TIZENNEGYEDIK FEJEZET • Nem jó hegyre menni
TIZENNEGYEDIK FEJEZET • Nem jó hegyre menni
Mit súgott Boryné Szabolcs vezér fülébe, és mit súgott Kálnay László fülébe?
Ezt a nők örök megbízhatatlansága folytán amúgy sem közölhetnénk olvasóinkkal, habár az utóbbi időben divatba jött, hogy a nők megbízhatóságában megint higgyenek a férfiak.
Mi csak kövessük az eseményeket, anélkül hogy megállnánk filozófiai megbeszélésekkel foglalkozni a különböző jellemű embereknél, akik amúgy is mindig másformák, mint első pillanatban megismerjük őket.
Más Szabolcs vezér, és más Kálnay László, amikor eddig ismeretlen női szoknya furakodik közébük, amely szoknyának a világ teremtése óta az a tulajdonsága, hogy a férfiak jellemét megváltoztassa.
Borynének csak egy cikcakkos fehér alsószoknyája volt, amely tán mosás és vasalás közben sohase gondolt arra, hogy még történelmi jelentőségű is lehet ezen a világon. Fodorral beszegett alsószoknyája volt, amelynek a szegélyét, fehér kivillanását, frissen vasaltságát tán éppen Bory úr unta leginkább, amíg élt, mert a férfiakat rendszerint bosszantani szokták a nők azokkal az emlékekkel, amelyek az első szerelem idejéből maradtak meg a memóriájukban. Ugyan melyik Bory úr nem unta meg azokat az emlékeztetéseket, amelyek arra figyelmeztetnék őket, hogy bezzeg a tó partján vagy az erdőben vagy a kápolnában vagy a még titkosabb régi találkozón egészen mást ígértek a tervbe vett közös életről, a szerelemről, házasságról, miegymásról, amellyel a jövendőt kiszínezgették Boryné előtt? Bory úr, bizonyos esztendő elmúltával, tudni sem akart Boryné fodros alsószoknyájáról; de itt voltak Szabolcs vezér és Kálnay László, akik a hunokkal együtt érkeztek a magyar fővárosba.
…Azon a napon, amelyről történetünkben szó van: úgy tűnt fel a hunok kirándulása, mintha az egész új honfoglalási utazás csupán egyetlen szempontból történt volna, Boryné szoknyája kedvéért, amelyet a ravasz asszonyság Szabolcs vezér és Kálnay László figyelmébe ajánlott a nők örökös kétszínűségével.
Csak bölcs elnézéssel lehetett mosolyogni azon a körülményen,359 amikor Szabolcs vezér látszólag komolyan nyugtalankodni kezdett bizonyos hatósági iratok miatt, amelyeknek beszerzése végett el kell hagyni az „Arany Sas”-t, hogy az „akciót” tovább lehessen folytatni az iratok birtokában.
Hol lehet megszerezni az ilyen és hasonló hatósági iratokat? Hol van az a hivatal, ahol az akciók folytatásához szükséges iratokat „kiállítják” vagy elutasítják?
Elég az hozzá, hogy Szabolcs vezér is, mint más annyi férfi a régi világban, azon a címen tűnt el egy napon az „Arany Sas”-ból, hogy a hatósággal van dolga, és egy óra vagy két óra múlva láthatjuk őt Borynéval a budai hegyek között, ahová nők és férfiak a világ teremtése óta már csak azért is szeretnek járni, mert azt hiszik, hogy itt nem láthatja őket senki. Hej, sok titkot tudnak ezek a vén budai hegyek a lábuknál fekvő főváros titkaiból! Történetünk idejében pedig minden valamirevaló „ismeretség” a budai hegyek között kezdődött vagy nyert megerősítést.
– Tehát ön a királyi szőlőre volna kíváncsi? – szók Boryné színpadi hangon, amíg az óbudai utcákon jártak, és Boryné azt hihette, hogy szavait mások is meghallhatják.
(Borynénak, mint a legtöbb nőnek, ugyancsak kétféle hangja volt. Egy hangja a külvilág számára, amely trillázott és bugyborékolt, mint a szobai szökőkút a szalon közepén. Ezt abban az időben a Nemzeti Színház francia színdarabjaiban használták, társalgási hangnak mondták, és a legtöbb úridáma ezen a nyelven beszélt Magyarországon. De volt egy másik hangja is Borynénak, amellyel csak bizalmasan és négyszemközt, titokzatosan és szerelmesen tudott beszélni. A nőknek ettől a második számú hangjától fusson minden férfi, aki még a lábát bírja.)
– Tehát ön a királyi szőlőre volna kíváncsi Óbudán, amely amúgy is mindig királyi birtok volt, mióta a történelemből tudjuk? – ismételte Boryné a Kiscelli utcában például, ahol ismerősei laktak az ablakfüggönyök mögött, és nagyon valószínűnek látszott, hogy nyomban az ablakhoz siettek hallgatózni, amikor Borynét egy idegen férfi társaságában az utcán végigmenni látták.
– Ön jó nyomon jár, Szabolcs vezér! Igen, a királyoknak itt szőlőik voltak már Árpád fejedelem idejében. Még megvan a hely a Sas-hegyen, amelyet Árpád vezér szőlőjének mondanak. Amely360 szőlő mindig, Árpád vezér után is a mindenkori magyar királynak termette a fejedelmi sas-hegyit.
– Nem volt az lehetséges, hogy már Attila is itt szüretelt?
– März, a látszerész, a szőlő mostani tulajdonosa szerint ez nagyon is lehetséges volt. De bizonyosan csak II. Lajos királyról és feleségéről, az osztrák Máriáról tudjuk, hogy ifjú szerelmükben itt bújtak el a királyi szőlőben a haragos magyar urak, Tomori és Zápolya elől, akik a királyi várban a padlót döngették, és nagy lármát csaptak a király távolléte miatt. Azért sokáig „Szerelmesek szőlőjének” is nevezték ezt a szőlőt, mert a király és királyné idejártak, ha néhanapján kedvükre akartak csókolózni.
Szabolcs vezér megköszönte Boryné útbaigazító szavait.
– Ezt sohasem tudtam volna meg mástól, csak öntől, asszonyom.
– Sajnos, népünk műveletlen. Az óbudai „barnalábúak”, az úgynevezett „braunhaxlerek”, akik térdig felgyűrt gatyában kapálták valamikor az óbudai szőlőket: a történelmi ismeretekkel nem törődtek. A történelemből legfeljebb annyit jegyeztek meg maguknak, hogy az újlakiakat kecskepásztoroknak kell csúfolni és lehetőleg gúnyolni. „Újlak!! – mondják legyintve. – Újlak is akar valamit, ahol a kecskéket őrzik?” Nem is tanácsolom önnek, hogy innen Újlakra menjen, mert megverik nagy jó uramat a szomszédok.
Szabolcs vezér megköszönte Boryné útbaigazítását, és a Sas-hegyen nyomban azokat a szőlőket kereste, amelyekben a híres budai vörösök vagy a hegy túlsó lejtőjén az úgynevezett „sziklaborok” termettek. De bármennyire nézelődött: sem a Sas-hegyen, sem környékén semmiféle szőlőnek nyomát nem találta.
– Érthetetlen, hová lettek innen a szőlők? – kiáltott fel, miután jobbra-balra forgott a hegyen, és tekintetét körüljártatta a látóhatáron.
– Csak jól nézzen meg ön mindent, vezér – biztatta Boryné. – Nekem úgyse hinné el azt, amit most saját szemeivel láthat. Azt, hogy Óbudán és a hozzá tartozó hegyeken egyetlen szőlőszem sem terem.
– Hát hol teremnek azok a híres óbudai borok, amelyekről országszerte annyi szó esik azoknál az asztaloknál, ahol a borokat kóstolgatják?
– Óbudán nem terem egy gyűszűnyi bor sem, azt mind másfelől hozzák ide, amit itt kimérnek. Soltról, Vadkertről, Bajáról, Kecskemétről361 vagy Csengődről. Néha még a Balatonról is. De itt emberemlékezet óta a szüreti ünnepélyt csak kocsmában tartják, mert itt bor ötven esztendeje nem termett – felelt kérlelhetetlenül Boryné. Szabolcs vezér nagyot hallgatott, mint olyan ember szokott, aki egy kedves illúziójával lett szegényebb.
– Tehát a királyi szőlőben sem terem már abból a vesszőből, amely régi királyaink kedvét felderítette, ha szomjasak voltak? Ha poharat akartak üríteni a nemzet egészségére? Ha az ég négy tája felé fordulva, kehellyel a kezükben kívántak hosszú életet alattvalóiknak?…
– Íme itt vagyunk Árpád fejedelem szőlőjében – mond Boryné, mikor a Sas-hegy tetejére érkeztek, és ott csak kődarabok mutatták, hogy valamikor e helyen ház lehetett, ahonnan a király akkor is láthatta országának jó darabját, amikor palotájából távol volt.
A hegy lábánál a Duna széles szalagja ölelte át az országot, mint a kardszíj a vitézek derekát. Közel és távol hegyek magasodtak, amelyek a királyt mindig arra emlékeztették, hogy mennyi erő van az ország földjében, amelyből ily hatalmas öklök, kezek emelkednek ki, hogy az égboltozat viharfellegeit megfogják, és ne eresszék tovább. Másfelől, Pest felől az ország síkja terült el a király szeme előtt, az a nagy pusztaság, amely tán Ázsiáig nyúlik, ahonnan a magyarok útra keltek.
– Ez lett a sorsa a királyok birtokának s velük együtt a régi Magyarországnak, mióta régi nagy királyaink elköltöztek Budáról! – mond Boryné.
– Az egészben csak az a csodálatos, hogy itt, ahol a múlt idők legnagyobb eseményei, jóformán egész Magyarország ezeréves története, de még az előbbi idők históriái is lejátszódtak: senki sem törődik az elmúlt idővel. Ahol a hun király, az ősmagyar fejedelem és minden régi király lakott, uralkodott, országot kormányzott, népének jólétével törődött: a késő maradékok veszni hagyják a nagy időket és pusztán a jelen tennivalóival törődnek!
– Ne tessék magát felizgatni – mond csillapítólag Boryné. – A római fórumon is látni barmokat, amelyek nem törődnek a hely szentségével.
– Azon gondolkozom, hogy ilyen korszaknak, mint a mai korszak, vajon érdemes-e a múlt idők kincseit feltárni? Vajon ne tegyük-e el egy későbbi, áhítatosabb, érdemesebb időpontra Etel király362 kincsének előadását? – szólt most lassú, gondolkozó hangon Szabolcs vezér, mintha egy eddig nem hangoztatott gondolatát közölné Borynéval.
– Azt hiszi, hogy a korszak nem érdemelné meg? – kiáltott fel az asszonyság komolyan megrettenve. – Nem, ezt ne mondja, Szabolcs vezér, mert kétségbe kell esnem korszakom felett.
– Pedig alighanem úgy lesz, hogy a századok alatt, amelyek Attilától elválasztanak, egyetlenegyszer sem jött el az ideje, hogy a hun király örökségbe hagyott kincséhez hozzányúlhattak volna a magyarok, mert nem érdemelték meg. Talán ez az idő se alkalmas még a kincs felvételére!…
– Biztosítom róla, hogy sohase volt nagyobb szükségük a magyaroknak az örökségükre, mint napjainkban! – suttogta szerelmes hangon az asszonyság Szabolcs vezér tagadásával szemben, és két kezével megragadta a kezét.
– Ne hamarkodjuk el a dolgot! – mondta Szabolcs vezér, miután kezét az asszonyságéból visszavonta, és fájós lábával, amelyen már alig tudott állani, megindult a hegyről lefelé, miközben mind elégedettebben tekingetett vissza a magaslatokra, amelyeket sikerült örökre elhagyni.
Hová nem csalná egy asszony az embert, ha végeredményében az asszonyok belátására volna bízva a világ kormányzása! – gondolta magában a vezér, és elhatározta, hogy még óvatosabb lesz az asszonysággal szemben, aki nyilván valamiben töri a fejét, amit eddig nem mondott meg.
Mert az asszonyok bizonyos dolgokat sohasem mondanak meg, még akkor sem, ha a tekintetük leplezetlenül elárulná a gondolatukat. Csak néznek, csak néznek… Hogy ember legyen a talpán, aki megrendülés nélkül kiállja a tekintetüket.
Boryné nézett!
Nézett az alsószoknyája fodrával, a tollas kis kalapjával, amelyet valami szentségtartóból vett elő a legnagyobb ünnepeken, hogy rangjához illő külsőben jelenhessen meg.
Ez a tollas kis kalap még mindig a fiatal, szép, érdekes, meglepő Borynét jelentette a múlt időkből, mert a kalapra nagyon vigyázott. Bársony, barett formájú, lovagnői kalap volt, egy villogó kővel és strucctollal, amely sohase megy ki a divatból, mint a régi, szép festmények, amelyek a múlt idők szép asszonyait ábrázolják. Ez a bársonykalap363 mutatta, hogy Boryné valamikor királynő volt, ha nem is volt több alattvalója, mint az óbudai Dohánygyárban hivatalnokoskodó Bory úr. De annak aztán olyan királynője volt, mint akár Izabella Spanyolországnak, bizonyosan mindennap megcsókoltatta a papucsát és kesztyűjét Boryval.
Szabolcs vezér Boryné állhatatosan ráfüggesztett tekintetéből azt következtette, hogy Bory elhunyta után új alattvalóját benne véli feltalálni Boryné.
Vajon hogyan mondja meg ennek a nagy reményű asszonyságnak, hogy benne csalatkozott?
Boryné tehát nézett. Nézett Szabolcs vezér is a Sas-hegyre, amely mindinkább elmaradozott, mint a veszély az utazók kalandjaiban.
