9 Ferdinánd
9
Ferdinánd
Ferdinánd
Ferdinánd őfensége az imazsámolyon térdelt, amikor Szapolyai János követei valamely csodálatos véletlen folytán bejutottak az István-templomba, és ott végre szemügyre vehették Ferdinándot, akit zárkózott életmódja miatt odáig oly keveset látott magyar szem.
Az első pillantásra olyannak tűnt fel a térdeplő király, mintha nem is a valóságban mutatkozna az emberek tekintete előtt, hanem valamely imakönyvbe vagy templomfalra festett kép alakjában. Nem lélegzett, nem mozdult, szemét sem rebbentette meg: imádkozott. Ha a templomokban elkerülhetetlen léghuzat néha meg nem rebbenti vala a köntösét vagy az elébe helyezett imakönyv lapjait: bízvást lehetett volna őt valamely másvilági látománynak vélni, akihez kezünkkel nem nyúlhatunk, mert üres levegőt találunk helyén.
Hosszúkás fejű, úgynevezett kalácsképű volt; fejének felső részéből bizonyosan sokat elfödött a korona is, míg arcának alsó részét nyújtotta a szakáll, amely fodorintatlanul, simára fésülve, egyenes szálakban vette körül fülétől kezdve arcát. Ez a szakáll a fiatalkor szakállának látszott, amelyet még nem nyestek meg, hogy tömöttebben növekedjék. Barna és ritkás volt ez a szakáll, amely felett félhold alakjában keskenyre fogott bajusz helyezkedett el, ugyancsak az ifjúkor természet adta alakjában, amely ifjúkorban a bajuszoknak voltaképpen még nincs semmi különösebb jelentőségük. Ám ez a bajusz mégis inkább vezeklő bajusznak látszott, mint akár az apostoloké és mártíroké. Határozottan papos bajusz, amelyre pedrő sohasem került.
A magyar követek, akik nem messzire állottak Ferdinándtól, mert hiszen a kihallgatások során rájuk is sor kerülend, ha futja az időből; önkéntelenül összehasonlíthatták magukban az esztergomi királyt a bécsi királlyal. Nem, bajusz és szakáll dolgában nem vetekedhetett az ifjú Ferdinánd a harminchét esztendős Szapolyaival, akinek úgy megsűrűsödött már szakálla, hogy azt könnyen össze lehetett téveszteni akár a bundagallérral is.
A kegyes szakáll és a még kegyesebb bajusz között ama meghasadt szilva alakú ajkak mutatkoztak, amelyek mindig nyitva látszanak lenni, mintha beszédre készülődnének, különösen az alsó ajak volt nyitva, mintha a király örökké valamely szent ereklyét csókolgatna, vagy imakönyvek398 forgatásához nyálazná ujját. Hosszú és horgas, de azért elég húsos orra volt Ferdinándnak. Flegmatikus orrnak lehetne mondani ezt a mozdulatlan orrot, mert egy jéghegy konokságával emelkedett ki az arcból. Mosolytalan, vidámtalan, de egyben bánatmentes orr volt Ferdinándé, amely kókadt volt akkor is, amikor vidulnia kellett volna. Nem pirosodott, nem mutatott megindultságot, nem szaglászódott; a hallgatag, de folyton gondolkozó embereknek van ilyen orruk. És a szeme, amely ugyancsak szilva alakú volt, már fiatal korában olyan fáradtnak látszott, mintha nagyon sok éjszakát töltött volna nyitott állapotban, hogy pillantást vethessen a jövendőbe. A szem tekintetében volt valami a bárányok szelídségéből, de a pásztorok elszántságából is, akik mindenképpen megvédelmezik nyájaikat, még egykedvűen végrehajtott gyilkosságok árán is. A dagadt szemhéj, amely félig-meddig eltakarta a szemet, hogy abban senki sem láthassa meg a maga képét, mint valamely tükörben, mint az álmos emberében sem láthatni meg a világ képét; a dagadt szemhéj még akkor is fáradt volt, amikor az égre nézett.
Ámde a magas, horpadt homlokon nyílként szökkenő szemöldökök sok mindent elárultak a homlok lüktető gondolataiból. Ez a szemöldök mindig ébren volt, csendesen remegett még imádkozás közben is, mintha nagyobb nyomatékot akarna adni minden szónak, amelyet a királyok királyához küld. És az imádságra illesztett kezek olyan liliom alakúak voltak, mintha még sohasem fogtak volna kardot.
– Furcsa németnek látszik – dörmögte Bánffy János András deák fülébe.
A prépost hátrafordult, körülnézett, mintha az ajtó felé keresné az utat, bizonytalan szorongásokkal volt telve a szíve, sehogy sem tudta elgondolni, hogyan beszélhetnek ők ezzel a templomi üvegfestménnyel.
A cseh urak, miután már átadták az új királyhoz címezett leveleiket, dagadt mellel, megkönnyebbedett magatartással és bizonyos otthonossággal helyezkedtek el a trónus megett, amelyhez az imazsámolyról lelépett Ferdinánd most halkan, valamely hallhatatlan szívhangokra figyelmezve közeledett. A király csíkos harisnyában lépegetett a templom kockakövein az imazsámolyról jövet, saruit majd csak a trónusra felléptével húzza lábaira. Gyöngyökkel szegélyezett palástja csak nagyon halkan zizegett, mint a madárszárny. A süveghez hasonlatos cseh korona hátrahúzta a nyakát és fejét, ugyanezért most gőgösebbnek látszott, mint az ima mozdulatlanságában.
Magas, karcsú férfiú volt, legalább fél fejjel magasabb, mint ama399 esztergomi király, akit a kora gyermeksége óta viselt nehéz fegyverzetek nem engedtek magasra nőni. Ez a fiatal fenyőfa még keveset ismert a gyökeret tépő viharokból – ezért gondtalanabbul folytatta útját a trónus hegyére.
Mikor az új cseh király a trónuson elhelyezkedett, a templom karzatán megszólaltak a dobok, köztük trombiták, gitárok, hogy a nagy István-templom boltívei is felzendülni látszottak örömükben, hogy Ferdinándot a trónuson láthatják. A trónus körül a cseh követek nyújtózkodtak, ágaskodtak, fejükkel ide-oda integettek, mert ezt a zenét ők hozták magukkal Prágából, hogy aztán örökre itt maradjanak a cseh muzsikusok. Ferdinánd végighallgatta a diadalmi zenét (amelyben a cseh urak talán reggelig is elgyönyörködnek vala ábrándjaikba merültén), amikor a trónusról egy alig észrevehető kézmozdulattal a király magához intette udvarmesterét, aki aranytálcán két levelet nyújtott át Ferdinándnak. Az megnézte a leveleket, aztán átnyújtotta őket egy papi ruhás férfiúnak, aki a trónus lépcsőjén állva ünnepélyesen felnyitotta a kisebbik formájú levelet, amelyre éppen az a büszke piros pecsét volt ütve. Ez a papi ember nagy gyakorlatú lehetett a levelek olvasásában, mert hiba nélkül és olyan harsány hangon olvasott, hogy más ember azokat a leveleket se olvassa ily folyékonysággal, amelyet saját maga írt. A trónus lépcsőjén az ítélethirdetés hangján harsogott a latin nyelvű levél:
„János, Isten kegyelméből Magyar-, Dalmát-, Horvát- stb. országok királya.”
Nagy templom István temploma Bécs városában, talán ezer embernél is több fér el árkádjai alatt és karzatain, de most hirtelen olyan csend támadt, hogy a jégcsapok csörrenése is behallatszott a szentélybe, amely jégcsapok odakint a térségen a templom ereszetéről hullanak. Itt van a hadüzenet, amelyet János király régen ígért Ferdinándnak. Veres köpenyeges rácok, gyermekgyilkos szittyák, kaszások és lándzsások indulnak el Magyarország felől. Minden szem a levelet hozó magyarokat kereste, és a rémület, a gyűlölet elzöldült szemei vették körül Bánffy uramat, valamint a prépostot.
De hallga csak, hallga. A trón lépcsőjéről tovább trombitál a hang, és a deák mondatok szinte ölelkeznek:
„A mindenható Isten és az ő anyja szerelmére kérlek és könyörgök neked, ne jöjj be ellenem Magyarországra, ne tolakodj be erővel a magyarok angyali koronájának pitvarába, amíglen én, akár méltán, akár méltatlanul magyar király vagyok. És ne fogadd az én árulóimnak400 tanácsát, nehogy végre te is éppúgy megkísértessél általuk, amiként én.”
Ferdinánd arca még mindig olyan mozdulatlan és áhítatos volt, mint az imént az imazsámolyon, csak a nehéz korona alatt csusszant feje hátrább és hátrább, mintha egész lényével figyelmezne ismeretlen hangokra. – „Rólam ugyanis már elég példát vehetsz; mert én nem soká fogok maradni a magyar királyi méltóságban, s mindjárt reászáll az angyali korona a te fiaidra.”
Valamely halk morajlás futamodott által a templomon, amelyet tán az okozott, hogy a visszafojtott lélegzetek hirtelen elhagyták az emberi tüdőket. A nagyothalló emberek, akik mindenhová odatolakodnak, a szomszédjaikhoz tettek halk kérdéseket. A trónus üvegfestménye alig észrevehetőleg előrehajolt, amikor a „fiait” hallá emlegetni.
„Én azt is felfogadom neked, hogy meg nem házasodom; nehogy a tieid ellenére gyermekeket nemzzek.”
A morajlás a templom távolabbi bolthajtásai alatt már nagyon elhangosodott, hogy ugyancsak kellett erőlködni annak a magyar hangnak, hogy felcsattanásával magára vonja a figyelmet. Bánffy János kiáltotta el magát, amely kiáltás sehogy se illett eddigi méltóságteljes magaviseletéhez:
– Tiltakozom. Ez a levél hamisítvány… ott cserélték a valódi levéllel a vendégfogadóban… Az álomfejtő és huncut cimborái. Mi igenis házassági kérők vagyunk. A mi királyunk házasodni akar.
Miután Bánffy János magyarul kiáltozott, nemigen értették meg őt a bécsi templomban, csak felfúvódott, vörös, verejtékben úszó arca mutatta, hogy valami nagy indulat környékezi, mikor annak a levélnek a tartalmát hallja, amelyet kebelében hozott az ausztriai főhercegnek. Ámde a gyűlölködő szemtekintetek, amelyeknek harapófogóit még csak elbírja az erős ember: a szemek most a kárörvendezés szitájára vetették a büszkélkedő magyar követet, akit talán éppen rendíthetetlen dölyfössége miatt választott követségre János király, de a kárörvendezés epeszínű szemvetései megingatják vala a vasönérzetet is. Hová lett egyszerre az emberi látományokból a szörnyeteg Szapolyai és pajtása, a „fekete cár” és cimborája, a félelmetes pogány? Alig hallgatja vala valaki a levél befejező részeit (még Ferdinánd úr is bizonyos unalommal dől hátra trónusán, mint aki megelégelte ellensége megalázkodását).
„Ha pedig te énellenem jönni mindemellett meg nem szűnöl, akkor én, a mindenható Isten és ő Fia, a mi urunk Jézus Krisztus előtt óvást teszek; hogy ezután bármi öldöklés, néprablás, vérontás történik rajtatok és401 fiaitokon: nem az én hibám – az én hibám a mai naptól fogva nem lehet.”*
Jászay–Szerémy.
Ferdinánd a levél befejező részét éppen olyan egykedvűen hallgatta végig, mint amilyen egykedvűséget a levél vétele előtt mutatott. Úgy látszik, a királyok már jó előre tudják egymásról, hogy miként fejezik be leveleiket, öldöklés, vérontás, néprablás? Ugyan ki gondol vala e rettenetekre itt, az István-templom szárnyaló ívezetei alatt, ahol a sárkányölő Szent Györgyön kívül még senki se onta vért? Az igazság az, hogy nagy megkönnyebbülés árasztotta el az embereket, lovagokat, zászlósurakat és főpapokat, amikor az ellenséges király fogadalmait hallották. Aki ennyit ígér, az többet is ád. A trónusról megint adatott valamely jeladás, amire a tarka udvarmester sohasem látott ceremóniás léptekkel a magyar követek felé közeledett, és inte nekik spanyolos kézelőjével.
– Őfensége vár benneteket! – szólott német nyelven, mire Bánffy János valamely ötlettől megerősödve kinyújtotta derekát, és határozott léptekkel indult el az udvarmester után. A prépost szorongva követte, mert nem volt abban a szerencsés helyzetben, mint Bánffy, akinek lelki felindultságában összefolyt szeme előtt az egész világ, csak a diadalmas cseh követek harsogó skarlátszíneit látta maga előtt, mint a bika a vörös posztót. A prépost megszokta, hogy nagyobb gyülekezetekben is lásson és halljon, mert hiszen eleget állott szószéken hívei között. Itt ellenségnek látott mindenkit, aki mellett elsodródott egyházi ruhájában. Hallgatást és bölcsességet fogadott magában, mert az ellenséget éppen a saját fegyverével kell megverni, itt pedig még senki egy szót sem szólt hozzájuk.
A két követ most megállott a trónus előtt, amelyen Ferdinánd úr szinte elérhetetlen magasságban látszott üldögélni, amint a kéthavonkint érkező újabb és újabb spanyolországi szertartási formák azt előírták, ahol voltaképpen kitalálják vala a királyok magatartásának titkos bölcsességeit.
– Mely mondanivalótok volna élőszóval őfensége számára? – kérdé most az udvarmester a trónus előtt megálló magyar követekhez fordulva.
Bánffy János a jobb lábát a bal lábánál kissé előbbre vonva, hangos magyar szóval, hogy a távolabb állók is meghallhassák, így szólott:
– Fenséges király és kegyelmes úr. Őfelsége, a magyar király, a mi legkegyelmesebb urunk, királyi fenségednek, mint szerelmes barátjának és402 szomszédjának, szerencsét, üdvét, áldást s őszinte barátsága mellett állandó jó egészséget, egyszersmind országszaporodást kíván.
Az udvarmester most felemelte fehér kesztyűs kezét:
– Őfensége nem tud magyarul, mint ahogy királyaitok közül sem Albert, sem Ulászló boldogult királyaitok sem tudtak magyarul.
Bánffy János alig észrevehetőleg vállat vont, és tovább folytatta magyar beszédét, hogy András prépost szinte a föld alá süllyedt zavarodottságában:
– Fenséges király! A mi legkegyelmesebb urunk, a magyar király, királyi felségednek legkegyelmesebben jelenteni méltóztatik, hogy ugyanazon az időben, midőn neki a felséged cseh királlyá választása tudtára jutott, a mindenható Isten őt is ama szerencsében méltóztatott részesíteni, hogy ő Magyarország főpap és zászlósurai s nemesei egyenlő választószavával és egyértelmű akaratával királyi székbe emeltetett, és mint magyar király megkoronáztatott.
Az udvarmester most mind a két kezét felemelte, hogy elhallgattassa a magyar követet ama különösen pattogó beszédtől, amelybe belefogott.
– Németül vagy latinul beszéljen az úr, ha azt akarja, hogy megértsük.
– Mi csak magyarul tudunk, sem a deák nyelvet, sem a német nyelvet nem ismerjük, hál’ Istennek! – felelé most Bánffy János. – Azt hittük, hogy Ferdinánd őfensége, miután az angyali magyar koronára pályázik, érti nyelvünket is.
Ferdinánd, bár nemigen szokta meg, hogy trónusa előtt bizonyos szóváltások történjenek, még mindig olyan egykedvűséggel nézett maga elé, mintha a magyar követek helyén üresség volna. Ez a habsburgi tekintet példázhatta Magyarország jövendőjét is, de a király önfegyelmezettségét is.
Miután Bánffy uram újabb lélegzetet vett, az udvarmester most csendesítő hangon megszólalt:
– A kihallgatást majd tolmáccsal folytatjuk egy más alkalommal.
A János király követei Ferdinánd egykedvűségét utánozva, közömbösen meghajoltak a trón előtt, amelyben nehéz szempillái alatt oly mozdulatlanul ült a fiatal cseh király, mintha általában azt sem vette volna észre, hogy valami történik körülötte.
A követek keresztülvágtak a templomi tömegen, nem akartak útjába lenni a további ceremóniáknak.
– Hát most hová? – kérdezte Bánffy János a társát, amikor az István-templom403 kapujánál egy kéz nyúlt a hóna alá. Barettos, páncélinges százados volt, aki azt kérdezte:
– Hol van jelentett kvártélyuk az uraknak? Parancsom van, hogy a szállásukon őrizetben tartsam uraságtokat.
Bánffy uram az „Öreg várgróf”-hoz címzett vendégfogadót diktálta be, mire katonák kíséretében elindultak a templom elől. Lehet, hogy másoknak tetszett Bécs városa ezen a napon – embereinknek nem tetszett.
– Százados – mond Bánffy a barettos tisztnek –, ilyen sérelem még nem esett velem; kezet akartam nyújtani a királynak, s az nem fogadta el, csak a levegőbe nézett.
A százados darab ideig hallgatott, aztán csendesen így felelt:
– Még nagyobb meglepetéseket is láttok itt. Én lengyel vagyok, szeretem tehát a magyarokat. Éppen azért merem megmondani, hogy ijesztően gyengék vagytok ti, magyarok. Mi, lengyelek, egy századéven át szenvedtünk Németországtól, szenvedtünk a rettenetes muszkától, tatár hordáktól és elkalandozó törököktől. De épségben és egészségben vagyunk. Míg nektek csak egyetlenegyszer nyúlt köldökötökhöz a török, már azt se tudjátok, hogy mit csináljatok. Hát majd csak gondolkozzatok a fogadóban, hogy mit is kellett volna Ferdinánd úrnak mondani. Nagyszerű szomorújáték ez.
