AZ ÜVEGLOPÓ
AZ ÜVEGLOPÓ
Szindbád fiához intézett tanításait most már szorgalmatosan folytatja, mert minden éjszaka egyik-másik régi szeretőjével álmodik, amely álom a közfelfogás szerint ha nem is minden esetben halált, de mindig hosszabb-rövidebb ideig tartó betegséget jelent… A régi szeretők eljöttek új ruhákban, sőt egyszer vőlegényt is hoztak magukkal, akit Szindbádnak bemutattak.
– Azok a nők, akik bizonyos mértékben megcsalva érzik magukat valamely régi szerelem elmúlásakor, tüntetni szoktak új szerelmükkel. De, kérlek, ne vedd komolyan ezeket a dolgokat – mondá fiának Szindbád –, ezek a nők többnyire féltékenységet akarnak gerjeszteni abban a férfiúban, aki miatt valóban szenvednek. Ne légy féltékeny, még akkor se, ha látnád, hogy régi hölgyed egy kopasz ember fejebúbjáról nyomkodná ki a pattanásokat.
Vajon megfogadta Szindbád fia atyja tanítását?… Nem félt-e, hogy atyja ilyen bevezetés után majd valamelyik régi szeretője elvételére akarja rábírni?
Nézzük magát a bölcs Szindbádot, hogyan viselkedett régi szeretőjével szemközt, akinek „Hortobágyi” név alatt valaha annyi posztresztant levelet küldött.
A Hortobágyinak nevezett hölgy a badacsonyi hegy közelében lakott, ahol már annyi asszonyság tette magát nevezetessé…
Nyilván azért, mert a férfiak nem tudják elfelejteni az idevaló borokat, valamint a kémények füstjeit, amelyek kövér halaktól zsírosak. A halzsír sokkal táplálóbb eledel, mint a sertészsír, mondják itt a Balaton környékén. (Persze, legjobbnak a liba zsírja mondatik.) Ez a bizonyos Hortobágyi nem nagy fontosságot látszik tulajdonítani a szerelemnek, ezért csak éppen annyi szalonnát tétet félre, amennyi szalonna a mindennapi, egyszerű koszthoz szükségeltetik. Híres volt még arról is, hogy a böjtnapokat megtartja, kedden és470 pénteken sohase nyúlt volna húsételhez, amit könnyen megtehetett, mert magányos hölgy volt, aki húszholdas szőlőjében egyedül gazdálkodott: mégpedig nem is éppen eredménytelenül. Hortobágyi kisasszonyról tehát nem lehetett föltenni, hogy valaha is helyet foglalhasson abban a gyűjteményben, amelyet Szindbádunk készített női ismeretségeiről. És íme, mégis úgy fordult az élet sora, hogy Hortobágyi kisasszony csaknem a legfontosabb szerepet vitte Szindbád életében: fontosabbat, mint az ápolónő, akinek bizony már külön karosszéket kell készíteni az ágy mellé, abban a korban, amelyhez Szindbád közeledett, jelentékenyebbet, mint a pletykahordó szomszédasszony, akinek révén Szindbád az egész városnegyed ügyeiről értesült, szinte előre vélte tudni, hol lesz darab idő múlva leányszöktetés: és még komolyabbat, mint Szindbád sánta gazdasszonya, akit ez a jeles férfiú abból a célból tartogatott, hogy az ne mehessen el sehová. Hortobágyi kiassszony ábránd lett Szindbádunk életében. Eljött minden hajnalban, abban az időben, amikor a verebek csiripelni kezdenek, és amikor Hortobágyi kisasszony valószínűleg felébredt badacsonyi szőlőjében, hogy a kapások között megfelelő rendet tartson.
– Valóban úgy osztogatja a pofonokat, mint ahogyan a hír mondja? – kérdezte magában egy reggelen Szindbád, amint megint csak elgondolkozott Hortobágyi felett. Elhatározta, hogy meglepi a kisasszonyt, akivel darab idő óta állandó levelezést tartott fenn. És egy olyan kis állomásra érkezett, ahol a személyvonat sem állott meg hosszabb ideig, mint egy másodpercig.
Hortobágyi kisasszony, mint ezt Szindbád már a levelekből tudta, egy régi Esterházy-kastélyban lakott, aminthogy ezen a tájon az Esterházyakról sok mindent elneveznek. A legfontosabbnak látszott az egész építkezésen a pinceajtó, amely széles volt, mint egy várkapu. Az ablakok inkább kicsinyre voltak szabva, hogy azokon még egy kövérebb fajta kísértet sem tudott volna utat találni. Az alacsony szobák felett a nagy padlás rogyásig meg volt rakva rozzsal, mert abban az időben éppen háború volt az országban, és így igen keresett portéka lett a rozs. A kastély kertjében is inkább több volt a hasznos vetemény, így a káposzta, karalábé, a bokrok471 alatt meghúzódó dohány is, mint például a sok haszontalan virág. Szindbád komoly érzelmességgel bólintott egy ágakra akasztott vörös alsószoknya felé: igen, az ilyen barchent szoknyát szerette látni mindig azokon a nőkön, akiket valaha feleségül akart venni.
De még az alsószoknyánál is nagyobb örömet érzett, amikor a kastély mögött méhest pillantott meg. Ez a napkeletről való templom kupoláival azt jelenti, hogy ezen a darabka földön az emberek sokáig élnek. Mert milyen betegségekben szoktak meghalni a rendes férfiak Magyarországon? Rendszerint reumában vagy köszvényben, amely betegségeknek okozói a névnapokra való utazások téli időben, valamint a mértéktelen táplálkozások… És a falusi emberek már régen tudják, hogy úgy a fájdalmas reumanyavalya, valamint az átkozott köszvény ellen: egyetlen segítség van a világon. Ez pedig nem más, mint a méhcsípés. Ugyanezért mézzel szokták bedörzsölni a kezüket vagy a lábukat, ha az ördöngös betegség odaköltözött. A méhek rászállnak a mézre, most már csak a beteg ügyességétől függ: hogyan csípesse meg magát az orvossal.
Viszont az ilyen méhes arra is alkalmas, hogy az ember benne pipázgasson, emlékiratokat, naplókat írjon, amely dolgokba nem szívesen egyezik bele a legtöbb asszony.
– Igen, itt írom meg mindazon szenvedéseim történetét, amelyek miatt öreg és beteg ember lettem… Majd vakaródzik némely asszonyság, ha megtudja irataimból, hogy mennyi fájdalmat okozott nekem! – ezt mormogta Szindbád magában, amidőn Hortobágyi kisasszony a házból kilépett, és így szólt:
– Jó, hogy jött. Nekem ugyanis egész nap dolgom van odakünn a hegyen a szőlőmunkásaimmal. Van legalább valaki, aki vigyáz a házra. Itt van a pince és kamra kulcsa. Égő pipával ne járjon a padláson. Az üvegeimet össze ne törje, mert az mostanában drága portéka.
Hortobágyi kisasszony – olyan hatalmas, mint egy vadkörtefa – kezet fogott Szindbáddal, és a kapások után sietett.
Szindbád körülnézett a kamrában. Igen jól felszerelt helynek ítélte ezt a kamrát, amelyre nyugodtan lehet gondolni olyankor is, amikor a balatoni szél hófúvást idéz elő télidőben, és se kocsival,472 se vonattal nem lehet járni, legfeljebb szánnal. De az veszedelmes, mert általában lecsúszhatik róla az utazó…
Mint ahogy már nagyon sok lábzsák csúszott le a szánkóról.
A kamrában igen sok száraz kolbászt, oldalas szalonnát, befőttet fedezett fel, amelyeket végigkóstolgatott. „Vajon mikor volt itt az utolsó disznóölés, hogy ennyi minden maradt még nyárra is?” – kérdezte magában. Gondolatai közben nem ügyelt eléggé a zöldpaprikára, amelyeket falatozott, és ugyanezért a zöldpaprikák közé betévedt egy mérges, hegyes tekintetű, boszorkány-kedvben ültetett kis paprika is, amely úgy megmarta Szindbádnak torkát, hogy káromkodni kezdett, pedig ez nem volt már szokása a kegyes életű zarándoknak.
Szaladni kezdett a fájdalomtól, és meg sem állott a pincéig, amelyet olyan hevességgel nyitott fel, mintha legalábbis tűz volna a háznál, és itt államnak a tűzoltószerek. Valóban meg is találta az üveglopót, amely Szindbád kedvére valóan szivárványos volt a régiségtől. Mármost nem volt egyéb tennivalója Szindbádnak, mint megkeresni azt a hordót, amelyen legrégibbnek látszott a dugóra alkalmazott rongydarab. Az ilyen sárgás rongydarab a hordódugón azt jelenti, hogy a bor, amely a hordóban van: legalábbis tavalyi eredetű. Szindbádunknak e várakozását is siker koronázta: talált egy olyan dugóra, amely Hortobágyinak egy régi harisnyájába volt bebugyolálva. A harisnya valaha fehér volt, de a dugó azóta nagyon sokszor táncolt benne.
Szindbád nem tartotta magát valamely nagy borszakértőnek, de a pókhálók állásáról, a hordók fekvéséről, a pincelyuk helyzetéről megállapította, hogy a borok meglehetősen régiek… Napközben unalmában többször is visszatéregetett a pincébe, mert felfedezett az udvaron egy ágast, amelyre különböző cserépfazekak, lábasok, ibrikek voltak akasztva, hogy ott a napon kellően kiszáradjanak. Kíváncsi volt, hogy nem lyukasak-e ezek a fazekak, azért többször is megtöltötte őket borral.
Hortobágyi kisasszony estefelé tért haza, amikor Szindbád éppen az eltörött üveglopó nyomait akarta eltávolítani, mert a lopót véletlenül473 a hordóhoz ütötte. A kisasszony bosszankodott, és bosszúságában így szólott:
– A tudomány legújabb állása szerint tudjuk, hogy a méhcsípés részegeskedés ellen is igen hasznos orvosság. Most már alusznak a méhek, tehát az orvossággal reggelig kell várni. Amint feljött a nap, majd megkenem mézzel a fejének a kopasz búbját, és a méhesbe ültetem. Csak olyan férfihoz mehetek feleségül, akire nyugodtan rábízhatom az üveglopót.
… Szindbád még ezen az éjszakán megszökött a kastélyból, amelyet első pillanatban oly barátságosnak ítélt.
[1925]474
