A fájó szív, 66-ban
A fájó szív, 66-ban
A fiatalasszonyok között Pesten még azon keresztnevek voltak divatosak, amelyeket Vörösmarty és Petőfi verseiből választottak a szülők és komák, de már olyan gomba vagy kis virágkosár alakú, nefelejccsel szegélyezett kalapkákat viseltek, amelyek illatos ifjúsággal, illúzióval díszelegtek a hamvasodó fürtökön is. Így hősnőnket, a szívfájós aranymívesnét Ilonkának hívták ez idő tájt (napfényes, akvarell arcképe alatt, amely a tojásdad rámában függött a szalonban, térden állva beszélgettem leányával, Erzsébettel, aki akkorában született, mikor a királyné fiatalasszony volt, és a pesti polgárok báljaira járt, és a sima szót hol az eleven aranymívesnéhez, hol a festményhez intéztem). Általában a régi nők, Júliák, Ilonkák, Adolphinek, Fruzsinák, Lilák (!), Dorottyák lengő szoknyájukban, hervadt illatukkal, messze fehérlő vállukkal érdekesebbeknek látszanak, mint a maiak. A korszak szobabútorzata olyan volt, hogy előttük a férfiúnak térdre kellett ereszkedni, midőn a hölgy bő, uszályos szoknyáját begyömöszölte egy kis biedermeier szék bordái közé. A díványon egymásra vetett lábbal ült a Delnő, fehér harisnyáján szalagok, és a kis cipőt már selyemből is varrják. Hol volt helye a férfiúnak e házban, ahol három asszony szoknyája betölti a szalont? A zsámolyon vagy a szőnyegen… Ilonka, hősnőm, legalább húsz álló esztendeig nem is tudta másképpen elképzelni a férfiakat, mint báli zene mellett, tánc közben, vagy halk suttogással, szenvelegve térdeplő helyzetben. „Korunk hősei”, ha az illető hölgy keresztnevét kimondták szájukon, sohasem mulasztottak egy szívből lakadó gondolatot fűzni a hanghoz. „Ilonka” – rebegték évekig a Belvárosban a hatvanas évek elején, mikor a legelőkelőbb dámák is a konyhában nagy titokban laktak jól, a kecses vállfűzőben mozdulatlanul ültek a lakomán, és szarvaslábuk csupán röpke táncra volt berendezve, s valóban42 elpirulnak, ha a keringő fordulójánál bokájuk felett meglendül a tüllszoknya.
Ilonkának hatvanhatban azért fájt a szíve, mert nem Erzsébetnek hívják. Vagy még inkább Elisabethnek, ahogyan a legdivatosabb lionok az amulettbe a régi név hely érc az új nevet gravíroztatják. A császárné gyakran látható Budán és Pesten, és öreg, tiszaújlaki bajuszpedrős, ködmönszagú követek megenyhülve ejtik ki nevét a „Griff”-ben vagy az „Arany Sas”-ban, midőn a levest várván, kenyérdarabokat sóznak és paprikáznak, és egymással a napi politikát megbeszélik. Hallatlan gyöngédséggel tudták Elisabeth nevét mondani Pesten. Benne volt a hangban Elisabeth lebontott barna haja, amely tüneményes bőséggel omlott le a fejedelmi termeten; szív alakú arca és figyelmező, körültekintő barna szeme, legendás jószívűsége és kissé férfias kezének jósága. (Ah, Ilonkának hervadt kankalin színéhez hasonlatos haja volt, mert a Zugligetben ez idő tájt ilyen színű hajkoszorúcskákat találnak az öngyilkos gavallérok zsebében; csupán a válláig ért a haja, mint egykor Szendrey Júliának, és a fehér csontfésűk, türkizzel kirakott teknőccsontok már csak az öregasszonyok vagy a nemsokára nővé válott gyermekek hajában láthatók. Pesten mindenki lebontott hajjal jár, a Duna-parti poros szél nemegyszer tépázza meg a delnők fürtjeit. Csak Ilonka búsul egymagában.)
Szalonján a függönyt nem vonja félre mostanában divatos hazafi, fürtös fejű V. Garibaldi. Szegény, ő is érzi, hogy ideje mihamar lejár, már a mátrai vadászkastélyban is abbahagyták a hazafiak a reggelig való búsulást a boroskancsók mellett, Cormons felől többé nem lépnek át a határon titokzatos ügynökök, Pesten a budoárábrándok között gyakran fölmerül a kérdés a delnő szívében: vajon tetszene-e ő Andrássy Gyulának? A cigányos szemű, himlőhelyes és költőiesen rendetlen hajú Andrássy egy régi lovag nemes fejtartásával és egy előtáncos rugékonyságával siet át a belvárosi utcákon, ha néhanapján az „Angol királyné”-ban van dolga. A komótos, csendes és népszerűséget ellegyintő hazafiakat nemsokára Ferenceknek, Józsefeknek hívják, míg a stuccer, bálrendező aranyifjúság szerelmes a Gyula névbe. Nem egy mihaszna dandy köszönheti előkelő hölgy mosolyát, esetleg kegyességét a következő korban azon körülményeknek, hogy keresztelésében szerencsés volt Gyula pápa nevét nyerni.43
De még egyelőre csak Elisabethről álmodoznak Pesten a szívek. Fiatalasszonyt még nem kísért annyi gondolat Magyarországon, mint a bajor királyleány lépteit. Magyaros szabású ruhái (amelyek között a nemzetiszínű volt a legendák tárgya, a fehér selyemből való, smaragddal és rubinttal ékesítve), kis, virágos kalapja, télen macskasapkája, hosszú szárú kesztyűje, gomba alakú, kis napernyője és játékos kedvű legyezője az esti ábrándok között divatos Pesten. (A császárnak akkor is olyan feje volt, mint az ezüstforintoson. A császárok nemigen változtathatják a borbély útján frizurájukat, pláne Ferenc József, akit három generáció is megtanult egyformának ismerni. Néha az idő is belekontárkodik a fodrász dolgába, és önkényes hajnyírást rendez. A császárnak még ekkor oldalt választott, szőkésbarna haja van, de a bajusza, szakálla már a mai alakú.)
Ilonka, aki esztendőkön át hozzászokott a gondolathoz, hogy csupán az ő parazolját irigyeljék a pesti nők, a versírók neveinek kezdőbetűit beleillesszék a sorokba, a vigadói bálokon minden farsangon elveszíti a fél cipőjét, hogy Pesten egész télen azt találgatják, vajon ki a szerencsés megtaláló? Ilonka egy napon kiadta a divatját múlt, bús hazafi, V. Garibaldi útját.
– Barátom, elhanyagolt, midőn szükségem lett volna enyhe, vigasztaló szavaira. Mostanában megöregedtem. Magam sem tudom, miért, nagyon szomorú vagyok állandóan. Kérem, hagyjon magamra.
V. Garibaldi szenvedélyes válaszra készült, már fél térddel csaknem érintette a szőnyeget, és ajkán voltak a szavak, amelyeket e korban színésztempóban kellett alkalmilag a nő fülébe zúdítani. De csak haját simította hátra homlokából, mert Ilonka szürke, ravaszdi szeméből, e tengerszínűből, e rajongott, álmokban elúszó szemből biztatót többé nem olvashatott. Mielőtt elrohant volna, mint az aktor a kulisszák mögé, felkiáltott:
– Remélem, a pesti polgárság bálján találkozunk.
Ilonka búsan süppedt a karosszékbe, mintha valaki leste volna a kulcslyukon át. Néhány percnyi színészkedés után eszébe jutott, hogy bús hazafi, V. Garibaldit ő sohasem szerette, és mindig csak aranymíves urat szerette, akinek hűvös keze nyugodtan megsimogatta homlokát, midőn szerelmi gyötrődések kis szarkalábakat vontak az alabástromra. Szerette az aranymíves úr józan, kényelmeskedő hangját, amelyben az aranypénz hidegen csillámlott, mintha a44 szenvedélyek, fájdalmak ismeretlen dolgok volnának az előtt, aki az arannyal foglalkozik. Elhatározta, hogy férjével elmegy a pesti polgárság báljára, holott az aranymíves úr unta az efféle gyermekes, hiábavaló kirándulásokat, sokadalmakat. Ő tavaszi hétköznapon a budai hegyek közé szeretett kisétálni, és zsebében vinni az uzsonnáját. A fűbe feküdt, és szótlanul hallgatta a madarak beszélgetését. – De most nem tudott ellenállni Ilonka praktikájának. Különös kegyekben részesíté őt az asszony, mintha az eddig drága vázában illatozó rózsaág elhagyná helyét, és álmában az arcára lehelné jó szagát. Az aranymíves úr másnap nem ment a budai hegyek közé, hanem egy híres szabót keresett fel, akinél fekete díszmagyar ruhát rendelt.
A Vigadóban tartaték a pesti polgárság bálja, egy februáriusi napon.
Ah, mily szépek voltak az asszonyok. Kivágott ruháik, magyaros főkötőik, fátylaik, mentéik, koszorús fejük: nem egy régi gavallért ejtettek ámulatba. Kiderült a bálon, hogy a pesti asszonyok nagyon formásak, inkább kövérek, mint soványak. A zenekar páholyában a bécsi zenekar elandalító dallamokat játszott, midőn csodálatos jó szaga volt a virágoknak.
És most e terembe lépett fehér, magyaros ruhában Erzsébet császárné, oldalán huszáros egyenruhában, a Szent István-rend szalagjával mellén a császár.
Elisabeth akkor volt a legszebb életében. Nőket kellett itt meghódítani, örök hűséget fogadtatni minden tekintettel, minden mohón figyelmező szívvel.
Lebontott hajsátora okozta e bálon, hogy Magyarországon a költők a női ideálokat évtizedekig kibontott hajjal ábrándozzák. Nyakán egy sor igazgyöngy, jobb kezén láncszemekből karperec, baljában fehér csipkelegyező. Bő szoknyáján rózsahímzések… A repkedő hajú, karcsú Andrássy Gyula hirtelen a császári pár előtt terem, ragyogva, mosolyogva vezeti a koronás vendégeket a sorfalat álló nők között.
Ah, Ilonka sohasem felejti el, hogy az Elisabeth szeme rajta hosszasabban megpihent, mint máskor. Hátul az aranymíves úr mesteremberes bámészkodással állott, és nem értette felesége sóhajtását:
– Tehát észrevett…
Észrevette őt, a legszebb, legrajongottabb asszonyt Pesten a másik, aki ezután egyedül lesz királynője a szíveknek. A barna szempár45 megbocsátással, asszonyos jósággal, a női szenvedésben eggyé váló anyák megértésével nyugodott meg az aranymívesné alakján. Hiába viseltek bő, mindent eltakaró szoknyát e korban a nők, azért megismerik egymást…
Éjfél felé, mikor a császári pár visszavonult, Ilonka szédülve kapaszkodott az aranymíves úr karjába. A családi hintóban fáradt fejét az ura vállára hajtotta, amíg a kerekek a havas Belvároson döcögtek.
– Ugye, megengeded, hogy Erzsébetnek kereszteljük őt?… Ha leányunk lesz.
Az aranymíves úr mindenbe beleegyezett, mert tagadhatatlanul jólesett szívének, hogy a bukott politikus V. Garibaldi egyedül vonta meg magát egy oszlop mellett a báli teremben, és többé senki sem állott vele szóba. Az aranymíves úr dinasztikus érzelmű hazafi volt.
(1916)46
