék… Van itt elég sok szegény ember, akire jobban ráfér az a83 kis fizetésjavítás, mint magára… Van itt sok olyan ember, akitől nem lehet lopni.
Ezt csaknem szigorúan, sőt szemrehányóan mondta. Mátyás érezte, hogy az ellen nincs föllebbezés, hát lehajtotta a fejét, és ment, szó nélkül. De a lelke mélyén elátkozta a nagynénjét, aki négyszáz koronát hagyott neki, a cselédet, aki a pénzt ellopta, és elsősorban is mindenekfölött a rendőrséget, amely ezt a lopási ügyet a nagy nyilvánosságnak, hogy ne mondjuk, az örökkévalóságnak átadta. Most már érezte, megbélyegzett ember; az az ember, akit ki lehet rabolni. Rövidesen úgy látta, hogy a barátai elfordulnak, idegenkedni kezdenek tőle. Mindenki azzal gyanúsította, hogy pénze van, de azt eddig ügyesen eltitkolta. Most kisült róla a gazdagság. Eddig nem járt sehová, mert bizony nem telt. Most azzal magyarázták az egyszerű és szerény életmódját, hogy zsugori, gyűjti a pénzt, sajnál magától mindent. De van isten, igazságos isten, akinek a büntetése íme utolérte…
Maár Mátyás, aki a négyszáz korona előtt szegényen, de jókedvűen élt, most utálni kezdte az életét. Egyszer az utcán hallotta, hogy valaki a háta mögött hírhedt uzsorásnak nevezi. Becsületes lelkének ez nagyon fájt. Szomorú és embergyűlölő lett. Voltak valami régi adósságai is, fiatalkori bűnei, amelyeket lassan, kis részletekben törlesztett. Ezek a hitelezői most a pénzszagra, együtt és egyszerre megrohanták, egyszerre akarták a pénzüket. Mátyás kapálózott, lármázott, tiltakozott, hiába volt minden. Az ügyvédek kinevették, és árveréseket tűztek ki ellene, abban a reményben, hogy az árverés előtt majd csak kinyitja a nagy bugyellárist, és kifizet mindent. Lefoglalták a fizetését is, egyszerre vagy nyolcan, úgyhogy a főnöke egy szép napon fölmondott neki. Tizenöt esztendei hű szolgálat után egy jó szava sem volt Mátyáshoz, sőt bizonyos undorral nézte a piszkos zsugorit, aki még a fizetését is lefoglaltatja, csak hogy a szegénység látszatát megőrizhesse.
Maár Mátyás mint megtört, végleg elcsüggedt ember hagyta ott a hivatalát. Mit adhatott neki még ezek után az élet? Új hivatalt, új becsületet? A csúnya hírét többé semmi le nem mossa róla, ő most már akkor is mint gazdag ember fog meghalni, ha a nyomorúságtól pusztul el. És mindezeket belátván, mint filozófus elme nem sokat küszködött tovább az élettel, hanem egyszerűen és simán fölakasztotta84 magát. Hat hónappal a lopás után. Az újságokban ebből az alkalomból még egyszer megjelent a neve, és az előzmények után könnyen érthető, hogy általános részvétlenség, sőt valamelyes szelíd utálat kísérte a sírjába.
– Fukar disznó volt – mondták a legjobb barátai. – De milyen fukar! Nem tudta túlélni, hogy rongyos négyszáz koronát loptak tőle.
(1916)85
