TIZENHARMADIK FEJEZET • A királyfi veszedelembe kerül
TIZENHARMADIK FEJEZET • A királyfi veszedelembe kerül
Ki volt az az Orth János, aki a Vecseráéknál mulatozó társaságban kísértetléptekkel végigment, hogy hidegsége, hűvössége, emléke meglobbantotta a sztearin gyertyák lángját? Orth tengerészkapitányt bölcsőjében János Szalvátor főhercegnek hívták, de megszerelmesedvén egy Stubl Mici nevű színésznőbe: a házasságkötés előtt lemondott főhercegi rangjáról, és egyszerű tengerészkapitányként nekivágott az életnek, a tengernek, és hajójának mindörökre nyoma369 veszett… Szerelméért nemcsak vagyonát és rangját áldozta fel, hanem életét is. Orth János nevét többé nem volt szabad kimondani a bécsi udvarnál, de kísértett ő tovább is, minden olyan alkalommal, amikor egy főherceg úgy érezte, hogy valamely szegényleánynál elveszítette a szívét… A Habsburgok között is voltak szerelmes természetű férfiak. A főhercegnők? Ők már ritkábban szöktek el valaha a bécsi Hofburgból, hogy szerelmükért mindent feláldozzanak. Legfeljebb apáca fejedelemasszonynak mentek el valamely zárdába, ha a Bánat – ez az elkerülhetetlen lény – megérintette a szívüket.
Nyár vége felé járt az idő, a Jockey Clubban mind többen mulatoztak azokból az urakból, akik eddig idejüket fürdőhelyeken vagy a pesti lóversenyen töltötték, nagyobbak az ásítások a társalgóban, még csak nevezetesebb piképarti sem fordul elő, amelyről beszélni lehetne – azon már régen túl van mindenki, hogy özvegy Vecsera báróné és Mária leánya az augusztust a királyfi mayerlingi vadászkastélyában töltötték. Nyílt dolog ez. Csak egyes ravaszabb, a diplomáciánál is szolgálatot teljesített urak pislognak huncutkodva, midőn magát az özvegy bárónőt gyanúsítgatják azzal, hogy a királyfi iránt ellenállhatatlan vonzalmat érez. A nagy többség megnyugszik abban, hogy a kis Mariska baronessz áldozatul esett a királyfi szeszélyeinek… És ha nem állnak ott a Jockey Club társalgójának a csillára alatt a Baltazzi fivérek, ezek a félelmetes férfiak, akik a sokat emlegetett kisasszonynak a nagybátyjai voltak, bizonyára bővebben is megbeszélik vala az urak a baronessz körüli eseményeket.
Tehát Vecseráék Mayerlingben laktak – ama Bécs Rezső nevű álkirályfi felügyelete alatt, aki az életével volt felelős a hölgyekért.
Bécs Rezső emberül megfelelt feladatának.
Segített az özvegy bárónőnek a paradicsom befőzésénél… Nagy művésznő volt az özvegy bárónő abban, hogy a körülötte lebzselő férfiakat mindenféle munkára felhasználja.
– Nincs elég cukor! – kiáltott fel a befőzésnél egyszer Vecseráné.
Bécs Rezső abban a percben indult Bratfisch kocsiján a városba, hogy cukrot hozzon. A bárónő fehér kötényben a kert kapujáig kísérte a fiatalembert, a kapuból pedig megmagyarázta Bratfischnak,370 hogy a cukrot Stiglincnél, a Fleischmarkton vegyék meg, mert ott olcsóbb. Bratfisch hátrafordult, hogy a kocsiajtót bezárja, miközben ezt dörmögte pártfogoltjának:
– Tudok azon a tájon egy jó kiskocsmát. Nem kell félni.
A kertben volt egy tucat nemes gyümölcsfa is, amit az udvari kertészek nem azért ültettek, hogy valaha is leszedjék a gyümölcsüket, hanem a tavaszi virágzásaik kedvéért. Nincs annál bűbájosabb látvány, mint amikor az almafa vagy a szilvafa virágzik… A bárónő kiadta a parancsot, hogy az érett gyümölcsöt le kell szedni. Hej, hogy járt Bécs Rezső a lajtorján meg a fák tetején! Hálát adhatott magában, hogy gyermekkorában jól megtanult mászni.
De a befőzéseken, gyümölcsszüreteken kívül az özvegy bárónő gondoskodott másról is, hogy a vadászkastélybeli léhűtő cselédség el legyen foglalva. Rendezett nagymosást, nagytakarítást, végül bemeszeltette a vadászkastélyt. Bécs Rezső, aki tevékenyen részt vett mindezen munkákban (hiszen szerelmes volt!), olyan hegyesen fütyörészett a meszelővel a kezében, mint egy szobafestő.
– Azt hiszem, hogy a Senki szigetén vagyok! – kiáltott fel egyszer örömében a fiatalember, amikor szép világoszöldre meszelte a falakat.
Erre a szóra felnyílott a vadászkastélyon az egyik zsalugáter szárnya.
– Milyen szigetről beszél, Bécs úr? – kérdezte egy gyöngéd leányhang: a baronessz hajolt ki az ablakon.
– A Senki szigetéről. Az Aranyemberből.
A baronessz szeme mintha könnyel telt volna meg…
– Erről az Aranyemberről mesélni fog nekem, amint a meszelést megunta.
– Akár mindjárt. El lehet azt a regényt meszelő mellett is mondani.
Így szólt Bécs Rezső, és már belé is kezdett Jókai halhatatlan regényének az elmesélésébe. Jóízűen, hűségesen, cifrázva beszélt, mint egy romantikus fiatalemberhez illik, és talán sohasem tudta meg az életben, hogy miért figyelt mesemondására oly áhítatosan a baronessz.371 Fogalma sem lehetett arról, hogy ő szeretne lenni az a Noémi, akiért az Aranyember mindenét feláldozza…
…Délután Bratfisch a trónörököst hozta ki sebes vágtatással, mint ahogy mindig hajtani kellett neki arra a helyre, ahol Vecsera Mária bárónő tartózkodott. Rudolf megparancsolta Bratfischnak, hogy fogjon ki, maradjon itt, mert estére vissza kell mennie Bécsbe. Lehetséges, hogy estére a Császár őfelsége Ischlből megérkezik, ő tehát a Burgban akar lenni.
Persze, az öreg bárónő sietett legelsőnek a trónörökös elé, amúgy kötényesen, amelyen nyomokat hagyott a paradicsombefőzés, felgyűrt ujjakkal és cigányos, piros kendőjével bekötött fejjel, ami nagyon illett kreol arcához.
– Nem nyújthatom a kezem, édes fiam – monda a bárónő –, mert a kezem ragadós a paradicsomtól. De maga csókolja meg az arcomat annak jeléül, hogy jókedvvel jött hozzánk.
A trónörökös eleget tett az özvegy kívánságának.
– Theresa mama! – monda elérzékenyedve a koronaherceg.
– Ejnye, már a nevemet is elfelejtette? – kiáltott fel az özvegy báróné.
Rudolf csitító mozdulatot tett a kezével:
– Majd egyszer megtudja, hogy ki az a Theresa mama.
(Honnan tudhatta volna azt az özvegy Vecsera báróné, hogy Rudolf úrnak a feje mostanában azzal a regénnyel van telve, amelyet pesti barátja írt Aranyember címen?!)
…A baronessz egy lugasban várta a látogatóit, természetesen az örökös kézimunka mellett.
Ah, hogyan gyorsította meg lépteit a birodalom trónörököse, amikor a leánykát őzike módjára behúzódni látta a kőrisfa hosszú gallyai alatt! Ritka szép kőrisfa volt ez, ágai csaknem a földre értek. Asztal és pad volt elhelyezve itt. A kőrisbogarak néha lehullottak a maguk különös ruházatában, de kárt nem tettek senkiben… Valóban olyan tündöklő volt a leányka e nyári napon, mint egy földre szállott álom…
– Már azt hittem, hogy elfelejtett! – mondá a leányka, azonban372 hangjában nem érzett szemrehányás, és mind a két kezét kinyújtotta Rudolf felé.
A trónörökös csókjaival halmozta el a kezeket, és közben úgy ragyogott az arca, mintha a legnagyobb földi boldogság érné életében.
– Hadgyakorlat volt, Mária… Tudja maga azt, hogy mi az a hadgyakorlat? Az az időpont, amikor Albrecht nagybátyám, a tábornagy nyilvánosan leszamarazza a hadtestparancsnokokat. Az idén mindjárt hármat küld nyugdíjba.
– Szegény hadtestparancsnokok! – sóhajtott a leányka. A trónörökös nevetett:
– Szerencsére a tábornagy nem gyönge szívű, mint maga. Néha mégis penzióba lovagoltat egy-egy öreg tábornokot, bár ettől még mindig megmarad a hadseregünk abban a hírében, hogy nálunk vannak a legöregebb kapitányok és a legöregebb tábornokok. Miből élne meg Graz városunk, ha sohase nyugdíjaznák a katonatiszteket?
– Nos és a fenség melyik hadsereget vezényelte a hadgyakorlaton? – kérdezte most a leányka, akinek a trónörökös távolléte alatt eleget magyarázta az Extrablattból az édesanyja, hogy szerelmének milyen fontos elfoglaltsága van. – A győztest vagy a vesztest?
Rudolf homlokán felhő vonult keresztül:
– Én egyik hadsereget sem vezettem, mert ilyen fontos missziót nem bíznak rám. Sem atyám, sem nagybátyám nem tart jó katonának. Amivel én vajmi keveset törődöm. Ellenben egész idő alatt írogattam, amíg a hadtestek északról és délről felvonultak. Az öreg Jókainak küldözgettem a kéziratokat. Megírtam neki, hogy milyen is az a Senki szigete valójában…
– Senki szigete – ismételte a leányka, és önkéntelenül a szívére szorította kezét.
– Megírtam az öreg Jókainak, hogy én, amikor a Vaskapunál utazgattam, nyomát sem leltem azoknak a boldog embereknek, akikről ő ír. Ellenben csempészt, félkézkalmárt, szökevényt eleget láttam a sziget bokrai között bujdokolni. Ez a kézirat majd meg is373 jelenik abban a lapban, amelyet az Osztrák–Magyar Birodalom, Írásban és Képben cím alatt szerkesztünk öreg barátommal együtt.
– És a honorárium? – kérdezte váratlanul Vecsera Mária bárónő (miután ezt a dolgot anyjával már annyi álmatlan éjszakán megtárgyalta).
– A honorárium itt van! – felelt a királyfi, és a belső zsebébe nyúlt, ahonnan egy ötpecsétes levelet vett elő. – Elhoztam magának érintetlenül.
A lányka most sápadt el valójában azon vakmerősége felett, amellyel Rudolftól a honorárium után érdeklődött. Úgy megijedt az ötpecsétes levéltől, hogy nyomban anyja után kezdett kiáltozni olyan hangon, mintha a ház égne.
Az öreg báróné még a hosszú nyelű, paradicsomos kanalat is elfelejtette letenni kezéből, amikor a konyha felől előrohant a kiáltozásra.
– Talán kifutott a tej? – kérdezte az özvegy kedélyesen, miután leányát minden nagyobb baj nélkül megtalálta a trónörökös társaságában.
Mária baronessz anyja felé nyújtotta a vastag borítékot.
– Ő hozta nekem! – mondá zokogó hangon.
Özvegy Vecseráné azonban nem volt ilyen könnyen megindítható. Felkapta a leánya kézimunkaasztaláról az ollót, és felnyisszantotta a borítékot. Egy darab százforintos bankó hullott ki abból.
– Te jóságos isten! – kiáltott fel az özvegy, és olyan nagy szemekkel nézte a bankót, mintha se azelőtt, se azután többé soha nem látna olyasmit. Képkeretben szép, kövér asszonyfej volt a bankóra rajzolva. Állítólag a bécsi Rothschildné volt a festő modellje.
– Ez most mind a tied? Valóban a tied? Hát milyen ruhát varrassunk rajta? Milyent szeretnél? – kiáltozta önfeledten az idősebb báróné. – Még ma hívatom Mici frájlánt, a házi varrónőnket, hogy hozza magával a Wiener Mode legújabb számát is. Nyomban küldöm érte Bratfischt…
A királyfi borúsan legyintett:
– Sajnos, Bratfisch nem mehet, reám kell várakoznia. Estére374 Bécsben vagyok, mert a Császár őfelsége váratlanul megszakította ischli nyaralását. Velem van valami beszélnivalója. Remélem, csak a hadgyakorlatokról… – tette hozzá révedező hangon a trónörökös.
– Hát mi lesz akkor a vacsorával, amit magának rendeztem? Mi lesz Bratfisch marhapörköltjével? – kérdezte most izgatottan az idősb báróné.
– Majd elfogyasztják nálam nélkül is.
Özvegy Vecsera bárónénak cigányosat, félelmeset villant a szeme, és indulattól elfátyolozott hangon kiáltott fel:
– Vigyázz magadra, Mária. Rövid a látogatás, múló a szerelem.
És ezzel elrohant paradicsomos kanalával, mintha eszét vesztette volna.
*
– Mesélje tovább az Aranyember történetét – szólott a vadszőlőlevelek mögül Mária baronessz, amikor Bécs Rezső meszelőjével az ablak alatt megjelent.
Bécs Rezső mesélt, mert mesemondás közben könnyebben megy a meszelés is. Azt persze Bécs Rezső nem láthatta, hogy mi történik odabenn a szobában, hogyan folynak végig a kis bárónő arcán azok a könnycseppek, amelyeknek az a dolguk, hogy elfolyjanak az első szerelem bújósdis patakjával.
Délután megint csak közeledett hosszú lábú lovaival Bratfisch a mayerlingi vadászkastély felé. Rudolf boldogan ugrik ki a fiákerből, mintha legalábbis a főnyeremény hírét hozná. Megint csak „Theresa mama”, özvegy Vecseráné siet elébe, és ugyan dugdoshatja kezét, amely most kivételesen lekváros volt a befőzéstől: a köténye alá, Rudolf elkapja a kezét, és megcsókolja:
– „Theresa mama”, úgy intézkedjen, hogy itt maradok vacsorára, itt maradok holnap reggelire, aztán ebédre meg vacsorára, meg holnapután is és azután is.
Az özvegy báróné meghökkenve nézte a magából kikelt királyfit, és ugyanezért meglehetősen ijedt hangon kérdezte:
– De hát mi történt?
– Végre összevesztem az apámmal!375
– Azt bizony nem a legjobban tette – szökkent ki a szó az özvegy ajkai mögül.
A trónörökös nagyot nézett, eltűnt arcáról az eddigi gyermekes, elbizakodott mosolygás, karon fogta „Theresa mamá”-t, a vadászkastély ámbitusára vitte, és itt fojtott hangon szólott:
– Nem kell mindent hallani a cselédségnek. Mondja, miért nem tettem jól, hogy összepöröltem az apámmal?
A báróné már felocsúdott első meglepetéséből, azért nyugodtan beszélt, mintha valami üzleti tartalmú megbeszélést folytatna.
– Nem jó olyan úrral haragban lenni, amilyen nagy úr Ferenc József. Maga, fenség, haragudhat rá, azzal nem ártott neki semmit. De ha egyszer Ferenc József megharagszik magára, akkor Isten irgalmazzon a mi szegény fejünknek.
A trónörökös megszokta, hogy ennek a sokat próbált, sokat látott asszonyságnak a szavait komolyan meghallgassa. Kicsit remegett a hangja, amikor beszélt:
– Most pedig azt hiszem, hogy Ferenc József komolyan megharagudott rám.
– Miből következteti?
– Mert a legmagasabb kihallgatás végén az ajtóra mutatott.
Az özvegy báróné alig tudta visszafojtani izgatottságát:
– De hát mit mondott neki a legmagasabb kihallgatáson?
Rudolf alig hallhatólag ejtette ki a szavakat:
– Azt mondtam neki, hogy Orth János akarok lenni. Azt mondtam neki: hogy engedje meg, hogy mától kezdve Orth Rudolf legyen a nevem… Őfelsége felelet helyett az ajtóra mutatott, később hallottam Paartól, hogy atyám egész éjszaka nem aludt, fel és alá járt a szobáiban, sőt hosszú chifre-táviratot küldött az anyámnak Ischlbe.
– És a távirat tartalma? – kérdezte feszülten Vecseráné.
– Azt nem akarta Paar elárulni. Azt mondta, hogy olyan chifre-kulcs szerint sürgönyzött a császár, amely kulcsot ő sem ismeri, csak apám és anyám.
Az öreg báróné keresztülment az élet iskoláján, de talán még soha376 így nem izgult fel sorsa változatos körülményei között. Összekulcsolta két kezét, és hangosan, kétségbeesetten imádkozni kezdett védőszentjéhez. Aztán keresztet hányt magára. Kigombolta a ruhája nyakát, és elővette onnan azt a kis amulettet, amelyet varázslatok ellen viselt:
– Add vissza az én tiszta eszemet! – suttogta az amulettnek.
És úgy látszott, hogy az amulett segített…
– Hol van Mária? – kérdezte a trónörökös, amint özvegy Vecseráné a ceremóniákat elvégezte.
– Mária sétálni ment – felelt hirtelen az özvegy báróné, és kirohant a szobából, az ajtót jó hangosan becsapván maga után.
A királyfi ajkát harapdálva töltött csaknem egy fertályórát a saját kastélyában anélkül, hogy csengetésére valaki jelentkezett volna…
– Mit csinál ez az átkozott boszorkány? – csikorgott magában a királyfi, mikor már leszakította a csengő zsinórját.
Az özvegy báróné tetőtől talpig útiruhában és sűrű, fekete fátyol alatt udvarhölgy-léptekkel jelentkezett a királyfi előtt. A csuklójára olvasó volt csavarva, a fekete kesztyűs kezében kis imakönyvet tartott. Fájdalmas és megdöbbentő volt.
– Fenséges úr! – kezdte, térdet hajtva az uralkodófi előtt, mint ez a régi császárság idejében szokás volt. – Engedje meg, hogy megköszönjem vendégszeretetét a mayerlingi kastélyban. Szép álom volt az itt töltött hónap. Sok szenvedésem után itt éreztem magamat boldognak. De most nekünk múlhatatlanul vissza kell mennünk Bécsbe.
A királyfi indulatosan toppantott:
– A bárónőnek szabadságában áll azt tenni, amit akar. Én a menyasszonyomat akarom látni. Hova tette őt?
Az özvegy még mélyebben meghajtotta a térdét a trónörökös előtt:
– Az én leányom, a fenséges úr utólagos szíves beleegyezésével, valamint az én anyai tanácsomra Bratfisch fogatán előre elutazott bécsi otthonunkba.
A királyfinak szikrázott a szeme:377
– Bratfisch! – kiáltott olyan hangon, amely már nem volt emberi hangnak mondható. – Fölköttetem az árulót.
A báróné még nagyobb hódolattal hajolt meg:
– Kár volna szegény Bratfischért. Fenséged leghűségesebb embere. Ő is belátta, hogy a történtek után itt-tartózkodásunkkal veszedelmet hoznánk fenségedre, valamint magunkra is. Meg kellett menteni a gyermekemet.
A királyfi még mindig bútorgázoló léptekkel járt a szobában.
– És hol volt a titkár, a kertész, az inspektor, vagy mit tudom én, mi a neve annak a magyar szélhámosnak?
– Bécs Rezső úr arra vállalkozott, hogy engem elkísérjen a legközelebbi ló vasútállomásig, hogy ne kelljen gyalog a városba mennem.
– Mehetnek! – kiáltotta Rudolf, és hátat fordított a bárónénak.
Körülbelül negyedóráig tartott, amíg Rudolf valamiképpen lecsillapodott. A nagy felindulás után hirtelen kitűnő jókedv fogta el, mint ez az idegbeteg embereknél oly gyakori tünet. Jókedvében körüljárta a házat, és midőn felfedezte azt a meszes kannát és meszelőt, amelyet Bécs Rezső úr forgatott eddig, túláradó jókedvében: hirtelen kezébe vette a meszelőt, és meszelni kezdte a vadászkastély falát, és vígan fütyörészett hozzá.
…Mikor Paar és Wolkenstein grófok Bécsből udvari kocsin megérkeztek, hogy Ferenc József parancsából a királyfit hofburgbeli lakására kísérjék; a trónörökös meszelőrúddal a kezében fogadta a kiküldötteket. Már festékes volt a ruhája is. És teli torokból nevetett.
– Az urak átkutathatják a házat, még csak egy konyhaszolgálót se találnak benne.378
