3 Hogyan viselkedett a szerelem áldozata tovább?
3
Hogyan viselkedett a szerelem áldozata tovább?
Hogyan viselkedett a szerelem áldozata tovább?
Nemsokára ezután, midőn a költővel megismertették a titokzatos hölgy vallomását, az lehajtotta a fejét, és a szokatlanabbnál is mélyebbet sóhajtott.
– Igen, emlékszem a városkára, amelyben egyszer megfordultam; emlékszem a vár alatti sétákra, sőt a költeményre is, amelyet egy nagy fa alatt írtam, amely nagy fáról feltettem, hogy majd az én nevemről fogják elnevezni. De sem az ökrökre, se az említett hölgyre nem emlékszem. Valamely félreértésnek kell lenni a dologban.
Így hangzott Benedek Aladár vallomása a hölgy tanúskodásáról, és a rendőrkapitány megint csak elgondolkozva nézett maga elé, mert már hallotta, hogy vannak férfiak, akik még bajba jutásuk esetén sem árulják el azt a nőt, aki titkukat rábízta.
– Ha elmondana, költő úr, őszintén mindent az említett hölgyről és a vele való ismeretségéről, könnyebben tudnánk nyomozni a rejtélyes ügyben – biztatta St. Hermandad kapitánya a fogoly poétát.
– Helyettem verseim beszélnek. Egyetlen költeményt sem írtam az említett hölgyhöz. Végigtekinthetők könyveim, amelyekben megéneklem azokat a hölgyismerőseimet, akik kedvesek vagy kedvetlenek voltak, mert hiszen a női báj éppen úgy diszponálja a költőt, mint akár a szenvedés a nők miatt. Ezért az említett hölgyért soha el nem sírtam egyetlen könnyet se.
– Talán éppen ez a baj, és ezért bonyolult az ön ügye, Benedek úr – felelt a rendőrtiszt, és nemsokára átadta a foglyot a Fortuna-börtön őreinek, akik egy este Budára kísérték, s nehéz lakatot tettek ajtajára.
A titokzatos nőnek, aki a sorsdöntő vallomást elhangoztatta: nyoma veszett. Többé nem lehetett megtalálni őt vallomása letétele után.
Igaz, hogy az ökröket sem, amelyeket Benedek Aladár a hamis bankókon vásárolt és elhajtott.
A költő gondba merülten ült a Fortunában, mert hiszen igazságtalannak vélte sorsát. Szakálla bozontos lett, haja gubancosan hullott homlokába, aligha lett volna felismerhető a régi Aranykéz utcai gavallér, ha börtönéből egyszer kilép.
Neve még egyszer került az emlékezetekbe, amikor a törvényszék202 kihirdette felette ítéletét. Többévi börtönbüntetésre ítélték a törvény szigorú paragrafusa szerint, amely méltóan bünteti a bankóhamisítókat.
Ült, üldögélt Benedek Aladár a Fortunában, mint annyian mások, akiket szerencsétlen végzetük erre a szomorú helyre száműzött.
Talán fél esztendőt ült már le büntetéséből, amikor végre megint verseket kezdett írogatni, mert a versírás olyan dolog, hogy azt a börtönben sem lehet elfelejteni. Különben is, mint iskolázott embert, a börtön irodájában foglalkoztatták, hogy meg ne bolonduljon a cella magányában, ilyenformán írószerekhez juthatott, amelyeknek felhasználásával hangot adhatott a benne dúló érzelmeknek.
Az Aranykéz utcai história szerint körülbelül fél esztendő múlott el a költő innen való távozása óta, amikor mindenféle névtelen versek érkeztek a magyar királyi posta útján az Aranykéz utca különböző hölgyeihez. Érzelmes, vallomásos, szíven találó versek, amelyeknek szerzőjét darab ideig senki se tudhatta, mert hiszen addig, amíg a költő az Aranykéz utca lakója volt, senkihez se intézett egyetlen költeményt se. Csak akkor, miután innen elkerült: fájdult meg a verse a fűzővarrónőért, a kis hímzőnőért, az ábrándos csipkeverőnőért és az aranyművesnéért, aki legszebb volt minden portékája között. De kapott verset az „Aranykéz” vendéglősnéje is, pedig talán ez a férfias asszonyság törődött hajdanán legkevesebbet az utcán ellengedező költővel (költőből volt neki elég része, több versíró járt a vendéglőbe, akik teleírták az étlap hátát).
Még olyan világ járta, hogy a verseket nem volt szokás olvasatlanul eldobálni, sőt talán több jelentőséget tulajdonítottak a költeményeknek, mint amennyit azok valójában megérdemelnek. A zubbonyka alatt, ahol az ingen a monogram található, nem messzire a szívtől: helyezték el a címzettek a hozzájuk adresszált, névtelen verseket. Itt rejtegette versét a kis hímzőné, a „szívünk aranyművesnéje”, a babonás kártyavetőnő, aki foglalkozásánál fogva az egész világot ismerte, csak éppen a névtelenül érkezett versek szerzőjét nem, lehet egy öreg akadémikus vagy egy fiatal óriás, aki most teszi első lépteit a halhatatlanság felé; – de lehet egy különc herceg vagy gróf is a versíró, akinek kedvtelése női gondolatokat megzavarni... Egy névtelenül küldött vers írójáról kedvükre csaponghatnak a fantáziák. A versíró olyan alakban lépdel elő, amint a fantáziának legkellemesebb... Csak a nagy szakállú Benedek Aladárra nem gondoltak az Aranykéz utcai hölgyek, hogy az majd203 börtönbeli szenvedéseiből mondja el érzelmeit azoknak a nőknek, akik mellett életében látszólag érzelemtelenül ment el.
Egyetlenegyszer sem állott meg a csipkés bolt kirakata előtt, hogy a boltban történő eseményeknek szemtanúja legyen.
A kis kalaposné fekete, fénylő szemét hiába sütögette le a költő előtt, amely szemlesütés mindig biztos jele az érdeklődésnek.
És a versek szállottak a börtönből, mint valami figyelmeztető levelek, hogy valahol, mogorva négy fal közé zárva epekedve dobog egy sokat szenvedett szív az Aranykéz utcai hölgyek felé, jobban óhajtja őket ismét láthatni, mint bárkit a földön.
Mondják, hogy számos verset írt B. A. a börtönben, amelyeket barátnőinek, barátainak azzal a szándékkal küldött, hogy azok nehéz napjaiban el ne felejtsék, sőt eszükben tartsák arra az időre, amikor majd kiszabadul méltatlan helyzetéből. A história szerint: ellenségei, akik persze a költői pályán akadnak: a börtönből kapták a békítő költeményeket, amelyek már sok feszült viszonyt enyhítettek.
Benedek Aladár a börtönben sem tagadta meg magát, írta verseit arra az időre, amikor majd kiszabadulván, szüksége lesz az emberek jóakaratára.
