1
1
Ki volt Kisfaludy Károly?
A magyar regényesség atyamestere.
Őse mindazoknak, akik száz esztendő alatt Magyarországon hanyagul vállra vetett köpönyegekben fagyoskodtak, vidám zengzeteket ebédeltek töltött káposzta helyett, a holdvilággal cimboráskodtak, lantot pengettek a színésznők ablaka alatt, és fiatalon haltak meg, mint a gyertya, amelyet a szél és légáramlás is segít fogyasztani.
Kisfaludy Károly az örök regényesség és szegénység példája. Legvérbelibb őse a hangulataival bíbelődő, örökké dicsőséget szomjazó, rongyoskodó magyar költőnek, aki a költészete mécsvilága mellett virraszt, a versei tűzrakásánál melegszik, dalt dúdolgat, románcot álmodik, legfeljebb kiskocsmák füstös horizontján látja a helikoni verseket. Vándorszínésznő a múzsája.
Regényesebb, mint Petőfi, mert jómódú kúria ebédlőjéből indul el a farkasok és vándorszínészek országútjára. Pengő katonatiszti életmódot cserél fel a fantáziák ábrándos, költői szerénységével. Néző lehetne abban a teátrumban, ahol a vándorszínészekkel vetélkedve szegezi az esti előadáshoz való színpadot.
Száz esztendő előtti hosszúszárújából nyugodalmasan pöfékelő úriember lehetett volna, régen megházasodhatna, mint akár Sándor bátyja, aki Himfy lantját félretéve, a Kisfaludyak gömbölyded, szőlőlugasos, mesemondásos, terített asztala mellől mereng szerelmen, múlt időn, hagyományokon: amikor negyvenkét esztendős korában (a régi magyar élet szép ugarában) búcsút mond a világnak, miután életolaját elfogyasztotta, sokkal korábban, mint mások.
Élte száz esztendő előtt azt a dicsőségtelen életet, amelynek jutalmát senki se várhatta be azok közül, akik akkor éltek, mert a magyar sors mindig a sírdomb begyepesedése után kezd ki világosodni. Jó mélyen kell már Kisfaludy Károlynak is feküdni odakint a Rákos homokjában, mikor Budán, Pesten, Balatonfüreden, Győrött, ahol a vándorszínészekkel megfordult, ahol színdarabjait először játszották: eszükbe jut az embereknek a vadregényes külsejű költő, aki talán először nevettette meg a mohácsi csatavesztés óta ősi kedvvel a magyarokat, mint akár Cervantes, a Don Quijote költője is soká várakozik a tengeri csatában17 szerzett sebeivel, amíg honfitársai, rokkantságán kívül, költői értékét is észrevették.
Kisfaludy Károly mögött is végig az életen egy napóleoni háborúkból való katonatiszt árnyéka állott; ez a nagyszájú, káromkodó, elégedetlen hadfi riasztgatta el a polgárokat a költőtől, még ha méltányolták volna is a táblabíró-ivadékok átváltozását az egykori katonatiszt angyalbőréből a vándorpoéta galléros köpönyegébe. Egy úttalanul ődöngő festő (az egykori Kisfaludy) szentimentális képecskéi megunják a költőt, mint vásznak, amelyeket örökké a hátán hordoz. Sokáig kellett a belvárosi Magyar utcában koplalni, fázni, verset és vígjátékot írogatni, amíg a költő elfelejtette múltját, kóbor katonáskodását, fellengző piktorkodását. Amíg megtalálta önmagát, szívében a legna-gyobbszerű költészetet, amely a száz év előtti magyarban tüzet foghatott.
De már nem segíthetett kalandos, kiszámíthatatlan, kevés jó példával szolgáló életén. A magyar regényesség, ábránd, álmodozás megteremtőjének végig kellett élni azt a kézfúvásos, napraforgóénál bizonytalanabb életet, amelyet a száz esztendő előtti hősök és szentek, írók és színészek éltek. Nem lehetett belőle többé „tekintetes úr”, bár a Mohács című hőskölteményt is megírta. A félreértettek, a holdkórosak, a soha révbe nem jutott, anyagi bajokkal küzdő költők sorsa volt az övé, bár színdarabjait már országszerte játsszák a hazafiak épülésére és mulatságára.
A költő túl van negyvenedik évén, és egyetlen igaz barátja a Magyar utcai csizmadiamester, aki hisz a költő sorsának jobbra fordulásában, a hazai irodalmi viszonyok megváltozásában.
Soha ennyit nem szenvedett sikereiben, elismertségében magyar költő! Minden későn jön már életében: még az elismerés is. Hogy azokról az apróságokról, amelyek minden jóravaló embernek megadatnak, mint a boldog szerelem, polgári jólét, tekintély és tisztelet, ne is beszéljünk.
Kisfaludy Károlyt, amíg élt, annyira nem tisztelte senki, mint akár a csontvázakat, amelyekről Stáhly tanár úrnál maga a költő is anatómiát tanult mint félbemaradt orvos.
Katona, festő, orvos, költő volt az úriember, mikor haldoklani kezdett. Éppen olyan rongyos köpönyeg alatt, mintha a vándorlegénységen kívül többre nem vitte volna életében.
Vannak olyan emberek, akiknek így sikerül elérni azt, hogy száz18 esztendő múlva gondolkozzanak arról, hogyan is haltak meg, hogyan is halhattak meg, hogyan is pusztulhattak el a legnagyobb elhagyottságban, amikor egy egész nemzet leste már szavukat, írásukat.
Kisfaludy Károly olyan kalandos ember volt, hogy úgy tudott haldokolni, mint egy eltűnt regényhős, akinek halálát, elmúlását majd csak ötven vagy száz esztendő múlva veszik észre, amikor a dicsőség koszorújával keresnék.
