4 A német már nem fér a bőrében
4
A német már nem fér a bőrében
A német már nem fér a bőrében
De hát meg volt írva erről a péntekről, hogy Báthory nádorispán sehogy se juthasson el a nyugati városkapunál levő fürdőig, pedig fuldoklásai miatt minden éjszaka felfogadta magában, hogy másnap megpiócáztatja magát a borbélyokkal – ha az állam ügyei megengedik. De még az olyan nagyeszű, messzilátó férfiú is, mint ecsedi Báthory István, bizony néha egészen apró-cseprő dolgok miatt felejtkezett meg vala a maga egészsége ápolásáról, holott az embernek végeredményében nincs egyebe, mint az egészsége. A vérfellegmentes tiszta agyvelőt, a vér nyugodalmas csörgedezését, valamint a zavartalan álmot a kényelmes emésztés révén nem pótolhatja semmiféle állami esemény. A váratlan öröm, de az éjszakából lelappadt szomorúság is mind csak azért van, hogy az embernek az életét megrövidítse.
Alighogy kifordultak a királyné házának kapuján a gyaloghintók, lassú, csónakos tempóban cipelvén farkasbőr bundákba burkolt nádorispán uramat a havas, locspocsos időben (amelyet emberemlékezet óta szokás szidalmazni, mégsem akar megváltozni, kilesi a maga idejét, ahol egy kis rés van a kalendáriumban a Szent András hó végére eső fagyos és enyhe napok között), ugyanakkor a Szent Márton tornyának szomszédságából elindult egy másik gyaloghintó is, mintha a nádorispánra várakozott volna.
– Hű, itt van megint a vén Sibrik! – kiáltott fel a nádorispán, amikor a gyaloghintót megeredni látta. – Gyorsan hajtsatok, emberek.
Ez a szarvaskendi Sibrik volt az, aki csak azért tartott házat Pozsonyban, hogy ott megszállhatván falusi birtokáról jövet, mindig másik párton legyen, mint pozsonyi ismerősei. Öreg bakonyi vadmacska volt a370 földesuraság, akinek ősei már a honfoglalás idejében telepedtek meg Szarvaskenden, leginkább csak a vitatkozás mulattatta. Pedig talán nem is éppen azt akarta bizonyítani vitatkozásaival, hogy ő maga milyen okos ember, hanem leginkább annak a dokumentálására igyekezett a disputáival, hogy ellenfele milyen oktalan. Volt Ferdinánd-párti, volt Szapolyai-párti, német vagy magyar, amint a disputa iránya kívánta. A nádorispánt naphosszant ablakából leste, hogy elmehessen vele a fürdőbe vitatkozni, habár soványsága, inassága folytán a pióca nemigen ragadt meg rajta. Nagyon is sós volt a vére, mint az okoskodó embereké.
– Utol kell érni a nádorispán úr hintóját! – parancsolta a vén vadmacska, és macskaszőr bundáját, amelyet akkor szerzett, amikor a Bakony szélén a vadmacskák valóban megtámadták, amikor a felesége elcsábított cicájának a visszaszerzése dolgában járt, panyókára vetette a vállán, hogy ezzel is könnyítse a teherhordók munkáját. A szarvaskendi inasok valóban utol is érték Báthory uram hintóját, mielőtt az eltűnhetett volna valamely kanyargós utcácskában vagy pedig kapualjban, amelynek a kijáratát csak a vérbeli pozsonyiak ismerték.
A két gyaloghintó egymás mellett haladt, Báthory uram úgy dugdosta érett tengericsőhöz hasonlatos orrát a bundagallérba, mintha emberfeletti álmosság lepte volna meg. De a szomszédjából, a gyaloghintó mélységéből már felreccsent az a trombitahang, amely elől menekedtek a békességet, jó emésztést, csendes álmot kedvelő fülek.
Szarvaskendi Sibrik az akkoriban szokásos költői versezettel kezdte:
Non milli si linguae centum sint, oraque centum.
Ferrea vox, aptis voleam comprehendere verbis.
Ferrea vox, aptis voleam comprehendere verbis.
Ami magyarul körülbelül ennyit jelentett:
Ha száz nyelvem és száz ajkam
Még sem bírnám előadni
| Volna acél hanggal; |
| Alkalmas szavakkal. |
A nádorispán nagyot hallgatott a bundagallérban. Feltette magában, hogy nem felel az öreg Sibriknek, már csak a nyugodalmas fürdőzés szempontjából sem, amúgy is elég vért kiszívnak belőle az éhes piócák, még ha nem forralja fel húslevessé a vérét. De a szarvaskendi földesúr371 nem hagyta magát, és mankónak is használt fokosával átkopogtatott a szomszédjában futamodó gyaloghintóba:
– Te, Báthory István, te országesze, te megváltó vagy júdás, aki most a magyar nemzet sorsát irányítod: hát te mondd meg nekem, hogy most mi lesz? Hol van a vége e történelmi korszaknak, amelynek napfogyatkozását mi, régi magyar urak minden szemünkkel láthatjuk II. Lajos halála óta, de maga a nemzet, a föld népe oly mozdulatlan, mint az ugar, így, télhó felé, mióta Szent István nyugodalmat parancsolt neki? Te, Báthory, te fájdalmas gondolata a magyarságnak, aki otthon ülés helyett borbélyok tudatlanságával is hosszabbítgatnád az életedet, mintha nem volna előre kiszabva csontjaidnak és velőidnek tartalmassága… Te, ecsedi, aki kínzókamrabeli orvosok tanácsára lemondtál életednek örömeiről: a zsíros koncokról és a zsírokkal birkózó, olajnehézségű borokról, asszonyokról és tavaszi lányokról, harci nótákról, amelyekbe belehalhat az ember, és a pohárköszöntőkről, amelyekben a legnagyobb igazságokat is meg lehet mondani a jó barátnak, mert ilyenkor nincsenek mozdulatlanságra ítélve a nyelvek… Te, Báthory, te nyelves, te hazug, te királyné szerelmese, aki csak azért félsz a német katonatisztektől, mert Ferdinánd egymás után küldözgeti őket a húga védelmére, holott ha egészséged engedné, te állnál minden éjszaka kivont karddal őrséget a királyné szobája előtt… Te, Báthory, azt mondd meg nekem, hogy mi lesz most, amikor János király a régi, tömjénszagú püspökök, lelkekbe néző érsekek, az Úr zsámolyához legközelebb álló egyházatyák helyett egy nyitrai embert, bizonyos Werbőczy Istvánt tett meg titkos kancellárjává, aki idáig csak annyit tudott a magyar törvénykönyvből, hogy mikor szabad harcsára horgászni?
A bundagallérnak is vannak fortélyosságai, szabad utat engednek a fül mellett, még ha az asszonyok aprólékosan előrelátó tanácsára finom vászonhulladékkal van betömve. De szarvaskendi Sibrik szavaira az otthoni pamutok engedtek tartósságukból, és Báthory István rókafejbe bújtatott kezével legyintett:
– Te vén Sibrik, aki voltaképpen mindig csak a magad dolgával törődsz, mert önző vagy, mint minden dunántúli, aki azt hiszi, hogy az ő Bakonyán, Balatonján, szőlőhegyén kívül nincs másik Magyarország: a puszták, lápok és kopár hegyek országa – te vén Sibrik, azt hiszed, hogy a nyitrai Werbőczy István esete az egyetlen igazságtalanság, amelyet Jankula vajda a székesfejérvári koronázás óta elkövetett? Hát a „királyúr megbízásából” kinevezett főispánok? Homonnay-Drugeth Zemplénbe372 és Sárosba főispánnak, midőn egyúttal főtárnokmester lett. Báthory István, a somlyai, Szabolcsba tette le a garast. Baksay Bernát királyi táblabíró lett. Dóczy János királyi udvarbíró. Bodó Ferenc szerémi kapitány. Azt hiszed, te vén Sibrik, hogy egész Magyarországon mindenki azon gondolkozik, amin te, hogyan adja férjhez a lányát abból a hozományból, amelyet majd a lakodalmi vendégek hoznak magukkal a kocsiülés alatt? Szép dolog az apai szeretet, de vannak országos dolgok is, amelyek még hevítik a szíveket, hogy azok el ne aludjanak.
És amint így haladna a két gyaloghintó egymás mellett a girbegurba pozsonyi utcákon, ama vérforraló veszekedések közepette, amelyeket majd a fürdőnek és a borbélyoknak kell elfeledtetni, hogy a pácienssel nagyobb baj ne történjen – valamely riadalom keletkezik a Duna-part felé nyíló utcákon.
– Talán megint veszett kutyát kergetnek – monda a jóindulatú nádorispán, és hintóvivőinek szemügyre vette bocskorait.
Sibrik uram, aki mindig pesszimista volt, a fogai között rágta:
– Inkább valami kocsmai verekedést látok. Bornemissza uramnak a várőrsége verekedett össze az idekommandírozott német katonákkal. Mert a magyar nem hagyja magát, még Ferdinánd úrtól sem.
– A vén Bornemisszának is lehetne több esze, mint a mi katonáinkba kötni – felelt kényelmetlenül a nádorispán, amint a tumultus az utcákon növekedett.
– A ti katonáitok? – pattogott most Sibrik uram a szomszédos gyaloghintóban. – Nem tudom, hogy mióta lettek a német zsoldosok a ti katonáitok? Talán mióta Mária királyné idecsődítette a németeket azzal a nesszel, hogy fél egyedül lenni Pozsonyban a magyar urak között? Piha, talán a te szakálladtól félt, Báthory, vagy a sánta lábadtól? Mitől félt itt a királyné hű magyarjai között, akik a vérüket, a bőrüket vitték II. Lajosért Mohács alá? Úgy tudom, hogy ennek a zsoldos hadnak mindig telve van a zsebe pénzzel, Pempflinger István, a királyné kincstartója gondoskodik a németekről, még ha a magyar udvari embereknek fel is kopik az álluk. Téged is csak nevetnek mohos, öreg fejeddel, nádorispán uram, a hátad mögött. Fogatlan kutya lettél, akit régi hűsége miatt kegyelemből tartanak a háznál. Kristóf, a laibachi hercegérsek parancsol ott, mióta betette a lábát.
– Lehet, hogy az asztal végén vagy az udvari kamrácskában – felelt dölyfösen Báthory.
– Hát Zelking Vilmos, Lamberg János, Herberstein György, Dornberg373 Rézmán, ezek a szentelt meg aranysarkantyús vitézek tán azért jöttek Bécsből, hogy ecsedi Báthorynak engedelmeskedjenek?
– Az asztal végén a helyük.
– Amíg ki nem húzzák a széket alólatok.
– Ferdinánd maga bevallja az országgyűléshez írott levelében, hogy nem tud magyarul.
– De tud Nádasdy Tamás, aki Ferdinándnak a tanácsadója.
Sibrik most kihajolt gyaloghintójából, fokosát a nádor feje körül forgatta:
– Hát Báthory István már nem tud magyarul sem.
A nádorispánt valami szédület környékezte, hogy maga is régi jó csákánya után kapjon. „Gyere, Csákányi!” – hörögte. De aztán csak megcsillapodott. Mi volna az, ha ő most itt az utcán verekedne, amikor éppen megvadult, fegyvereikkel hadonászó katonákat terelgettek a Duna-part felől a bátrabb polgárok, és német hangon csillapítgatják őket.
– Erény és nagylelkűség, légy velem – dünnyögte Báthory István.
– Ezt már Ferdinándtól tanultad! – kiáltott csúfondárosan Sibrik uram, és gyaloghintóját a nádorispáné után futamította.
Báthory veresborarccal emelte fel öklét:
– Te szarvaskendi, megveretlek a legényeimmel.
– Csak arra vigyázz, hogy téged meg ne verjenek, itt, a szűk utcában – felelt a dunántúli, és még elég használható lábaival kiugrott a gyaloghintóból. Csak az utcasarokról integetett vissza egy gyaluforgácsos házból, mert amikor az utca tele van, akkor a legcsendesebb a kocsma.
Hát mi is történt voltaképpen a pozsonyi Duna-parton? Az történt, hogy a német zsoldosok, akik Lénárd, Lamberg és más ezredesek vezérletével hetek óta beszivárogtak Pozsonyba, hogy kéznél legyenek, ha Szapolyai valóban támadásra merne készülődni, mint ahogyan ezt kétségen kívül hűséges tanácsadói javasolták; a német zsoldosok elég erősnek érezvén magukat, néhány nap előtt már eloldozták Bornemissza uram puskaportörő malmait a dévényi révben, és a malmokat az áradó Duna gondjaira bízták. Bornemissza uram a pozsonyi várban, ahol az ország megmentett kincseinek, Lajos király jó ezüsttallérjainak, valamint Mária királyné értékes hozományának őrizetében töltötte napjait, amíg ottan királyválasztás nem történik, bölcs ember létére csak híres mohos szakállába dörmögött valamit a németek rakoncátlanságáról. Bölcs volt ez a régi vágású magyar, aki már több magyar királyt megsegített abban, hogy kincseit őrizte; bölcs volt ez a vén szakáll, amely mindig mértéket374 tartott a fokos forgatásában, mert csak bolond ember borítja fel a békesség fazekát addig, amíg a békesség nem kozmásodik.
A német katonák azonban vérszemet kaptak a dévényi csíny sikerültén, újabb bosszantásokon törték a fejüket, mert hiszen a jó pozsonyi polgárok is biztatták őket a mogorva Bornemissza várparancsnok ellen, aki még csak a szokásos pénteki halküldeményeket sem fogadta el, ami Pozsonyban minden vendégúrnak kijárt.
Ezen a pénteken megint csak elkergette a várkapunál kopogtató hajdúkat a pozsonyi polgármester halaskosaraival.
– Mi vadhúst eszünk! – kiáltotta az öreg, és megmutatta mind a harminckét fogát. S a várkapu a hegyen zárva maradt.
Kapják magukat a sértett németek, és ebéd helyett most már üzenetet küldenek Bornemissza uramnak. Jól vigyázzon minden katonájának a haja szálára, jól vigyázzon minden álgyújára, jól vigyázzon a maga nagy, fehér szakállára, mert ezek közül bármelyiket előkapják a német zsoldosok, odavágják őket, ahol leggyorsabb sodra van a Dunának. A dévényi puskaporos malmok után a pozsonyi várat is, akármilyen magos hegyre építették azt. – Eddig tudta Báthory István uram, a mindentudó nádorispán annak a hadüzenetnek a történetét, amelyet éppen a pozsonyi „Rákos” összehívása előtt küldtek a német zsoldosok a pozsonyi várkapitánynak.
