2 Egy éjszaka Pesten
2
Egy éjszaka Pesten
Egy éjszaka Pesten
A pesti rakodóparton még tizenöt-húsz esztendő előtt is megvolt az a régi fogadó, amely a „Kék Duná”-hoz volt címezve, és többnyire hajósok és más, vízzel foglalatoskodó emberek látogatták. A tizennyolcadik század végén sem volt már sokkal fiatalabb a „Kék Duna”, mint napjainkban. Alacsony emeletével, félrecsapott zsindelyfedelével szomorúan álldogált a víz partján, pedig gyakran hangzott ki ivójából víg ének és húros szerszámok pengése. Lehetséges, hogy már Ali Musztafa idejében is ide járogattak át a Dunán a budai törökök megszegni a Korán törvényeit, az ivó ablaka csaknem egy vonalban volt már a föld színével, és lépcsőkön kellett lefelé menni a házba.
A kalendáriumok még mindig 1791-et írtak, és karácsony havában vagyunk Pesten, a „Kék Duná”-hoz címzett vendégfogadóban. A Duna jege megállott, és a hajósélet kipusztult a régi fogadóból. A Duna jegére szalmát vetettek, amely a biztos jeget jelzi, hol akár gyalog, akár tengelyen át lehet kelni a túlsó partra. Csikorgó hideg este borult Pest városára. A csillagok, mint megannyi égő szemek ragyognak az acélos égboltozaton, hideg szél süvölt a Duna medre fölött. A parti házakon zörögnek a kereskedők cégtáblái. Fortuna Sándor, a híres pesti csizmadia aranycsizmáját a boltajtó felől elkapja a szél, és sebesen görgetve viszi előre a Duna jegén. Senki sincs, aki utána fusson az aranycsizmának. Reggelre kelve, fejvakarva szidja a gazda a pajkos jurátusokat, akik megint csúfot űzvén, valamelyik szabó műhelye fölé akasztották el az aranycsizmát. Pest sötét és kihalt. Az olajmécseseknek hírük-hamvuk sincs, hisz épp ebben az esztendőben mondta ki a pesti magisztrátus a határozatot, hogy teljesen elegendő, ha az éjszakai lumpoknak az útját a hold világítja. Minek arra pazarolni a drága olajat? Legalább a részeg jurátus nem ismeri meg a cégtáblákat a sötétben!
A „Kék Duna” fogadó hollétét is csupán arról lehet tudni a vak éjszakában, hogy az ivó ablakából (amely bőségesen van vasráccsal borítva) némi halovány világosság szűrődik ki a havas földre. A kapu, amelyen sasfejek tartják a rozsdás karikákat, már zárva van. A szél süvöltve vágódik be a barátok utcájába, és messzire megzörget valamely rosszul záródó ablakot.
Egy sötét, hosszú köpenyeges férfi fordul ki ebben a percben az egyik20 sikátorból, amelyek nagy számmal vették körül a Duna-partot, hosszú lépésekkel közeledik a „Kék Duna” kapujához, és megzörgeti a kaput a karikával.
Néhány perc múlva fölnyílik a kapu, és a köpenyeges férfiú magas szárú lovagcsizmáiban, kezében aranyfejű lovaglóvesszővel és fején széles barettben megjelenik a kivilágított vendégszobában, ahol kívüle már hárman üldögélnek.
Három halovány férfiarcot világítanak meg a faggyúgyertyák, amelyek a fehér asztalterítőn réztartókban állanak.
Az egyik férfi vastag, fekete bajuszú, szilaj tekintetű, széles vállú ember, akinek magatartásán meglátszik, hogy nem régen még a feszes egyenruha viseléséhez volt szokva, hirtelen fölemelkedik, és hatalmas karjait kitárva, nagy szeretettel keblére öleli a jövevényt:
– Régen várunk, Ignác! – mondja mély hangon. – Társaim már nyugtalankodtak, de én buzdítottam őket, hogy te ígéretedet mindig meg szoktad tartani.
Az újonnan érkezett ledobja bő köpenyegét, amely alatt fekete bársonyruha látszik, gazdagon díszítve csipkével. A derekán széles selyemöv, amelyből egy tőr markolatja emelkedik ki. A halovány arcban égő tüzes szemek fürkészve néznek körül a szobában; aztán keblére öleli a fekete bajuszú férfiút.
– Laczkovics kapitány, te ismersz engem gyermekkorom óta. Tudod, hogy cselekedeteimet mindig az ésszerűség és okosság szabványai szerint szabom magam. Jó estét, Hajnóczy!
A halovány arcú, szőke fiatalember, aki csendesen húzódott meg az asztal mellett, örömmel ragadta meg a felé nyújtott kezet. Megrázta, és tiszteletteljesen mondta:
– Jó estét, Mester! Csakhogy már eljött.
A harmadik egy fehér hajú, pápaszemes, tubákszínű ruhás férfiú volt a társaságban, aki eddig szórakozottan játszadozott burnótos szelencéjével. Szótlanul fogott kezet a jövevénnyel, és vastag pápaszeme alól szórakozottan mérte végig Martinovicsot.
– A császár jól ruházza az ő embereit – mormogta.
Öreg, beteges, fáradt férfiúnak látszott a pápaszemes ember, aki csakhamar zsebébe nyúlt, és mielőtt bármit is előrebocsátott volna, hangos, lassú szóval olvasni kezdett egy iratcsomagból. Az iratcsomót a gyertyához tartotta, bal kezével pedig árnyékot vetett pápaszemére.
– Magyar États généraux… Káté a francia forradalom elveinek terjesztéséről21 és a megalakítandó „Reformátorok társasága” című titkos társaságról…
– Kedves bátyám, nagyságos Gyurkovics tanár úr, hagyjuk talán máskorra a káté ismertetését! – szólt közbe Martinovics.
Gyurkovics Ferenc, a pesti egyetemen a politikai tudományok tanára, mélységes csodálkozással nézett végig a bársonyruhás férfiún.
– Kedves testvérem – mormogta sértődötten –, valóban csupán azért töltöttem itt a kései éjjeli órát, hogy önnek szolgálatára lehessek. Biztos voltam ugyanis arról, hogy ön a káté megismeréseért jött Bécsből Pestre.
Az udvari vegyész finoman mosolygott:
– Grácia, nagyságos tanár úr! Én uram és parancsolóm, Leopoldus császár parancsából mulatozok jelenleg Pesten, és ugyanezért kértem az urakat e késői találkozóra. Nem vagyok ugyanis teljesen bizonyos abban, hogy báró Barkó pesti lovassági tábornok és a titkosrendőrség feje nem kémleli-e minden lépésemet. Pestről igen megbízható jelentések szoktak érkezni a tábornok úrtól. Nagy blamázs volna részéről, ha legközelebbi jelentéséből hiányoznék az én pesti utazásom hiteles története.
– Tehát minek köszönhetjük a szerencsét? – kérdezte epésen Gyurkovics Ferenc, és mérgesen dugta tubákszínű kabarjába az íráscsomót.
– Mindenekelőtt barátomat, Laczkovics kapitányt kívántam látni, és vele kedvező híreimet közölni – mondta Martinovics, és fél karjával átölelte a harcias katona vállát.
A kapitány mogorva arca hirtelen megenyhült, mint a téli táj a napsugárban.
– Valóban ideje volna már valamely kedvező auspiciumokat hallgatni, barátom – mondta mély hangján, és bajuszát harciasán csavarta meg, mintha legalábbis közelgő háborúról volna szó.
– Jó hírek, Laczkovics, pompás hírek! – biztatta Martinovics a zordon kapitányt. – Leopoldusnak többször említettem a vitéz Gréven-ezredbeli katonát, aki nemcsak a porosz burgonyaháborúban, de Belgrád megvívásában is kitüntette magát személyes bátorságával.
– Ez az elismerés az obsit volt és egy rongyos érdempénz! – dörmögte közbe a kapitány. – És irodalmi működésemről milyen véleménye van a császárnak?
Martinovics szelíden mosolygott.
– Őfelségének tömérdek gondja van országaival. A flórenci leveleken kívül nemigen ér rá más levelek olvasására. A flórenciek pedig szorgalmas levélírók. A titkos szekrénykék, amelyek Toszkánában azért vannak kifüggesztve22 a városokba, hogy minden alattvaló személyesen megírhassa panaszkodó levelét a császárnak, mindig megtelnek jelentésekkel. Bocsáss meg tehát, ha a császár még nem olvasta volna Belgrád megvételéről szóló költeményedet, sem „A macedóniai vitéz”-t. De különben is ez utóbbi Trenk Frigyes miatt nemigen lehetne népszerű az udvarnál…
– Kérlek – kiáltott közbe a kapitány dörgő hangon –, valóban nem tudom, mi kifogásod lehetne Trenk Frigyes ellen? Trenk igazat írt „a macedóniai vitéz”-ben, a királyok rosszabbak Cartouche-nál, a francia rablónál. És vajon maga Trenk Frigyes tehet róla, hogy Nagy Frigyes nővére halálosan belészeretett, és emiatt a porosz király üldözőbe vette? Bizonnyal nem. No de meg is fizetett a burkus királynak. Megírta élményeit, és az egész világ nevetett Nagy Frigyesen. A királyok mind egy húron pendülnek. Hisz az én esetem csak égbekiáltó igazságtalanság. A követek, mágnások beugratnak a kérvény aláírásába, amelyben a magyar ezrednyelv behozatalát kérjük az országgyűléstől. Bennünket, Gréven-tiszteket nyomban vasra vernek, aztán azon vesszük észre magunkat, hogy egyedül hagytak. Sem a mágnások, sem a papok nem törődnek velünk; még nyugdíjamat is elveszítem. Hónapok óta feketekávét ebédelek hitelben a „Török Császár”-nál.
– Ezentúl másképpen lesz, nemes barátom – felelt Martinovics csendesítő hangon. – A császár kegyesen megígérte, hogy kinevez provinciális comissariusnak. Lesz megélhetésed, mindennapi kenyered.
– No hát elég szégyen volt, hogy eddig is engedték koplalni a pesti alispán fiát, az egykori magyar testőrt! – dörmögött a kapitány, még mindig fölhevülve. – És mikor lesz ez a kinevezés? A hitelezőim már fojtogatnak.
– A király kihallgatáson fogad, azután minden rendben lesz – felelt Martinovics, és szeretetre méltóan simogatta meg a kapitány hátát. – Vén medve! Ha egyszer jóllaktál, a forradalmat sem fogod többé vérben keresztelni.
A szőke, halovány fiatalember szelíd csendességgel üldögélt az asztal mellett, és nagy figyelemmel hallgatta Laczkovics dörmögését.
– A kapitánynak mindenben igaza van – szólalt meg most csöndes hangon. – Nagy reformokra van szükségünk úgy a közéletben, mint a társadalomban!
Martinovics széles gesztussal ölelte magához a fiatalember fejét:
– Ugyan, Hajnóczy barátom, te idealista, szelíd férfiú, talán már te is a vért kívánod, mint vad kapitány barátunk?23
– Nem – felelt csendes, megfontolt hangon Hajnóczy, az egykori főúri magántitkár –, a vért én nem kívánom, de igenis, szívesen feláldoznám az életemet azon nagy eszmék szolgálatában, amelyek nyugat felől közelednek hozzánk. Az én életem már úgysem ér sokat. A végzet elvett tőlem mindent, ami nekem értékes volt. Elvette drága feleségemet, elvette hivatalomat, mert nem születtem nemesembernek, habár egész életemben arra törekedtem, hogy nemesebben gondolkozzam, viselkedjem az igazi nemesembereknél. Szegény megboldogult nőm mondhatná el azon lelki gyötrődéseket, kínszenvedéseket, amíg megyei hivatalomban alantasaimmal feledtetni tudtam nemtelen származásomat. Az aszódi lutheránus pap, drága, jó apám, elfelejtett kutyabőrt adni a kezembe. Mert ó, mennyi szenvedéstől kíméltettem volna meg! Álmatlan éjjeleimen gyakran úgy rémlik nekem, hogy szegény drága nőmet is azért veszítettem el, mert nem viselhette el nemtelen állapotomat. Hogyne kívánnám tehát a távoli forradalom mennydörgését a magyar rónák fölött hallani, midőn mágnások és nemesek velem egyenlővé lesznek.
Martinovics csöndesen hallgatta végig a szelíd, szomorú ember kifakadását, aztán halkan így szólott:
– Leopoldus uram irántad is kegyelmes volt, Hajnóczy. Meghallgatta előterjesztésemet, és nemsokára hivatalt kapsz a császár kegyelméből. A forradalmat pedig tegyétek félre. A mi vetésünk még nem érett meg a nyaktilóra.
– Köszönöm, Martinovics! – mondta a szelíd Hajnóczy. – A császári ír talán begyógyítja egykor nyitott sebeimet.
Az öreg Gyurkovics, aki félig gúnyosan, félig tréfásan mosolyogva hallgatta végig társai szavait, epéskedve megjegyezte:
– Remélem, nekem nem hoztál semmiféle hivatalt a császártól, Martinovics?
– Valóban, erre nem gondoltam!
Az öreg tanár a homlokára tolta a pápaszemét.
– Nos, látod, én pedig gondoskodtam a számodra hivatalról. Az egyik igazgatói állást néked szántam a Reformátorok Társaságában.
– Köszönöm, tanár úr, nem fogadom el! – felelt csendesen Martinovics.
– Balga férfiú! – kiáltott fel hevesen az öreg professzor, és izgatottan felemelkedett az asztal mellől. – Még nem is ismered a kátét, amely az emberi szabadság bibliája leend, úgy hazánkban, mint az egész világon. A köztársaságot alkotjuk meg, és a papok elkobzott vagyonából negyven24 millió forint jövedelmet biztosítunk az államnak. Te már nem ismered ezt az országot, Martinovics, nem hallod a szívek dobbanását, nem érted a titkos óhajtásokat és nyílt panaszokat. Ebben az országban megérett a forradalom búzakalásza, csupán aratásra vár. A Reformátorok Társasága csépeli ki az érett kalászokból a szabadság drága magvait. Várnak bennünket, hisznek bennünk, és már nagyon sokan együtt vagyunk, akik a jelszót várjuk. Az ország készen van a forradalomra. A szüreteken, ahol nemrégiben még József császárt káromolták, ma Dumouriez és Kosciuszko egészségére koccintanak. A pataki deák „republikánus atyjafiának” nevezi társát. A pesti egyetemen a hallgatók levágják a copfot, Wurmann, a pozsonyi kesztyűs a minapában arról beszélt a borosasztal mellett, hogy mit is csinálna ő, ha egyszer a királyt elfogná. De már a paraszt is tudja, hogy van messze nyugaton egy ország, ahol már fölvirradt egy új hajnalhasadás. Martinovics, ennek a nemzetnek a megváltása reád vár. Én már nagyon öreg ember vagyok, holnapután vagy talán már holnapra elmegyek az örök egyenlőség birodalmába. Szeretném, ha a magok, amelyeket én ültettem el, egy gondos kéz ápolásával kicsíráznának, és nem vesznének el a semmiségben az eszmék, amelyekért szinte egész életemet feláldoztam. Martinovics Ignác, a kátét, amelybe életem gyümölcsét leraktam, néked hagyományozom. Egyszer talán az életben még szükséged lehet az öreg Gyurkovics tanácsaira.
– Köszönöm, kedves bátyám, elfogadom a testálását! – felel Martinovics, és kezét nyújtotta az öreg tanárnak.
– A kátéban megtalálsz mindent, amire szükséged van: a titkos jeleket, a tagok névsorát és a társaság szabályait.
Martinovics már magára öltötte bő köpenyegét, és elbúcsúzott az éjféli társaságtól. Laczkovicsot megölelte és megcsókolta.
– Mérséklet, kapitány. A császár nem szereti a rebellis embereket! Maradjatok, én egyedül távozom, mert bizonyos, hogy kémek járnak a nyomomba! A bécsi kabinet kezei hosszúak, és megvan a jó szokása, hogy a kabinet tagjai egymást éppen úgy megfigyelik, mint a gyanús embereket.
Sietve kilépett a régi fogadó kapuján, a jeges szél megtáncoltatta vállán a köpenyeget, és gyors léptekkel fordult be a legközelebbi sikátorba.
Alig tett néhány lépést, midőn egy sűrűn lefátyolozott, kendőkbe burkolt nőalak lépett elébe egy sötét kapualjból.
– Ignác, vigyázz! Kopók járnak a nyomodba! – szólalt meg titokzatos hangon a nő.25
– Livinska! – kiáltott fel meglepetten Martinovics, és a nő keze után nyúlt.
A nő kisiklott kezéből, és szélgyorsasággal futott el a sötét éjszakában.
Martinovics egy pillanatig habozott, hogy a nő után siet, de nem sok ideje volt a gondolkozásra, mert a következő percben kopogó csizmasarkok visszhangoztak fel a sikátorban, és szürke köpenyeges katonák, polgári ruhás rendőrkémek állották el az útját.
– Add meg magad! – kiáltott egy kemény hang.
Martinovics nyugodtan megállott, és a katonák körülvették.
A tiszt rejteklámpát vont elő köpönyege alól, és a fogoly arcába világított.
– Ki vagy? – kérdezte.
Martinovics felelet helyett széttárta mellén a köpönyeget, kigombolta a kabátját, és ott a mellén megvillant a lámpafényben egy sárga, kerek éremdarab.
A tiszt leeresztette a lámpát, és szabályszerűen tisztelgett.
– Pardon, tanácsos úr! – mondta katonásan.
Elparancsolta a szürke kabátos legényeket a fogoly mellől. Martinovics pedig sietve folytatta útját a régi pesti belváros kanyargós utcácskáin a decemberi éjszakában.
