17 A vicekirályné
17
A vicekirályné
A vicekirályné
Zsófia, Báthory Istvánné és maszovi hercegasszony, mikor útjára bocsátotta a nádorispánt Bécsbe, hogy a küldöttség élén Ferdinándus-nak a királlyá választási okmányát átadja, a piactéri ház ablakából még egyszer utánaszólott a nekifiatalodott urának:
– Aztán nehogy megint miseruhákat hozzon haza nagyjó uram Bécsből, mint a mohácsi csatából.
Igen, ezeket a drágalátos miseruhákat gyakran emlegették Báthory uramnak, amely ruhákat egy útba eső zárdából elhozott – de csak nem hagyhatta ott a nyomuló török zsákmányának?
A küldöttség elindult Pozsonyból, mint a kétségbeesettek serege, amely eddigi hányt-vetett életében valamely stációra talált, ahol érdemes megállani. Az urak közül még nem is mindegyik járt Bécsben. Az ilyen nagyvárosban mindig történhetnek bizonyos dolgok, amelyek például a pozsonyi unalomban nem látogathatnak el. A nádorispánné felment a Szent Márton tornyába, és onnan odáig nézett férje után, amíg a nyugati országúton láthatta. Kendőjét még akkor is lobogtatta, amikor a köd eltemette a lovasokat. Ez a bécsi utazás ígérkezett ama útnak, amely végre megváltást hozhat a számkivetettek életébe.
Mária királyné azonban jóformán el sem búcsúzott a küldöttségtől. Tudta ő jól a magáét, hogy meglepetést nem hozhatnak Ferdinándtól a vérmes magyar urak. Ferdinánd nem az az ember volt, aki meglepetéseket okozott.
A királyné tehát azt hozván fel okul, hogy megint szívbántalmai vannak, mint azon éjszaka óta gyakorta, amely éjszakán elhagyta Budát, bezárkózott házába, és talán boldogtalanabbnak érezte magát, mint valaha. Mintha csak most kezdte volna látni, hogy milyen céltalan lett az élete, minden elmaradt mellőle, ami odáig valami örömet okozott. Huszonegy éves volt és életunt. Talán ha nem ment volna olyan simán Ferdinánd megválasztása, még érdekelné valami életében. De az ismerősei úgy csüngtek már körülötte, mint kifordított zsebek: senkinek se maradt titka előtte.
És ezek a szívbántalmak, amelyek éjszakánként nehéz lélegzést, napközben hallatlan levertséget okoztak vala; komolyan elgondolkoztatták Máriát, hogy valóban érdemes-e még élnie betegen, szegényen, mikor443 már csak mindennap azt számolhatja magában, hogy mennyivel kevesebbednek hívei, akik a fösvény Pozsonyt a gazdagnak ígérkező Bécscsel, vagy pedig a mindinkább divatba jövő Budával cserélik fel. Alighogy a küldöttség elment Pozsonyból, nyomban levelet írt Bécsbe Ferdinándnak, hogy ne hallgasson a magyar urak szép szavaira, hanem lehetőleg azonnal induljon meg Magyarország felé, mégpedig nagy hadakkal és még több pénzzel, mert itt a királyelválasztás óta nincs semmi biztonságban. Az udvarról előkiáltotta egymagában megmaradott hívét, Poki János udvarmestert, és sürgősen Bécsbe küldte a levéllel.
Most aztán jóformán egyedül maradt a házban, egy-két vén, semmirevaló, aluszékony szolga hentergett a cselédszobákban, de ezek tán akkor sem mozdulnak vala, ha talpukat nyalogatja a tűz. – Most pedig meg fogok halni! – monda ekkor Mária, amikor egymagában bejárta az árvult házat, sorban búcsút vett a szobáktól, amelyek hónapok óta annyi töprengését, fájdalmát, tűnődését látták. – „Meghalok, hogy Ferdinánd többé ne maradjon gyermek, és álljon maga is a talpára.”
Ám a zsidók és lutheránusok, akik ebben az időben már megkezdik vala munkájukat, amelyet aztán századévekig nem hagynak abban, másként határoznak vala Mária sorsáról. Nekik még szükségük volt az özvegy királyné ritka nagy eszélyességére.
*
Hát ezekben a pénztelen napokban, amikor még a pozsonyi bíró, Fischer uram is megfeledkezett a szokásos halküldeményekről – hiszen a királyné kosztosai egytől egyig Bécsbe mentek Ferdinánd kosztját megkóstolni, a királyné pedig egymagában talán nem is táplálkozik, mert hiszen a magányos asszony akkoriban sem szeretett magának külön ebédet főzetni –, egyszer csak dörömbölés hangzik a ház szegelt kapuján, amelyen csak a járatlan emberek szoktak a házba kívánkozni. (Az ismerősök egy mellékutca kiskapuján jártak be.)
Halni vágyó özvegy Mária kipillantott a zúzmarás ablakon, a kapu előtt derékig érő hóban nem mindennapi társaságot vett észre. Kardos, gáláns úri vitézek és kaftános zsidók állottak a kapu előtt, és hangosan vitatkoznak a maguk igazán.
– Majd ítéletet mond a királyné őfelsége! – kiáltották a zsidók.
– Majd a királyné – feleltek bizakodva a díszes urak, és mire valamelyik álmos szolgának eszébe jutott kaput nyitni, urak és zsidók nagy444 hevülékenyen nyomakodtak be a kapun, és hangos szóval keresték a királyné őfelségét, mintha csak valamely szolgabíróhoz igyekeznének.
Előbb a három nemesúr adta elő a magáét. Fürst Ernő Kismartonból, Teufel Mátyás Fraknóról és Rilschauer Gáspár Sopronból: német ajkú nemesemberek, akik a zsidólakta határszélen Mária királyné „kormánybiztosai” voltak, abból a szempontból, hogy a zsidókkal se nagyobb kedvezés, se nagyobb igazságtalanság ne történhessék. A törvény szerint a zsidóktól el kell venni házaikat, kereskedésüket, de annak árát mindig vissza kell adni a zsidóknak.
Mária a trónusszékben üldögélve nagy figyelemmel hallgatta a „kormánybiztosok” egybehangzó jelentéseit. Hiába vették el a zsidók házait, hiába zsuppolták ki őket a városokból, azok csak tovább folytatják a kereskedést. Ha másképpen nem, hát uzsoráskodnak a pénzükkel.
– Mennyi most a szokásos uzsorakamat? – kérdezte biztosait Mária.
A biztosok igen természetes hangon felelték:
– Kisebb összegeknél 86% kamatot szednek. Nagyobb összegek után csak negyvenhárom percentet kell fizetni.
– Ennyit számítanak a keresztény pénzkölcsönzők is? – kérdé Mária.
– Ez a törvényes, ez a szokásos – felelték a biztosok.
Most a zsidók kihallgatására került a sor. Jajveszékelő, átkozódó, mellüket verdeső falusi zsidók. Hogy melyik volt közöttük az elviselhetetlenebb, Mária türelmesen hallgatta szavaikat – sok mindenre megtanította az élet azóta, hogy rendeletet adott ki vala a zsidók elpusztítására nézve. Az egyik zsidónak nagy, vörös szakálla volt, amelyre láthatólag büszke volt, mint valami jelvényre. A másiknak verekedésből eredő sebhelyek, vágások, ütések mutatkoztak az arcán. Igen széles vállú, búzászsák termetű zsidó volt, aki nyilván maga kezdte alkalomadtán a verekedést. A harmadik zsidó valamely tudós zsidó volt, nagy, fehér, rengő szakállal, amely szakáll itt-ott sárgult, mint valami régi irat.
Eleinte a vörösszakállú ágált a maga igaza mellett. Őt Sopronból kergették el, és elvették a házát.
– Magyarországon nem kergettek el senkit. A zsidók maguk menekedtek a mohácsi csata után, miután féltették vagyonukat a töröktől – szólt csendesen a királyné. – Persze hogy nem eresztették vissza őket sok helyen.
A verekedő zsidó lépett most elő.
– Én törököt se láttam, mégis csaknem agyonvertek az erdélyi vajda úr legényei, miután ők katolikusabbaknak mondják magukat, mint a445 felséges asszony egész családostul együtt. A római pápa őszentségére hivatkoztak, aki megparancsolta uruknak, hogy a zsidókkal miként kell elbánni. Hát én a nagy katolikus úr elől felséged oltalmában keresek menedéket. Engedje meg felséged, hogy megint csak azt csináljam, amit II. Lajos királyunk alatt. Húzzam a lóbőrt Kismarton és Bécs között.
A pátriárka nem szólt semmit, csak mosolygott. Egy könyvet vont elő a kaftánja alól, és azt mély meghajlással a királynénak nyújtotta.
– Én öregember vagyok, a magam igaza mellett már nem tudok semmit sem mondani, mert miféle igazságot keresek én még itt a földön, amelyen száz esztendeig engedtetett már élnem.
– Miféle könyv ez? – kérdezte Mária.
– Ez az a könyv, amelyből felséged megismerheti, hogy a zsidók mellett kik a legnagyobb ellenségei Szapolyainak. Ezt a könyvet Wittenbergában nyomták, és Luther Márton tanait tartalmazza.
– Tudod, hogy ennek a könyvnek a terjesztéséért halál jár? – kiáltott fel a királyné.
A nagy szakállú zsidó nevetett, és a vállán keresztül a háta mögé intett a hüvelykjével:
– Halál jár érte talán ott, a Szapolyai, a legkatolikusabb király országában, aki fennen dicsekszik VII. Kelemen pápa barátságával, szövetségével, aki megégetni rendelt minden lutheránust. De nem jár érte halál nálunk, ahol Csehország királya uralkodik, és a csehországi huszitáknak is a királyuk. Csak olvassa el felséged ezt a könyvet. Mindjárt más véleménnyel leend zsidókról, lutheránusokról egyformán.
Mária hallgatott. Minek mondta volna meg, hogy ő már régebben ismeri Luther Márton tanait, mint bárki más az országban? Csak a vén zsidó furfangossága ütött szeget a fejébe, aki a Luther Márton hátán akarja magát és hitsorsosait mentegetni. A nagy szakállú pedig így folytatta:
– Mi úgy tudjuk, hogy néhány hónapig, amíg Ferdinánd úr Magyarországra bejöhet, felséged lesz Magyarország helytartója. Vicekirályné, és piros pecsétje leend. Ez a néhány hónapi helytartóság éppen elegendő volna a magyarországi zsidóság talpra állításához, hogy majd bő erszénnyel és szívességgel segítségére lehessen a bevonuló Ferdinándnak. Gondolja meg, felséged, olyan hatalom kerül a kezébe, amilyen még budai királyné korában sem volt. Minden hatalom egyesül a kezében, amely hatalom eddig csak királyokat illetett meg. Főkegyurasága leend valamennyi főpapunknak, megkegyelmezhet, bíráskodhat, jószágokat446 adományozhat, akár harminckét jobbágy teleknél többet is. Vicekirályné lesz. Miért ne függesztené fel erre az időszakra a szegény zsidók üldözését?
Mária lángoló arccal hallgatta a százesztendős embert:
– Honnan tudjátok ti mindezt előre, mielőtt még én tudnám?
A három zsidó előre-hátra hintázta magát, mintha ilyenformán kérnének bocsánatot tudományukért. A három királyi biztos meglepődve látta, hogy a királyné nem haragszik meg a zsidók viselkedéséért, hanem a legkegyelmesebben újabb kérdéseket intéz hozzájuk:
– Talán azt is hamarább tudjátok, hogy mi a terve az én bátyámnak, uramnak és apámnak?
A három zsidó még jobban hajladozott. Megint csak a százesztendős ember szólalt meg:
– Felséged bátyja kénytelen lesz előbb Csehországba menni, hogy a koronát átvegye, mert a magyar korona elnyeréséhez szükséges, hogy a cseh korona már a fején legyen. Ez alatt az idő alatt lesz felséged Magyarország helytartója, ezért hiszik a zsidók, hogy Európa legokosabb királynéjától némi enyhébb elbánásban részesülnek, mint eddig.
Mária királyné észrevette, hogy ugyanekkor a három zsidónak a kaftánja alatt megcsörren valami. Bizonyosan pénz volt az, amit ezek a szemérmetlen emberek a magyar királynénak is felajánlani merészelnének. De nem lehetett idáig hagyni a dolgok fejlődését.
– Mondhatom, hogy nagyon utamban vagytok az örökös kémkedéstekkel, szimatoló viselkedéstekkel. Talán nem is lehet tőletek már megszabadulni. De halljátok íme ítélkezésemet. A soproniak kötelesek megfizetni elkobzott vagyonotok értékét, de a véres kamatok nélkül. Másképp pedig ne cselekedjen senki.
Bizony ez csak féleredmény volt, amit a zsidók küldöttsége Máriánál elért, de ki tudná, hogy vajon nem örvendeztek-e magukban az október óta tartó üldözések után ily kis eredménynek is? Nagy hálaadózással hagyták el a királyné házát, és egyenesen Zsófiát, a nádorispánnét keresték fel. A kölcsönpénz ügyében ott már nem találnak vala barátságtalan fogadtatásra, a maszovi hercegnőnek mindig kellett a pénz.
Mária most már nem is csodálkozott, amikor Poki János udvarmestere estefelé megérkezett vala Ferdinánd „legsürgősebb” levelével, amelyben Máriát magyarországi helytartójának kinevezi arra az időre, amíg ő hadait, naszádosait, szövetségeseit összegyűjtendi, hogy ünnepélyesen bevonuljon Magyarországba.447
– Pénzt hoztál? – kérdezte Mária udvarmesterét. Mire az két üres tenyerét mutogatta a királyné felé. A nagy hatalmú vicekirályné tehát éppen olyan szegény maradt, mint annak előtte volt.
