JULISKÁK JULISKÁJA
JULISKÁK JULISKÁJA
Ha a Juliskák Juliskája életben lenne: ebben az esztendőben tölthetné be a századik születésnapját, ami nem is volt olyan ritkaság a régi Magyarországon. Minden valamirevaló faluban akad olyan öregember, akit százesztendősnek mondanak, még ha nem is volt annyi. (Az én nagyapámat, nagyanyámat javában százesztendős komáknak mondogatják, pedig még javában élnek, a nagyapám pláne százesztendős korában köt törvényes második házasságot, igaz, hogy már ágyban fekve, fél lábbal a másvilágon.)
A Juliskák Juliskája azonban negyvenesztendős korában halt meg.
A Zerge utcában (ma Horánszky utcának mondják) hónapos-szobában, garzonszobában, ahogyan a nőtlenek lakásait nevezték, mert Juliskák Juliskája élete utolsó éveiben független, önálló, mondhatnánk: regényes életmódot választott, amelyhez nem kedvezett volna a családi légkör, amelyet éppen ezért elhagyott.
Hajdan Petőfi Sándornénak hívják vala a magányos hölgyet, aki az egykori Zerge utca külön bejáratú, hónapos szobácskájában éldegélt, rövidre nyírott barna frizuráján piros, török fezt viselvén, vastag fekete szivarokat szíván és írás közben feketekávés csészéket hajtogatva. Orcája halovány volt, fejtartása mélázó, nagy, barna szeméről Magyarország legnagyobb költője írt. A házbeliek közül még néhányan emlékeztek rá, amidőn én jogász koromban bebotlottam a hűvös józsefvárosi kapun, amelyen kiadó hónapos szobát hirdetett a házmesteri irkafirka. A tágas, kertes, patriarkális udvaron egy tiszteletre méltó öregasszonyság bogarászott az utolsó őszi napsugarak után, fehér bőrű, vöröslő hajzatú unokája, egy falusiasan hangos kisasszonyka vállalkozott a kiadó szoba megmutatására, az agg nő síri hangon utánaszólott a korhelyszínű vadszőlőlevelek közül:57
– Ne felejtsd megmondani, hogy a szobában egykor Petőfi Júlia lakott. A kocsma pedig mindjárt a szomszédban van, és ott olcsón lehet kosztot kapni.
Mint afféle hajléktalan vidéki fi, talán e biztatások nélkül is felcsaptam volna új lakónak az üres szobába. Tetszett a bútorzat... A görbe kanapé, amelyen se ülni, se feküdni nem lehetett. Az íróasztal, amilyent a hatvanas évekbeli írónők emlegetnek műveikben, amely mindig kecsesen és hegyes lábbal állott helyén, még ha gazdasszonyos szarkalábakkal írják is vala költeményeiket a hölgyek. Holt virágok illata a levegőben, mintha nemrégen ment volna ki innen az utolsó lakó. (Pedig körülbelül húsz esztendeje múlott, hogy ebből a szobából elvitték Petőfi Júliát, koporsóba zárva, a temetési munkálatokra a közeli Sándor utcában lakó özvegy sógor, Gyulai Pál ügyelt, aki egyébként is örököse volt a Szendrey-vagyonnak.) Megtelepedtem tehát az udvari szobácskában, és a húszesztendős, romantikára nagyon is hajlamos fiatalember várakozásával nézegettem a papírkárpitos falakat. Vajon, hogyan alakul tovább bizonytalannak látszó életem e helyen, ahol minden női saru koppanásáról azt véltem, hogy Szendrey Júlia, özvegy Petőfiné, férjezett Horvát Árpádné jár-kel a házban törökös, excentrikus papucsában!
*
A Juliskák Juliskájáról (amint Csukássi József nevezte a „szerencsétlen hölgyről” írott nekrológjában) otthon ülő fiatalember létemre eleget hallottam Zerge utcai házában, hogy olyanformán gondolhassak reá, mintha igazában meg se halt volna, csak éppen vizitbe ment ide, valahová a szomszédba, talán éppen Mari testvérét, a beteg Gyulainét ápolgatni... Lakásadóm, az agg nő, a hosszasodó őszi estvéken: megemlékezett róla mint pontatlanul fizető lakójáról, aki mindig valamely szerkesztőségi szolgát várt, akinek bizonyos írói honoráriumot kell hoznia lepecsételt kuvertában, megemlékezett róla mint betegeskedő hölgyről, aki napjait részint ágyban fekve, részben a kanapén heverészve töltötte, de ha néhanapján felöltözködött: rövid frizurájára nagy gondja volt, levette a gitárt a falról, keze ügyébe helyezte, mintha énekelni készülne azoknak a vendégeknek a gyönyörködtetésére, akik meglátogatják, pedig jóformán senki se látogatta meg remetéskedésében (legfeljebb egynéhány furcsa asszonyság, akikről későbben lesz szó ebben a történetben, akik verseiket vagy beszélyeiket olvasták fel a kanapén fekvő Júliának, és olykor komoly neheztelésekkel végződnek58 vala a látogatások), lakásadó asszonyságom, mint afféle „józsefvárosi születés”, boldogtalan szerelem nélkül nem tudván elképzelni a negyvenesztendős és elhibázott életű nők sorsát: még bizonyos roggyant, napsugártól, a szerelem szenvedélyétől végelgyengülésben már ingadozó férfiakat is emlegetett, akik koronként a kertes udvaron végigtántorogtak, mintha valakit kerestek volna molyette, dohos, magyaros öltözeteikben, és kalapot emelve köszöntek minden virágcserepes ablaknak, amely mögött ábrándos írónőt sejtettek. Ah, szerelem, téged valóban nem lehetett elfelejteni a koporsóig sem a régi józsefvárosi udvari lakásokban. Vajon érdemes élni szerelem nélkül, kaktuszcserepek között, amely kaktuszcserepek az ablakban igazában azt hirdetnék, hogy az ablak mögötti lakó az egyedülvalóságra rendezkedett be, látogatóját nem szívesen fogadja, önös búskedélye a hímzett ablakfüggönyök mögött csendes fütyülgetésekben elégül ki, mint a Juliskák Juliskája fütyörészett egymagában, mikor a várt szerkesztőségi szolga nem hozta meg a kuvertát.
Júlia negyvenedik éve felé éppen olyan borús volt, mint egy meg nem értett fiatal író, akinek éjszaka, álmatlanul írott sorait a „nem közölhető” művek közé sorolják valamely lapirodában.
Határozottan hanyatlott irodalmilag, nem használt ez ellen még amaz elhatározása sem, hogy különválva élt férjétől, mintha az alacsony termetű, görnyedt tanár úr riasztotta volna el a múzsákat neje őnagysága mellől. Nem jöttek a múzsák a Zerge utcába sem, legfeljebb azok a kiöregedett arszlánok, akik legtöbb történetüket így szokták kezdeni: Boldogult úrfi koromban... Az említettek közül némelyek lakást béreltek a környéken, hogy figyelemmel kísérhessék Júliát. És a földszintes ablakokból peckesen hajoltak ki, hogy mindent láthassanak, ami a Zerge utcában történik. A „major” többnyire pisztolyát tisztogatta a nyitott ablaknál, és mindenféle célpontokat keresett összehunyorított szemével, de a ravaszt egyelőre még nem húzta meg. Egy vasderes úriember, aki egy régi divatlapból lépett elő: a stilétes sétapálcájával kopogtatott végig az udvaron, hogy a tőr vacogva szólalt meg a botban. Egy harmadik, aki csak néhanapján járt erre (a Belvárosból jövet, ahol a szép Bagolyról nevezett házat mint Szendrey-vagyont is figyelte), mindig esőt hozott magával a Józsefvárosba.
Júlia azonban senkit sem engedett be a lakásába a lopótök fejűek59 közül, akik mindig a múlt időket, az elfogyott mámorokat akarták szivattyúzni az élet boroshordójából. Komolyan szenvedett, az idegfájdalmai mély barázdát vontak halaványuló szemei körül. Elfojtott sírását hallotta az agg nő, de mély részvéttel hallgatta ugyancsak a házban lakó bognár is, aki ilyenkor mindig csendesebben kalapált.
És a szerkesztőségi szolga még mindig nem jött a lepecsételt borítékkal, pedig azelőttiben nem lehetett bírni a lapszerkesztőkkel, akik mind Júlia műveit akarták közölni.
„Naponkint árvább egy reménnyel,
S egy csalódással gazdagabb,
Szívünkből ekép fogy az élet,
Cseppenkint így fogy, így apad.”
S egy csalódással gazdagabb,
Szívünkből ekép fogy az élet,
Cseppenkint így fogy, így apad.”
Így ír a Juliskák Juliskája a Zerge utcában. Az agg nő még emlékszik a bőrkötéses könyvecskére, amelybe Júlia verseit írja, a párnája alatt tartogatja azt, sokszor előveszi naponként, mint valamely imakönyvecskét, amelyben vigaszt keres, de sietve dugja el, ha lépések hangzanak fel ajtaja előtt, mintha valamely nagy titkot rejtegetne a könyvecskében. Ám a léptek reménytelenül továbbmennek. Csak a belvárosi öreg macska volt, akinek a kaktuszokon volt szabad Júliát figyelhetni.
– Én azt hiszem, hogy lakóm bármikor férjhez mehetett volna harmadszor is – mond az agg nő, mikor az esték már havat zizegtetve érkeznek meg a Zerge utcába, és a történet vége felé közeledni látszott, tehát illendő dolog volt a házassági ügyekre is kiterjeszkedni, amint ezt a régi mesemondás előírta.
Az asszonyságok, akik néha meg vizitelték, azonban sohase hoztak magukkal valamely gavallért, akit bemutattak volna. Szegényeknek, maguknak se volt kísérőjük, aki a kapu alatt várakozott volna reájuk, amíg vizitjüket Júliánál elvégzik. Nem Juliskához valók voltak ezek a látogató asszonyságok, akik dalolva, rekedten, levegő után kapkodva énekeltek hosszú költeményeket, amelyeket nyilván maguk írtak. Valami csatáról beszélgettek, ha nem énekeltek, amely csatát Júliának kell megvívnia vala a sógorával, Gyulai Pállal, aki azt írta Júlia barátnőiről, hogy kezükbe nem írótoll, hanem főzőkanál való. Júlia válaszolt is a sógorának, de nem hiszem, hogy a kis mérges ember másképpen gondolkozott volna azontúl. A pöfögő macska innen, a közeli Sándor utcából egy napon karonfogva vezetett ide egy vékonyka fiatalembert,60 akinek olyan arca volt, mint a fogyó holdnak. Lassan jöttek, és Gyulai úr útközben a hátát veregette az ifjúnak, mintha életre akarná serkenteni. De az csak lógatta a fejét. Soha nem láttam még ilyen szomorú fiatalembert.
– Mindjárt anyádnál leszünk – mond Gyulai úr, amikor az ifjúval befordult a Zerge utcai ház kapuján.
Petőfi Zoltán, mert történetesen így nevezték a látogatót, hirtelen megállott.
– Ne. Ne zavarjuk anyámat – mondta, és sietve megfordult a kapunál, hogy az apró léptű Gyulai úr alig tudott nyomába érni.
A Zerge utcai házikó, amelyben „Petőfi Júlia” írónői életét folytatta, mégiscsak vendégül látta Zoltánkát, Petőfi fiát, ha nem is a hörcsögös Gyulai Pál úr társaságában.
– Na, hogy van az anyám? – kérdezte egy bátortalan, fátyolozott, de mégis valamely betyáros, ostorpattintással végződő hang, amely mintha valamely üregből szólott volna – pincéből, egy szürkésbarnás, orvosságosüveg-színű, arculatú fiatalember szájából, amely száj talán abban is virtust talált, hogy fokhagymaszagúvá érlelte magát abban a kiskocsmában, amely legközelebb esett anyja lakásához.
Petőfi Júlia az udvari szoba ablakához lépett a kanapéról, ahol szokásos búskomor gondolatait rendezgette, mint azok a halni vágyók, akik utolsó napjaikat hasznosan akarják eltölteni.
(Naplójára és hátrahagyandó írásaira gondolt.)
A Zerge utcai orgonáskertben, feketedő őszi gallyak testvéreként a rozsdás gyepből kinőve állongott egy fiatalember, aki még huszadik életévét sem töltötte be, midőn már madárijesztővé válott Magyarországon. („Végelgyengülésben fogok meghalni, mint valamely öregember” – biztatta pajtásait a szerencsétlen ifjú, és anyjától örökölt keze valóban olyan átlátszó volt, mint a borospohár, amelyet felemelt.) Galléros köpönyeg volt hegyes vállán, mint valamely ruhafogason, ahova céltalanul dobta valaki a kabátot, és örült, hogy ott felejtette, nem vitték utána. Csizmái voltak – de ezek a csizmák nem azért jöttek a világra, hogy valaha is megkérdezze elragadtatásában valaki: „Herceg, országunk hercege, hol varratja a csizmáit?” Nyakkendője természetesen nem volt, mert már atyja sem kedvelte e felesleges díszt. A szeme olyan színtelen volt, mint a régen elsírott könny. A szegénység ifjú tüskéi arcán, kezében kampósbot, amellyel darab ideig hadonászott, amíg karjának ereje bírta. Kalapja bizonyára többször bejárta az országot, de61 nemigen vethettek rá ügyet, mert még csak a kefével sem ismerkedett meg. (Hát még azzal a kiváló szerencsével, mikor egy kedves hölgy méltónak ítéli egy férfi kalapját arra, hogy kontyán megpróbálja.)
Amint a Zerge utcai ház udvarán állott régi ismerősünk: magatartásából azt lehetne következtetni, hogy egyéb szomorúsága nincs a világon, mint az, hogy nem eléggé borkorcsolyás a hangja, holott a vándorszínészetnél akkoriban ez volt a divatos, valamint arca színezetének sincs köze az ecetfa virágának keserű színéhez, holott ez a szín a férfias fájdalmakat és viszontagságokat jelenti ebben a világban. Nem lehet imponálni ily gyermekes külsővel senkinek – még az édesanyjának sem, aki felől a már többször említett agg nőnél tudakozódott.
Júlia azonban nem várakozott tovább. Az emeletnyire rakosgatott kaktuszcserepeket félretolta, és eltitkolhatatlan felhevültséggel (pedig hangjának lemondásos, unott, egykedvű zengzetére mindig vigyázott) kiszólt a virágcserepek közül:
– Zoltánom, hagyj fel a színpadias jelenetekkel, lépj be szobámba.
Az agg nő abbahagyta a harisnyakötést, a bognár darab időre búcsúzott kalapácsától, ajtók nyíltak meg, amelyek egyébként csak akkor mozdultak meg zárt állapotukban, ha a sípládán valamely új dallal kedveskedett hallgatóinak a kintornás. A házmester a szomszédos kocsmában a zenélőóra párkányára helyezte félig elfogyasztott borospoharát, és maga is elindult, hogy megnézze: mi történik a házban. Amint ez már váratlan eseményekkor előfordulni szokott a Zerge utcában.
Az agg nő, aki Lujza napja felé kezdett hozzá egykori lakójának, Szendrey Júliának ezen élményeihez, határozottan állította, hogy Petőfiné ezen kitűnő fiáról addig nem esett szó a házban, amíg Zoltánka személyesen meg nem jelenik vala.
A Zerge utcai hónapos szoba bérlőnője talán halkabban beszélt, mint bármikor életében. Hangja a lemondás, a fájdalom, a félreértettség és az életunalom fátylaiból volt szőve.
– Miért jött? Apám tudja már ittlétét? Talán ő küldte hozzám?
– Senki sem küldött. Senki se hívott. Magamtól vagyok itt, mert valamely olyan különös dologban járok Pesten, hogy arról egyelőre senkinek se szabad tudni.
– Miért fordul tehát hozzám? – kérdé az előbbi szenvedő hang. – Maga már régen nincs bizalommal hozzám. Életmódjáról többet tud62 bármely vándorszínész, mint az édesanyja. Az idejét sem tudom, hogy mikor kaptam levelet magától.
– Én már csak az apámnak írogatok leveleket – az égbe. Ő majd egyszer azzal válaszol nekem, hogy magához vesz. De addig itt helyette el kell végeznem némely földi dolgokat, amelyeknek az elvégzéséhez néki már nem volt ideje. Mondja, anyám, beszélt valaha arról az atyám Önnek, hogy a Petrovicsok, akik közül ő valaha származott: magyar nemesek voltak? Címerük és diplomájuk volt, amelyeket még akkor is használtak, mikor kocsmárosságot folytattak – csak éppen a mészárszékre nem illett nemesi címer...
– Igen, beszélt nekem erről atyja, Zoltán, mert boldogságunk éveiben ráértünk beszélgetni sok mindenféle dologról. Atyja sokszor kifakadt szüleim magatartása miatt, pedig az én szüleim voltak a világon a legjobb emberek.
– Hallottam, hogy egyetlen krajcárnyi hozomány nélkül eresztették útjára a családi házból – felelt az ifjú. – Vajon milyenek lehetnek azok a szülők, akik ennyit törődnek a gyermekük jövőjével?
– Ne merje őket bántani! Magát ők nevelték, és még manapság is gondoskodnának magáról, ha nem élne züllött és korhely életet.
– Sokszor hallottam már ezt, de azért mindig tudtam a magamét. Életmódom megváltoztatásával nem akarom ama kényszerhelyzetbe juttatni a Szendrey-féle atyafiságot, hogy ígéretét beváltani kellessen. Én már csak megmaradok az ő kényelmük kedvéért: züllött ifjúnak, akiről még karácsony este sem szokás beszélgetni. Jobb ez nekik így. De térjünk vissza, anyám, ahhoz a kérdéshez, amelyre már választ adtál. Hol van az apám nemesi levele, amely engem illetne minden jog és igazság szerint, nem pedig a Szendreyeket? Hasznát vehetnem most.
A hang csak darab idő múlva válaszolt a kanapé sarkából:
– Darab ideig, atyád halála után, magam is elgondolkoztam azon, hogy a Petrovicsok nemességét kikutatom, mert egy ily nemesi diploma birtokában bizonyára kevesebb üldöztetésben, rágalmazásban, gyűlölködésben van részem. De atyád a jegyességünk alatt egyszer csak éppen említette a dolgot, nem vett magának komolyabb fáradságot, hogy valóban utánanézzen a diplomának. Megházasodott nemesi oklevél nélkül, pedig akkor tán sok minden másképpen történik vala az életünkben.
– Ó, ne bántsa atyámat, hogy nem ért rá ennek a teendőnek az elvégzésére. Itt vagyok most helyette én, akinek mostantól fogva életcélja63 leend, hogy a Petrovicsok nemességét hitelesen megállapítsa. Elmegyek mindenhová, ahol valamely nyomra találhatok. Még büszke lesz valaha a Szendrey család, hogy atyám belőlük származott. Tudom én, hogy ez bántja a nagyapámat... És most, legutoljára Debrecenben is, ahol a múzsát szolgálom, a minap szóba került, éppen jelenlétemben, a Petrovicsok nemessége, amely témát egy öreg debreceni professzor kezdte feszegetni. Sokan csak kézlegyintéssel intézték el a témát, mintha az merőben lehetetlenség volna, hogy Petőfi valaha magyar nemes lett volna. De Könyves-Tóth – így hívják a professzor urat – váltig erősítette, hogy a Petrovicsoknak nemcsak nemesi nevük, de címerük is volt, amire nagy hahota keletkezett. Ha nem tudnám, hogy Könyves-Tóth valaha atyám barátai közé számított: tán azt gondoltam volna, hogy mindezt azért mondogatja, hogy a borozó kompániát valamely lehetetlen történettel megmulattassa. Már arra gondoltam, hogy vándorszínész barátaimmal este majd lesben állunk valamely utcasarkon, és a professzor urat a sötétben jól ellazsnakoljuk. De Könyves-Tóth a hahotázás alatt hirtelen felém fordult, és komolyra fordítva a szót, kijelentette, hogy az én kötelességemmé teszi, hogy a Petrovicsok nemességét kikutassam és megállapítsam. „Kutyabőr nélkül ne jöjj vissza Debrecenbe” – kiáltott utánam a mulató társaság, amikor éjfél előtt búcsúzkodni kezdtem.
– Zoltán, én egy szót sem hiszek az egész történetből. Nem hiszem, hogy maga éjfél előtt elhagyta volna azt a helyet, ahol bor van az asztalon… Azt gondolom magamban, hogy maga csak azért jött Pestre, hogy ezzel a mendemondával pénzt csikarjon ki azokból, akikről azt hiszi, hogy pénzük van. Ámde nekem nincs pénzem. Írói honoráriumból élek, és a szerkesztők oly keményszívűek, mintha nem is én volnék a legnépszerűbb magyar írónő. A gazdag Bulyovszky Gyulánénak udvarol mindenki, egekig magasztalják „a norvégiai utazásokat”, mert ennek a színésznőnek módjában van vacsorára is meghívni a szerkesztőket. A színdarabról, a „Tiszaháti libácskáról” himnuszokat zengedeztek a kritikusok. Mi tudjuk, hogy miért! Majthényi Flóra a színházi nézőtéren gukkerével üldözi a szerkesztőket. A fekete fürtű leányka páholyában valóban olyan magaviselettel tüntet, hogy kemény férfi legyen, aki be nem adja a derekát e leányka kacérkodásainak. Sajnos, igaz férfiak nagyon kevesen vannak manapság. Ezért olvassák nevemet keveset az újságokban. És ezért vagyok szegény, Zoltán.64
A Debrecenből jött fiatalember egy darabig hallgatott, aztán csalódottan megszólalt:
– Nekem azt mondták, hogy maga, anyám, gazdag pesti úrnő, aki ünnepelve, ragyogva járja az életet egyik mulatságból a másikba, akinek bizonyára nem volna ellenére, ha egykori férjéről, Petőfi Sándorról kisütné valaki, hogy valódi magyar nemes volt. S ezért tán még jutalmat is adna az illetőnek.
Ezekre a halk, őszinte, szinte gyermekesen elmondott szavakra keserűen nevetni kezdett Júlia, amely nevetés utóbb keserves köhögésben végződött.
– Igen, talán ünnepeltetés lett volna sorsom, ha legjobb barátnőim egyike, Vachottné, ez a falusi ártatlanság naplójegyzeteiben meg nem mar. Ki hitte volna egy Csapó Máriáról, hogy méregfogai is vannak, és a Szikláry Ilona című tehetségtelen történelmi beszélyen kívül egyebet is ír tollával. Így például gonosz pletykákat a barátnőjéről... Haj, a rút rágalmak miatt lettem én a legboldogtalanabb asszony Magyarországon, habár mindnyája között én vagyok a legtehetségesebb, aki volt valaha az írónők között. Igaz, hogy nem vagyok fiatal, mint Bajza Lenke, akinek az „Előítélet és felvilágosultság” című munkájáért hódolnak – de írónő vagyok. Naplóm és verseim... Majd egyszer mindenki megtudja, hogy ki volt különb: Wohl Janka-e, aki francia nyelven ír könyvet Liszt Ferencről, a barátjáról, vagy pedig szegény, mindenkitől elhagyatott Petőfi Júlia...
– Pedig éppen Wohlékhoz volnék híva ma estére, miután ez értelmes hölgyek megtudták vala fővárosi tartózkodásomat – szólt félénken Zoltán.
– Menj, és ne is lássalak többet! – kiáltott az anyai fájdalom a Zerge utcai házban. – Megszomorítottál. Velem kell maradnod ma este, ha azt akarod, hogy megbocsássak.
Zoltán egy májusi napon, amikor ismét Pestre jött, késő estig várt az édesanyjára a Zerge utcai lakásban. Nemigen mozdulhatott sehová, mert egyetlen krajcár sem volt a zsebében. A házmester, amaz egykori sarzsi az olasz háborúban: néha valamely ürügy alatt belépett a hónapos szobába, és jelentőségteljesen krákogott az ifjú Petőfi úr felé, valamint az öklével a vállán át a háta mögé mutatott. Ebből a titokzatos jeladásból mindenki könnyen megérthette volna, hogy a házmester háta mögött valami olyan dolog rejtőzik, amire okvetlenül fel kell hívni a Debrecenből jött ifjú figyelmét. Estefelé aztán a türelmetlen házmester szóval65 is megmagyarázta a tizennyolc éves fiatalembernek, hogy a háta mögött egy gyaluforgácsos kis ház áll, ahol nagy szeretettel várják a gazdag Szendrey unokát.
– Egyszerű emberek, többnyire kiszolgált katonák, környékbeli házmesterek, akik itt a veteránok egyletét alakították, amely egylet életükben hangszerekkel mulattatja őket, míg haláluk esetén gondoskodik temetésükről.
Zoltán nem tudott ellenállni a veteránok meghívásának: sorsüldözött ifjú volt, akinek ott kellett venni az örömöt, ahol találta. Estéig többször megfontolta magában, hogy ha ily szemrehányásokat zúdíthat magára arról a helyről – ahonnan amúgy is könnyen áradtak a szemrehányások – de végül mégiscsak megfogadta a házmester tanácsát, követte őt a „Milánói harcos”-hoz címzett csárdába, ahol nyomban a legnagyobb, ünnepi poharat állították az asztalra tiszteletére. Kínálásban és tiszteletben nem volt hiánya Petőfi Zoltánnak, bármerre fordult meg. Immár (húsz esztendő múltán) büszkélkedni kezdenek vele a magyarok, hogy Petőfi Sándort ismerték, valahol látták, vele beszélgettek. A fantáziák elindultak szokásos útjaikon.
A „Milánói harcos”-ban a hangulat feljebb emelkedett a söntés legmagasabb polcánál, amely polcon tudvalevőleg azokat a kicsorbult poharakat tartogatták, amely poharakból a legrégibb és igazán jókedvű kocsmavendégek ittak, akik soha nem térnek többé vissza. Amikor a Zerge utcai házmesterné bekukkant az ajtón, mintha voltaképpen nem is akarná látni, se hallani a „veteránok” mulatozását, csak halkan figyelmeztette a férjét, hogy Zoltán édesanyja imént hazaérkezett.
– Várhatott volna a tekintetes asszony – szólt az általános vélemény azokról a padokról és székekről, amelyeket a régi asztalosok olyan alaposan szerkesztettek, mintha a kocsmavendégeknek mindig rajtuk kellene ülni.
A Zerge utcai házmester borús pillantást vetett arra a liter borra, amely nemrégiben érkezett az asztalra. De kötelességérzet volt a kiszolgált altisztben, és egyben fontosságát is meg akarván mutatni, pajtáskodó hangon szólott Zoltánhoz:
– Zoltánkám, nyomban indulnunk kell, mert mind a ketten kikapunk a mamától.
Petőfi Zoltán összeszedte felöltőjét, amelynél boldogtalanabb tán66 még nem fedte ifjú vállát Magyarországon, elkeseredett mozdulattal felhajtotta maradék borát, mintha bosszúságot érzett volna, hogy az egyszerű mulatságot abba kell hagynia. Vajon mikor látja viszont ezeket a kedves, egyszerű embereket, akik őt úgy dédelgették vala, mintha minden szavukkal könnyíteni akarnának mostoha sorsán?
Júlia asszony egy margitszigeti majálisról jött meg, az utolsóról, amelyen életében részt vett, és kedve búskomorabb volt, mint valaha. Nyilván sok boldog emberrel találkozott. Eleinte örvendezett, amikor Zoltán fiát a szobába belépni látta, gondolataitól elfoglalva, észre sem látszott venni fia derült állapotát, elborult magában az érzékeny szívek alkonya, beszélni kellett, hogy megkönnyebbüljön.
– Szerettem volna, Zoltán, ha részt vesz vala ezen a majálison, mert talán nem éreztem volna magam oly végtelenül egyedül... Az írónők rendezték vala a majálist, és nekem jóformán egyetlen barátnőm sem volt a tarka gyülekezetben. Már elfelejtettek. Alig ismernek ezek a fiatal tehetségtelenek.
Júlia ekkor már szokásos házi ruhájában volt: piros, török fez rövidre nyírt haján, és vállától térdig érő szoknyája inkább kaftánhoz hasonlított, és sokkal finomabb anyagból készült, mint ama ruházata, amelyben a majálison volt, amely most csuromvizesen lógott az állószegen.
– Mi történt, anyám? Tudtommal ma nem esett az eső.
– Még elárul ez a rossz ruha, amelyet egyébként sem kedveltem soha életemben, mert olyanforma, mintha örökké bálba kívánkozna. Nem is veszem fel többet – szólt Júlia, megfenyegetve a ruhát, mintha az tehetne valamiről. (Tehetett, mert kalandokba kívántatja Júliát!)
– Ne aggódj, fiam – folytatta most Zoltán édesanyja, mintha maga is már előre meg volna hatódva azoktól a szavaktól, amelyek visszatartóztathatatlanul tolakodtak ajkára –, itt vagyok, nem haltam meg, pedig mily sokan kívánják halálomat. Irigyeim, akik visszavonultságomat: titkos boldogságnak vélik. Rokonaim, akik szinte belebetegednek abba, hogy még mindig nem csúszom térden állva elébük, hogy anyagi segítségüket kérjem. És barátnőim, akik azt hiszik, hogy titkaim vannak, amelyeket még előttük is rejtegetek. Ó, nincs már pletyka, amelyet Petőfi Júliáról kárörvendezve lehetne terjeszteni városszerte. Öreg lovagjaim valóban gavallérok módjára viselkednek, nem adnak okot magaviseletükkel a szóbeszédre...
– Talán csak egyetlen fia az, akinek ballépéséről még beszélhetnek a városban, amikor néha Pestre kívánkozik, hogy megcsókolja az édesanyja67 kezét – mond Zoltán az imént elfogyasztott bor hatása alatt, és könnyei úgy csorogtak, mintha egész eddigi életéért vezekelni akarna.
Ám Júlia annyira hatása alatt volt délutáni élményeinek, hogy még mindig nem vette észre Zoltán mámoros állapotát. (Úrnő volt, nemigen ismerte fel a becsípett férfiakat, amely felismeréshez mégiscsak némi praxisra van szükség.)
Így folytatta:
– A gőzhajóstársaság nobilisan viselkedett, külön hajót bocsátott rendelkezésre az írónők majálisára. A „Fecske” ünnepélyesen szelte a Dunát, csak a szigeti kikötő felé kezdi vala emlegetni Majthényi Flóra, ez az ismert kacér, hogy nagyon sajnálja, hogy a szokásos majálisest elmaradt, mert akkor a bálrendezők bizonyára az ölükben szállítanák el a hölgyeket a kikötőtől végig a Medveszigeten, a vendéglőig. Az égen ugyan barangolt néhány felhő, de az angol kapitány kijelentette, hogy ezek csak amolyan bárányfelhők, amelyek nem okoznak nagyobb bánatot. Szegfy Mórné, aki mióta Emília név alatt feltűnt a Napkelet-ben, és azóta maga is lapszerkesztőnő lett: buzgón jegyezgetett kis noteszébe, mintha egyetlen szót sem akarna elfelejteni a beszélgetésből. Amilyen szimpatikus volt nekem hajdanában Emília, amikor nőies bájával mindenkire hatást gyakorolt: oly elviselhetetlen lett ő nekem, mióta szerkesztőnő korában mindenben a férfiakat igyekszik utánozni. Fontoskodik, kritizál, okoskodik, és magatartásával azt akarja elárulni, hogy többnek tartja magát, mint bármely férfiszerkesztő. És nem akarja észrevenni szegény, hogy csak éppen azért tud egzisztálni, mert a hatóságok azt hiszik róla, hogy gyenge nő, akinek még a rendőrfőnökök is sok mindent elnéznek. Nincs ítélőképessége, és talán éppen azért olyan népszerű ebben a fejét vesztett országban. Mennyiszer sajnálom őt, szegénykét, midőn minden nőies méltóságát felejtve: előfizetőket verbuvál az országban. Szabadságharc volt, utána szenvedéses évek következtek, a férfiak kimerültek a fájdalmakban, hiábavaló küzdelmekben. Nem csoda, hogy az ügyeskedő nők elfoglalják a férfiak helyét. De engem nem mondhatott soha munkatársának – fejezte be szavait Szendrey Júlia olyan büszkeséggel, amelyet fia sehogy sem értett meg. – Én csak férfi lapszerkesztők ígéretében bíztam mindig. Amíg általában voltak férfiak ebben az országban. Mert remélem, sógoromat, nagybátyádat, Gyulai Pál urat senki sem számítja férfinak?
Zoltán magában örvendezni kezdett, hogy anyja végre olyan embereket68 is emlegetni kezd szidalmaiban, akiket ő is ösmer. Az írónők néki mit sem vétettek, ugyanazért nem értette anyja kifakadásait.
– Természetesen Gyarmathy Zsigáné volt a majális háziasszonya, akiről hallottam, hogy évek óta a szigeten nyaral, és igen sok pénzébe kerül férjének, aki valahol vidéken birtokos. Gyarmathyné mindenféle kalotaszegi hímzésekkel hívta fel magára legelsőbben a szerkesztők figyelmét. Hiszen szép az, a kalotaszegi hímzés, de mégiscsak paraszti divat. Én a magam részéről nem akarok többé paraszt lenni. Éppen azért Lisznyai Kálmánt sem kedveltem soha életemben, mert paraszti tempói voltak. Ő meg a matyókat akarta divatba hozni. Szerette volna, hogy mindenki matyó legyen Magyarországon... Én nem lettem se kalotaszegi, se matyó, de Gyarmathy Zsigánénak sikerült a cifraságai révén felébreszteni maga iránt a pesti lapszerkesztők érdeklődését...
– Anyám, miért lett vizes a ruhája? – kérdezte most türelmetlenül Zoltán, midőn édesanyja újabb ismeretlen neveket kezdett emlegetni.
– Miért jött esőtlen időben csuromvizesen haza?
– Mert beugrottam a hajóról a Dunába, a Duna legközepébe! – felelt egyszerűen, most már minden meghatottság nélkül Zoltán édesanyja.
A fiú hitetlenkedve, sírva, nevetve nézett anyjára. Majd hirtelen kétségbeeséssel felkiáltott:
– De hát miért, anyám? – Júlia elmerengett:
– A csillagok hazafelé jövet oly hívogatólag rengettek a Dunán... És a hajó fedélzetén Bulcsu Károly, az író és kiadó, Ferenczy Terézről, a Divatcsarnok költőnőjéről beszélt a hölgyeknek, akit már életében mindenki Byronhoz hasonlított. És most még jobban olvassák a „Téli csillagokat”, mióta Ferenczy Teréz önkezével vetett véget életének: szíven lőtte magát pisztolyával. Mennyi valódi érzelem volt ebben a nőben! – hangzott Bulcsu Károly szava. – A mai írónők mily mások!
– Én pedig ekkor nem gondolkoztam tovább, mert szívem amúgy is telve volt fájdalommal. A „Fecske” hajó párkányához léptem, és a csillagos Dunába vetettem magam. Meghalni, meghalni... Az angol kapitány azonban nem engedett meghalni. Kihúzott a Dunából. Ezért volt nedves a ruhám, amikor hazajöttem. És most hagyj magamra, Zoltán, pihenni akarok.
Zoltánka az éjt a barátságos házmestercsaládnál töltötte, és sokáig nem jött álom szemére.
Ah, csak az 1868-i őszelőt ne emlegették volna a Zerge utcában azok az öreg kapuk, vénült kertek, céltalan bokrok, kuvikhangú kilincsek,69 az éji csendben előbb nyivákoló, majd dühödt dörrenéssel vágódó ajtók! Csak e már messziről, érett gyümölcs mosolyával integető szeptember elejét hagyta volna ki elbeszéléseiből az özvegyasszony, akiről odáig azt hittem, hogy víg kedélyű nő, aki voltaképpen annak örvendezett, hogy egykor ablakai alatt (mármint lakója, Petőfiné, áliász Horvát Árpádné ablaka alatt), sovány lábszárain kurta sarkantyúkat csörömpöltetett az általánosan ismert humorista, akit Don Gunárosz név alatt ismertek Pesten. Darab ideig azt hittem, hogy még sokáig megmarad ennél a témánál, mert Lauka Guszti csínytevéseit mindig érdemes volt meghallgatni: – a százesztendős kalendárium adomái is tudnak hatékonyak lenni, ha azokat megfelelő előadásban hallgatjuk. Ám a Zerge utcai asszonyság kitekintve az ablakon a megszámolt órájú szeptemberi délutánba, megállapította, hogy a furfangos Lauka Guszti ez idő tájt valamely kocsmároslány mulattatására pengeti össze sarkantyúját, mert a finom úriembert a malacpörköltek szakácsnéi éppen úgy érdekelték, mint akár a nemzet gyászba borult özvegyei. „Férfi volt, tehát gazember volt!” – monda a Zerge utcai asszonyság, akinél, mint már említem, hónapos szobát béreltem, hogy a múlt idők emlékeit pontosan meghallgathassam.
Pedig Júliának éppen e hatvannyolcadik őszön lett volna szüksége leginkább arra a varázslatra, amelyet a mesemondó, találékony férfiak magukból kisugárzanak. Ha olyan csúf is egy férfi, mint az ördög: mesélni mindig tud valamit. Lauka pláne régi ismerős, aki részt vett a nagy Petőfi Sándor kutatásában.
De a napok iramlanak, még akkor is, ha alig elviselhető fájdalmak közepette kell várni alkonyodásaikat. Azt hihetne az ember, hogy a nagybeteg a hétköznapi gyötrelmek után alig várja az álommal kecsegtető éjszakát! Pedig éppen a gyötrődő beteg tekint kétségbeesett reménytelenséggel a háztetők irányába, midőn színtelenedni kezd a levegő ablaka előtt. Mit hoz az álom? Elsősorban éjszakát, történet nélküli magányt, elhibázott babonaságot, gondolatot, amelyet voltaképpen nem mernek befejezni, amíg a függönyökön beszűrődő hajnal erre nem ad kellő meghatalmazást. Petőfi Júlia – mint önmagát ezekben az években legszívesebben nevezé – egy este halálos elszántsággal szólott háziasszonyához:
– A Bodzafa utcában lakik Nadragulyai, az orvos. Igaz, hogy becstelen gazember, aki elárulta, mely hegyen ásta el Kossuth Orsova határában70 a magyar szentkoronát – némelyek csodatevő doktornak mondják. Talán tud valamely szert, amelytől életben maradhatok.
A Bodzafa utca (a mostani Rökk Szilárd utca) nem esett messzire a Zerge utcától.
Amíg háziasszonyunk Nadragulyaiért jár, talán elmondhatnánk, hogy ki volt ez az álnevű úriember, akit a régi Pesten, a maga idejében mindenki csodadoktornak vallott, bár szinte fizikailag undorodtak tőle. Sánta, púpos, elviselhetetlen tekintetű ember volt, aki cinikusan köpködött ki lakása ablakából, amikor a jogászok kurjongattak az utcán, és lámpavassal fenyegették. Ez a csúnya törpe könyvben is megírta, kérkedően alázkodó hangon, élete történetét. (Igazi neve Szőllőssy Ferenc volt, és vizitkártyáján azt írta, hogy 1848–49-i katonaorvos.)
– Hírességem koronájának tartom a mai napot – mond a púpos, mikor a szobába lépett –, Petőfi Sándor özvegye ismeretlenül is segítségemhez folyamodott.
– Nem úgy, doktor – szólt a kanapén szenvedő P. Júlia. – Nem a vértanú özvegye fordul önhöz, hanem Horvát tanárné, akinek gyógykezeléséért bizonyára megkapja díjazását családi vagyonomból. A Hét Bagoly, a Képíró utcában, még mindig a miénk, és a házjövedelmet férjem lelkiismeretesen kezeli.
Az egykori katonaorvos hírhedt cinizmusa mellett is bizonyos meglepetéssel nézett a szenvedő asszonyra, aki látható fájdalmai alatt is ily gondoskodással volt az orvosi honoráriumról.
– Egyelőre nem tudok önnek másképpen fizetni, mint váltókkal. De mindketten tudjuk, hogy ezek a papirosok közeli halálom után kellő értéküket jelentik. Családom nem engedné, hogy váltóimat éppen ön peresítse.
A csúnya doktor megszokta, hogy hazaárulásának kiderülte után ilyenforma bánásmódban részesüljön, még betegei részéről is. De nem is vágyott másra. Ha valahol észrevette, hogy tisztességes ember módjára bánnak vele, onnan hamarosan elpárolgott. Gyönyörűségét lelte benne, ha a csizmasarkáig leszidták.
– Valóban ismerné múltamat, asszonyom? – kérdezte az őrültek mosolyával, amikor Júlia vizsgálatához fogott. – Regényesség dolgában nemigen vetekedhetik velem senki napjainkban. Még a tébolyodott Szemere Bertalan sem, aki agyalágyultságában mindenáron magára akarja vállalni a bűnt, hogy ő árulta el az elásott szentkorona helyét Bachnak, mégpedig negyvenezer forintért. Szemere őrült... Én árultam71 el a titkot, mégpedig szerelemből, amelyet egy párizsi táncosnő iránt éreztem, és pénzemet elkártyázván: másképpen nem tudtam megajándékozni a táncosnőt, mint a nagy értékű titok közlésével. A táncosnőt kitanítottam, miképpen értékesítse a rábízottakat, pedig tudtam, hogy az életemmel, a jövendőmmel kell fizetnem. Ah, asszonyom, én is voltam valaha fiatal, amikor nem restelltem a legnagyobb áldozatokat hozni a nőkért.
Petőfi Júlia félig lehunyt szemmel, szinte megbénulva nézett fekvő helyzetéből a rettentő orvosra, aki egy nagybeteg emberfölötti szenvedései mellett is a maga szerelmi kalandjaival dicsekedik. Most félig-meddig érthetővé válott előtte, hogy miért nevezik ördögnek ezt a csodadoktort, és miért akadnak páciensei, különösen a divatos hölgyvilágban. Csak az jelent a betegnek rosszat, ha a doktor udvarolni kezd – mondogatták. Ha goromba és szomorú: a beteg gyógyulását jelenti.
– Hát valóban olyan rosszul volnék? – kérdezte Júlia, mintha nem is hallotta volna a doktor mulatságos szavait, amelyekbe belefoglalta emigrációbeli kalandjait, amikor éveken át betegnek színlelte magát, hogy ne kellessen kimozdulni az ágyból. Ám agya körül mindennap megjelentek a menekült honvédek, akiknek kártyán elnyerte a pénzüket a nagy beteg.
– Hamisan játszottam, asszonyom, mint minden okos ember, aki nem bízza magát a szerencse forgandóságára. És a kellő időben megszöktem Kisázsiából, mielőtt bajtársaim agyonvertek volna. Párizsba szöktem, de ott még nálamnál is jobban kártyáztak.
– Hát valóban menthetetlen vagyok? – búgott fel a kétségbeesés Júlia szívében. – Hiszen még annyi tennivalóm volna a földön. Rendbe kell szednem jegyzeteimet, hogy egyszer végre-valahára megtudja a világ, hogy mennyit szenvedtem itt a földön, amikor mosolygó orcával jártam bálról bálra, sírhalomtól sírhalomig, büszkeségtől a megaláztatásig. És ki gondoskodik Zoltán fiamról, amikor rossz modora miatt senki sem szereti őt, csak a mindent megbocsátó édesanya?
Az ördöngös doktor még mindig kalandjairól beszélt. A nagystílű szélhámosok modorában kérkedett csalásaival, amelyeket Európa-szerte elkövetett, hogy pénzhez, hitelhez jusson. Elmondta, hogyan fosztogatta a külföldi magyarokat, amikor hamis ajánlólevelekkel megjelent náluk. Kossuth és Klapka nevét tán többször írta le életében, mint ők maguk. Lopott és csalt, amerre megfordult. Sajnos, most már72 becsületes embernek kell magát színlelnie, mert így kapott amnesztiát az osztrák kormánytól.
– Szőllőssy! – kiáltotta most Júlia felemelkedve párnáin. – Hát valóban az a sorsom, hogy fiatalon meghaljak, mielőtt csak megközelítettem volna a negyven esztendőt? Negyven esztendő az élet dele, legalábbis ezzel vigasztalják hölgyolvasóinkat a gáláns francia regényírók. Csak Magyarországon mondják a harmincéves kort a hervadás korának, itt, ahol a pirospozsgás, ostoba pesztonkák voltak mindig a férfiak ideáljai. Csak a finom lelkű, csiszolt műveltségű, nemes érzésű férfiak tudják, hogy a nőkben nemcsak a fiatalság érték, hanem legfőképpen a szellem és a szív. Szőllőssy, valóban meg kell halnom, mielőtt az életben kárpótlásra találtam volna szenvedéseimért? Akit ifjú szívem rajongásával szerettem, a költő elhagyott engem, hiába térdepeltem előtte Tordán, amaz utolsó éjszakán, hogy ne menjen a csatába. „Később megvetnél gyávaságomért” – felelt ő, és kora reggelre eltűnt mellőlem. – A másik férfit, akit szeretni véltem, szegény Horvátomat, magam hagytam el, miután gyermekeink, Attila, Árpád és Violka egymás után meghaltak. Miért maradtam volna Árpád mellett, amikor tekintetünkből csak örökös szemrehányás íjazott egymásra, a megbocsátás lehetősége nélkül. És most meg kell halnom, anélkül hogy az élet üdvét megízlelhettem volna.
A csodadoktor a hegyes lábú karosszékben üldögélve zsebre dugta kerek pápaszemét, összedörzsölte kezét, mintha ilyenformán ébresztgetné magát gondolataiból, amelyekbe önvarázslat folytán elmerült. Csúnyán mosolygott, mint ez már a kárörvendő gonosz emberek szokása, mikor valamely baljós mondásuk megvalósul. Förtelmes mozdulatai voltak – mintha csak könnyíteni akarta volna a halál útját, a testéből kisugárzó undor nyomán.
– Asszonyom, az én tanárom Mesmer volt, Franz Mesmer, aki delejességgel gyógyított, akit ugyanezért svindlernek mondanak Európában. Ha nem érzi, asszonyom, idáig a lényemből kiáradó mágnességet, akkor meddő a további kísérletezés. Egy érzékeny, finom léleknek, amilyennek asszonyom vallja magát, már az első perctől kezdve, mióta e szobába beléptem, érezni kellett volna a delejességet, amely lényemből árad, bármily beszéddel mulattatná is szájam csapongó képzeletét. Ön, úgy látszik, nem hajlamos a delejességre, ugyanezért nincs sok keresnivalóm e helyen. Én a kezem érintésével szoktam meggyógyítani a legsúlyosabb betegségeket, sem port, sem folyadékot nem használok73 az egészség visszaadásához. Hinni kell bennem, asszonyom, és akkor meg van mentve, mint már annyi sokan, akik elveszítették hitüket az élethez. Saját magamon próbáltam ki delejező tudományomat, amikor esztendőkig feküdtem megbénult tagokkal az emigráció alatt. Kezeim előbb a kártyakeverést tanulták meg, hogy megélhessek, később lábaimat delejeztem, hogy elmenekülhessek a veszedelmes helyzetekből. Majd szívembe engedtem a mágnest, hogy az megint szeretni tudjon... Asszonyomra nincs hatással tudományom, legjobb tehát, ha innen távozom.
És Szőllőssy valóban vette is elefántcsont botját, csókakalapját, mert e csodadoktori jelvények nélkül még őkelme sem élhetett meg a nagy konkurenciában. Eltávozott a Zerge utcából, a falak mellett véve esti útját. Őszi szél siránkozott a zegzugos józsefvárosi utcákon, a kapuk kopogtak, mintha régen elment lakók kívánkoznának vissza egykori otthonaikba. Baljóslatúnak ígérkezett az éjszaka. Mily szörnyű gondolat: társtalanul meghalni ilyen éjszakán!
Még nem ért a Bodzafa utcába a csodadoktor, midőn Júlia küldöttje, későbbi háziasszonyunk, futamodásába megközelítette őt, és az árnyék alakú doktornak messziről kiáltotta:
– A tekintetes asszony kéreti, hogy tessék visszafordulni, mert utolsó óráját érzi közeledni.
A púpos sánta dohogva fordult meg, hogy elfoglalja helyét Magyarország egyik legszebb asszonyának betegágya mellett.
– Egy elpuskázott élet! – mondogatta Petőfi Júlia a kanapén szenvedve, miközben a magas támlájú dívány felett lógó fényképeket nézegette, mintha egyenként búcsúzkodna a fotográfiáktól, amelyek annyi boldogtalanságot és boldogságot okoztak életében.
Barabás fantasztikus rajzát már javában mellékeli Emich Gusztáv Petőfi Sándor összegyűjtött költeményei elé – de Júlia még kórágyán is hangsúlyozza kevéske látogatói előtt, hogy ez a rajz nem hiteles.
– Petőfinek sokkal szelídebb arca volt – álmában. Sokat virrasztottam mellette, mert a boldogságtól nem tudtam soha aludni. Mindig szerettem volna ébren lenni, hogy mindig láthassam őt. Elveszettnek tartottam minden percet, amelyben őt nem láthatom.
Már Koltón elkezdtem ezt az éjszakai őrséget. A pesti lakásunkon folytattam a virrasztást. A könyökömre dőlve figyeltem őt aludtában, és szerettem volna belehatolni az álmaiba. Miről álmodhatott, amikor hirtelen összeráncolódott a szemöldöke, és miről álmodhatott, amikor74 rémületeset sikoltott álmában, ami rendszerint olyan férfiak szokása, akik ébren nem tudnának a haláltól sem megrettenni? Vachottné Csapó Mária, akit egykor barátnőmnek hittem, és hallgattam tanácsaira, mert hiszen jóval idősebb volt nálam, azt javasolta, hogy Petőfinek hidegvizes borogatást rakjak a szívére, ha nyugtalanul alszik. Vachottné házipatikájában általában nagy szerepe volt a hideg víznek. Mondják, hogy faluhelyen, ahol senki sem látja, mezítláb sétálgat a nedves fűben, és a bőséges nátha miatt nem járhat társaságba. – De Petőfinek voltak szelídebb álmai is...
A Zerge utcai agg nő szerint (aki ezeket a történeteket egykori lakójáról nekem elbeszélgette a mesemondásokra való estéken) Szendrey Júlia élete utolsó napjaiban mindig Petőfiről beszélt. „Mintha nem lett volna magánál szegény asszony. Olyan orvosságokat hoztak neki a doktorok, amelyektől néha jajveszékelt, máskor pedig úgy kacagott, hogy az utcán megálltak a járókelők. A »major«, aki a szemközti házban lakott, egész éjjel ablakánál ült, hogy pisztolyaival belelőjön azokba a kísértetekbe, amelyek Petőfinét kínozták. Egyszer valóban ráduplázott egy szegény kéményseprőlegényre...”
– Voltak szelídebb álmai is Petőfinek – mondogatta Júlia –, amikor arca úgy megszelídült, mint a gyermekeké vagy az angyaloké. Ha valaki látta valaha angyalnak Petőfit: az én voltam, mert felejthetetlen mennyei mosolygással fektette fejét karjaimba, amikor észrevette, hogy mellette vagyok. Csak a női szemek, amelyek hozzá vannak szokva a finom kézimunkához: vehették észre ennek a rendkívüli arcnak az elváltozásait. Én mindig a pejparipa orrához hasonlítottam az orrát. A szája ugyan dacos, de mégis gyermekes, és félő, mintha álmában voltaképpen mindig az édesanyját hívogatta volna. Akárhogyan fésülte a haját a fésűvel, nem lehetett annak növésén változtatni: mindig olyan hullámok alakultak ki benne, mint a tiszai nádasok bóbitái között, mikor azokat a szél hajtogatja. És ha álmában kiáltott: az is olyanforma volt, mint a vadmadáré, mintha puszták felett éjjel utazgató vadmadaraktól tanult volna beszélni. Bizonyosan tudott a vadludak nyelvén, megértette a mondókáikat, amelyeket éjjel kotyognak egymás között, amikor alacsonyan repülnek. Sok mindent tudott ő, ígérte, hogy mindenre megtanít, talán még a legnagyobb tudományra is: hogyan kell verset írni? De nem volt ideje semmire a jurátusok miatt, akik mindig ott kurjongattak az ablakaink alatt. Nem volt olyan jó lélek Magyarországon, aki Petőfin segített volna, aki eldugta volna őt az75 ordítozó tömeg elől, mindig ragyognia kellett, mint a legnagyobb csillagnak az égboltozaton. Istenem, annyi időm se volt, hogy végleg megszabadíthattam volna arcát azoktól az apró, puskaporszínű pattanásoktól, amelyek a barna férfiak arcán előbb-utóbb mutatkoznak. „Hagyd békésebb napokra!” – dörmögte, és ádámcsutkája szinte olyant futamodott, mint egy csiga.
A Zerge utcai kora őszi napok csak csörgetik sárgálló lépteiket, keresztespók kötözi be az ablakot, a falban valahol kalapálnak az őszi vendégek, mintha láthatatlanul is jelt akarnának adni, hogy mely hiányosságokat észleltek a régi házban. És Júlia állapotában nem történik változás. Mintha egy hosszú tehervonat menne, amelynek már az elejét sem látni, de a végét még kevésbé. Az ember nem tudhatja, mikor látja meg az utolsó kocsinak a hátát – mondta az agg nő, akinek volt egy öreg vasutas is a famíliájában, akitől ilyen dolgokat tanult.
Zoltán is ellátogatott az édesanyja betegágyához, bár Petőfiné nem szerette jelenlétét.
– Ráér még maga szenvedni, fiam. Ne szomorítsa itt mellettem magát. Nem esik jól, ha látom, hogy mindennap szomorúbb lesz az arca. De jó volna, ha dacosnak, engedetlennek, vidéki csepűrágónak láthatnám megint, amint egykoriban ellenségei előttem lefestették, hogy eltávolítsák az anya szívét fiától. De volt olyan ördög a világon, akinek ilyesmi sikerült?
Majd ha bővebben szedett orvosságot: szemei elsárgultak, mintha már az örök sötétség közeledne: megragadta fia kezét, és hangosan kiáltozott:
– Maga nem is olyan fiam nekem, hanem az öcsém. Olyan nagy, olyan megnőtt, hogy nem mondhatom ki nevetés nélkül, hogy fiam. Inkább pászolna az öcsémnek. Milyen nagyszerű volna, ha a többi öcséim is életben maradtak volna! Három öcsém kísérgetne sétáimban, és maguknak is volna egy jó nénikéjük, akitől többet tanulhatnának, mint akár a legjobb iskolában. Írnék maguk helyett szerelmes leveleket, amikor annak megjön az ideje. Szeretném én látni azt a csalfa lányt, aki túljárna az én eszemen! Hát csak mindig mondjon el nekem mindent, ami a szívét nyomja. Egy idősebb nővértől nem szégyen tanácsot kérni. Az csak egy lány, aki néha többet megért, mint az édesanya. Zoltán öcsém! – ejtegette a szavakat kábultságában Júlia.
(A szegény Zerge utcai agg nő az ajtó előtt térdepelve imádkozott.76 Műveletlen volt szegény. Nem tudta szegény, mily bódítók azok az orvosságok, amelyek elveszejtik a haldokló eszét, hogy ne lássa halálát közelegni.)
Máskor a falhoz szorította fülét Júlia, és percekig hallgatózott. Úgy vélte, hogy valahol bontják a falat, egyenletesen, kalapáccsal, vésővel, mintha valaki mindenáron behatolni akarna az ő jól elzárt szobájába.
– Zoltán, vedd azt a lovaglóostort a szekrény tetejéről, amellyel már több pesti ficsúrt megfenyítettem, midőn tolakodni merészelt közelembe. Az ostort dugd a hátad mögé, és óvatosan lépjél ki a kapun. A falat még Kolozsvárott sem akarták rám bontani, pedig ott tülekedtek leginkább a közelemben a léhűtők, amikor Petőfi sírját kerestem.
Zoltán anyja megnyugtatására levette az ostort, és kiment a szobából, véznán, betegen, árnyék módjára, szinte szélsuhanásként surrant vissza.
– Senki sem jár az utcán. Csak a szél zörgeti a gázlámpákat. Messzire egy nyurga, hosszú lábú ember oltogatja sétapálcájával a lámpákat!
– És maga, öcsém, nem ismerte fel, hogy ki ő? – kiáltott fel a beteg, hogy az izgalomtól szivacsszínű lett az arca. – Szüksége van egy idősebb nővérre, aki felvilágosítja az élet tudományában. Az a hosszú lábú lámpagyilkos senki más, mint Lauka Gusztáv, akinek már húsz esztendővel ezelőtt is az volt a szenvedélye, hogy eloltogassa a lámpásokat azokban az utcákban, hol hölgyismerősei laknak. Ez volt az ő hódolati bemutatása. Ó, milyen kisfiú maga!
Zoltán lehajtotta fejét, mint aki belátja, hogy nagyon éretlen még az élethez. (Bezzeg odaát a gyaluforgácsos házban minden csekélységért kész volt harcra kelni.)
– Lauka! – folytatta Júlia, mintha takarójáról betűzte volna:
Vergiss mich nicht ist mein Name,
Vergiss nich micht du, kleine Dame!
Vergiss nich micht du, kleine Dame!
– Mi ez? – kérdezte Zoltán.
– A legnépszerűbb magyar humorista ezt szokta írni a hölgyek legyezőjére vagy emlékkönyvébe, ha erre alkalmat adnak neki.
Petőfiné felült a kanapén, ahol most már éjjel-nappal feküdt, és szomorú ciprusként hajtotta le fejét.77
A nagybetegek és haldoklók, akik már csak jóformán természettől kapott, ösztönszerű mozdulatokat tesznek testükkel, nem is sejtik, hogy mily búbánatos ez a mozdulatuk, amely a ciprus lombjához hasonló. E meghajlásban benne van egész élettörténetük. A megbocsátás és a bocsánatkérés. Az Istentől való mozdulat ez. És mégis a Halál jár mögötte.
Zoltán az ajtó felé közeledett, mert attól félt, hogy összerogy fájdalmában.
– Menjen, öcsém, igen, menjen – mond most a búcsúzkodó hang. – Laukának valóban szokása, hogy a legközelebbi sarokról visszatekinget az elsötétített utcára, vajon nem kerekedik-e valamely skandalum? Még utolérheti őt, hozzá nyugodtan csatlakozhat, mert atyját szerette, és a Felső-Tisza mentén sokáig kereste őt, még a muzsikus cigányok között is. Mondaná meg neki, hogy izenjen nekem valami vidám tréfát, amellyel mostanában mulattatja az országot... Már elmúlt iránta régi utálatom, már nem haragszom rá, hogy mindig csak ostoba tréfákon törte a fejét. Itt az ideje, hogy engem is megnevettessen! Egy jót nevetni... azután... Menjen, öcsém, és holnap reggel látogasson meg.
Zoltán szinte eszméletlenül fordult ki a szobából, mintha a legárvább árva lett volna ebben a percben. Nem látott a könnyeitől. Ájulást érzett a szívdobogásától. Gyötrelmes őszi éj odakünt. Az utcai fák már gyűlölik egymást, miután megöregedtek. És gallyaikat egymáshoz csapkodják.
A Zerge utcai öregasszony elfoglalja helyét az imazsámolyon, ahol félig térdepelve, félig ülve, virrasztja az éjszakát.
(1928)78
