Madárijesztő koromból
Madárijesztő koromból
…Egy napon aztán észrevettem, hogy ujjal mutogatnak rám az emberek az utcán. Megszólít egy jóakaratú szomszéd:
– Kissé túlzásba viszi a fogyasztókúrát.
– Nem – feleltem –, nem használok semmiféle kúrát, se hízót, se fogyasztót.
A szabómmal már régebben haragot tartok, de akkoriban mindig az utca túlsó oldalán jártam, hogy a kibékülésnek a lehetőségét is elkerüljem. Vajon miért is békültem volna ki? A szabómmal csak úgy lehet békepipára gyújtani, ha legalább egy új öltönyt rendelek nála. Minek nekem az új ruha? Nem készülök sehová se látogatóba, legfeljebb az adókivető bizottság elé, ott pedig elfogadják az embert a tavalyi ruhájában is.
Hát ez az adókivető bizottság olyan téma, amelyről bőségesen írhatnék napszámba, ha nem várna még annyi feljegyeznivaló. A bizottságról csak azt jegyzem meg, hogy ő érti mostanában legjobban a ríkatás művészetét. Azelőttiben híres papok szónoklatait jártunk meghallgatni, ha sírni való kedvünk volt. Vagy ha templom helyett inkább a kocsmát látogattuk, a cigányprímással vonattunk valamely keserves nótát, hogy szívre ható hangulatba ringassuk magunkat. Most aztán nem kell se templomba, se kocsmába járni többet, elég egy esztendőben egyszer megjelenni az adókivető bizottság előtt, hogy a következő esztendeig a nótaféléből csak a keserveset szeressük. Mindig megcsodáltam férfiasságomat, amikor nem roggyantam össze a bizottság előtt. „Az ilyen bátor ember, mint én – dicsekedtem magamban –, akár az akasztófa alá is emelt fejjel léphetne.”
De nemcsak bátorságból él az ember, néha a lélek is megkívánja a maga szórakozását, a vigadozást a sok mindennapi gond és nyomorúság után. Azelőttiben kitáncoltam magam a bálban, ha valami bajom volt; vagy elmentem a színházba, hogy nevessek a színész nagy220 szakállán. Megpróbáltam ezt mostanában is. De alig perdültem egyet-kettőt, alig mukkantottam a tenyerem mögött: már rám húzták, hogy olyan mértéktelenül vigadozik, ami után adót kell fizetni. Mondom, jól van, hagyjuk a fiatalságnak a táncot, én már úgyis kikoptam az efféléből.
Voltak még más gyönyörűségei is az életemnek, amely gyönyörökről valaha tilos volt még csak beszélni is, de most már szabadon írhatok róla, mert hiszen többé úgyse űzöm. Ilyen volt például a hazárdjáték, amelyből néha szerettem csipegetni. Kell az ilyesmi a magamfajta egyszerű polgárnak is olykor, hogy azt higgye magáról, hogy úriember. Igaz, hogy a törvények, a hatóságok, a polgári tisztesség tiltották a hazárdjátékot. Olykor a rendőrséggel is meggyűlt a bajuk azoknak, akiket rajtacsíptek. Rendben van, mondtuk magunkban, valamiféle törvénynek kell lenni a világon.
Most már aztán mi történt itt a hazárdjáték körül? Megadóztatnak érte, forgalmi ellenőrt állítanak a hátam mögé, adót kell fizetnem olyanért is, amit törvényeink szerint nem volna szabad tennem. A régimódi becsukás ellen a hazárdjáték miatt: nem lehetett semmi kifogásom, de a hazárdjáték után járó adó ellen már mégis felforrtam. Inkább nem játszom.
Végignézek madárijesztő mi voltomon… Hol van még hozzám hasonló, bozontos, ijesztő városi polgár a világon? Most már nem is csodálom, hogy ujjal mutogatnak reám.
(1924)221
