Hogyan adják el a hazát?
Hogyan adják el a hazát?
Budeusz János, a tanító, már a nyár elején elküldte a levelét az anyámnak. A levélben arról volt szó, hol fogok lakni egy esztendeig a nagy idegenben, ahová német szót megyek tanulni. Budeusz uram, a szepességi tanító, amolyan közvetítő volt az Alföld és a Szepesség között. Gyerekekkel kereskedett, és az ő üzletében sohasem volt rossz esztendő. Gyerek mindig termett bőven.
A levélben említés volt egy jegyzőről, a tanítóról, a szolgabíróról, mint olyanokról, ahol magyar gyereket szívesen fogadnak. Az anyám hosszasan tűnődve olvasgatta a levelet. Melyikhez adjon kosztba a három közül? A jegyzőnek kisasszonyleányai voltak. Itt finomságot tanulhatnék. A tanítónak diákfia van. Ezzel együtt serénykedhetnék az iskolában. A szolgabírónak nem volt semmije. A tűnődések közepette megérkezett a falujából Csáki Pál, anyai nagybátyám. A magyar ruhás, vasderes képű, öreg emberke haragosan förmedt az anyámra:
– Ugyan min gondolkozol annyit? A szolgabírónál fog lakni a fiú, punktum. Legalább megtanulja jó előre, hogy mi a teendője a szolgabírónak. Hisz úgyis szolgabírót akarunk belőle nevelni.
S egy napon csakugyan útra keltünk, én meg Csáki Pál, midőn a fecskék búcsúzni kezdtek volna az otthoni ereszektől.
A szolgabírót úgy hívták, hogy Flótás Pál.
– Jó ómen – mondta útközben anyai nagybátyám. – A Pálok és Péterek mind komoly emberek.
(Az öreg bizonyosan kivételnek tartotta magát. Mert hiszen csak akkor komolyodott meg először ezer ráncban megrajzolt arca, amikor az állát végre felkötötték.)
A poprádfelkai állomáson Budeusz tanító várt bennünket. A százgalléros köpönyege alatt már két-három vagy talán több apró fiúgyereket szorongatott. A két kezével a fiúk fejét fogta, mintha attól félt volna, hogy azok eliramodnak tőle.326
– Nekem még itt kell maradnom az állomáson – mentegetőzött Csáki uram előtt, miközben a nagy kabát alatt rejtőzködő gyerekek úgy megforgatták az öreget, mint valami régi kocsikereket a szél a kerékgyártó kapuja felett. – A délutáni vonat két fiúcskát hoz nekem Jászberényből. Meg kell várnom a fiúcskákat. Mert ugyan mit csinálnának nélkülem?
Elbúcsúztunk Budeusz uramtól. Én visszanéztem, és jólesett látnom, hogy a köpönyeg alatt ugyancsak forgatják az öreg tanítót.
Egy ferde képű, mosolygós szájú fuvarossal megalkudtunk. Ezen a vidéken egész napra vagy két napra szokás felfogadni a kocsit, azért az utas és a fuvaros alaposan megnézegetik egymást, mielőtt elindulnának a Kárpát néma erdőségeibe, néptelen fennsíkjára. Többszörös kézfogás fejezi be az alkut. A tenyerek nagyokat csattannak, és az utolsó tenyércsapásnál fuvarosunk jókedvűen felkiált:
– Klebák Janó a nevem. Ismer minden ember. Csak tessék kérdezősködni felőlem.
Alkonyatra hajlott az idő, amikor a kenetlen szekér (nagyon drága lehet errefelé a kocsikenőcs) begurult velünk egy tiszta, girbegurba városkába. A piacon szilvásszekerek táboroztak, a házak előtti kőpadon polgárok üldögéltek, és karjukat összefonva, a szilvásszekereket bámulták. (Legalább én akkoriban más látnivalóra nem emlékszem a városkában.) Körülbelül a bástyaszerű harangláb mellett haladtunk el – a harangok hárman voltak, mintha kíváncsian pillantottak volna kifelé a nyitott, nagy ablakokon a közelgő kisdiákra, aki majd egykor húzogatni fogja kötelüket –, amikor valaki hirtelen a lovak elé állott:
– Hop-hop. Megállani. Ki van a szekereden, Klebák János? – kérdezte egy öblös, de jókedvű hang a lovak füle mellől.
Klebák félig tréfásan, félig komolyan fordult hátra az ülésben:
– Pán szolgabíró áll a kocsi előtt.
Nagybátyám nyomban ledobta a válláról a cifraszűrt, amit utazás közben szeretett használni, és felemelkedett az ülésben.
– Csáki Pál vagyok – kiáltotta harsány hangon, mintha ő volna az egyetlen Csáki Pál az országban.
A lovak mellől ekkor egy zömök, pókhasú, magyar csizmás és nagy, acélszürke szakállú férfiú lépkedett elő. Kerek, fekete kalapja alig fért el oroszlánsörénnyel borított fején, és a szürke, magyaros szabású ruha erősen megfeszült vállán. Talán ötvenesztendős volt, de lehetett hatvan is. Feltűnően kis keze volt, amelyet most barátságosan nyújtott nagybátyám felé.327
– Lupus in fabula. Éppen ebben a percben gondoltam a fiúcskára, aki nálam fog lakni. Én vagyok tudniillik Flótás szolgabíró.
– Szervusz, druszám – felelt nagybátyám méltóságteljesen, mint a megyéspüspök szokott beszélni a falusi papokkal. – Magam is szolgáltam a megyét. Főbíró voltam a Tiszaháton. Nos, hadd lássam, milyen erre felétek, a tótok között a közigazgatás? Igaz, hogy a tótok letérdepelnek a szolgabíró előtt?
Flótás a két kezével simogatta hatalmas szakállát, mintha valami eleven lény volna az a melle felett. (Később észrevettem, hogy ez a rendes szokása.) Megfontoltan nevetett, és lassan szűrte a szót:
– Amelyik még nem volt Amerikában, avval csak megbír valahogyan a magyar állam. De amelyik megjárta a tengert, annak nemcsak a szolgabíró, de maga a magyar állam is kismiska.
– Az ebadtát! Deresre kell húzatni a fattyját! – heveskedett Csáki Pál.
Csöndesen ballagtunk a városka girbegurba kövezetén. Nagybátyám panyókára vetett cifraszűrét ugyancsak megbámulta a lakosság, és a gyerekek beszaladgáltak a házakba, hogy értesítsék az odabent levőket a furcsa idegenről. Amire Flótás szolgabíró szigorúan szegezte kiülő szempárját a gyerekekre és a félénk asszonyokra. Klebák fuvaros lassan gurult mögöttünk a szekerével, és ha tehette, az ostorával megcsippentette a futkározó gyerekek meztelen inát. Neki sem tetszett a tisztelet nélküli fogadtatás. Nagybátyám is piros volt, midőn a vigyorgó arcokat látta maga körül, és sárga macskanadrágjában, szürke vadászkalapjában, amely hetykén volt a homlokára ültetve, és villogó cvikkerével mérgesen baktatott a szolgabíró mellett.
– Csak gyertek le hozzánk aratni! – mondta fogcsikorgatva, midőn egy hosszú tót legény csaknem a lábára lépett óriási bocskorával. – Nálunk a szolgabíró csaknem annyi, mint az atyaisten – dörmögte epésen.
Flótás a szakállát simogatta.
– Jó nép ez, csak a tanítói rosszak. Meg a magyar állam gyenge. Végtelenül gyenge. Ha magyar állam volnék, minden tótnak adnék tehenet, lovat. Gyöngeség az egész. Az államnak csak a sújtoló kezét érzi a nép. Itt van például a vasút. Vasutat terveznek, amely tönkreteszi a fuvarosgazdákat. Persze, szidják a szolgabírót. A magyar államot.
Nagybátyám végre hatalmasan fejbe kólintott a botjával egy nyelvét nyújtogató tót suhancot, az ökleit mutogatva futott el, de Csáki Pál megnyugodott, mert kiadta dühét.328
– Itt laknánk – mondta a szolgabíró, akit láthatólag lehangolt nagybátyám harcias viselkedése.
A hosszú, sárga ház legalább kétszáz esztendős volt, a kapu alatt mécses pislogott, és a piros nadrágos hajdú, miután tetőtől talpig végigmért bennünket, fenyegetést rejtő felhangon súgta a szolgabírónak:
– A Marica haragszik ám.
– Fogd be a szájad! – mondta hirtelen tótos dialektusra fogva a szót Flótás szolgabíró. – Itt van a kis úrfi, aki nálunk lakik.
A savószínű, görbe vállú hajdú barátságosan, de erősen megütögette a hátam.
– Nagyra nőjél, te kis magyar!
A szolgabíró helyeslőleg intett a hajdúnak, és mindjárt megjutalmazta.
– Egy kupicával, János.
– Janó, Lomnic Janó, tekintetes uracskám – mondta helyreigazítólag a hajdú, és a kezével reánk mutatott.
– Tyű, micsoda tót világba kerültünk – kiáltott fel nagybátyám, és nagyot fújt.
– Csak a köznép, főbíró uram, az intelligencia német. Művelt szepességi német, amely a középkorból örökölte műveltségét. Minden ember egy-egy Luther Márton.
A ház belsejét mutogatta Flótás uram, a falra függesztett régi képeket és megsárgult megyei rendeleteket.
– Az utainkkal sok baj van, nem győzzük rendelettel – mondta, és mindenáron fel akarta költeni Csáki Pál figyelmét az avatag hirdetmények iránt. De nagybátyámat most egészen más érdekelte.
– Hol van a börtön? A szolgabírósági börtön? – kérdezte, és képzeletében bizonyára már egy sereg tótot záratott az itteni tömlöcbe.
– Ah, a börtön itt nagyszerű – mondta csöndes lelkesedéssel a szolgabíró. – Szerzetesek laktak valamikor ebben a házban. A barátbörtön páratlan valami.
Egy görbe faggyúgyertyát kapott a kezébe, és az udvarra vezetett. Az udvaron egy sor vasajtó húzódott egymás mellett. Mint egy várkapu mindegyik. A gyermekfej nagyságú lakatok piroslottak a rozsdától, és hallani lehetett a vízcseppek koppanását. Csáki Pál vérszomjasan zörgette meg az ajtókat.
– Üres valamennyi – dörmögte. – De legalább néha tele szokott lenni?329
– Szokott, szokott – felelt szórakozottan a szolgabíró.
A savóhajdú, aki kapa után ültetett bajuszáról nyalogatta éppen a pálinkát, csúfondárosan nevetett a háttérben.
– Néha bezárunk! – röhintett.
– Fogd be a szájadat – szólt rá csendesen Flótás.
A nagybátyám elgondolkozva csóválgatta a fejét.
– Milyen nagyszerű börtönök. Ha nekem ilyen börtöneim lettek volna, ma is főbíró lehetnék.
Valahol egy rekedt harang szólalt meg a házban. A szolgabírónak szokatlan volt a hang, de aztán hirtelen felderült.
– Persze, vacsorához csenget a jó Marica. Ő csak megbecsüli a vendéget.
A tágas ebédlőben a szentképek és régi megyei rendeletek között állott a fehér asztal. Amint helyet foglaltunk, felnyílott az ajtó, csaknem sarkáig kicsapódott, és gőzölgő tállal a kezében, a szobába lépett egy hatalmas, pirospozsgás menyecske. Dús szőke haja volt és szürke szeme. Hányaveti módon az asztalra helyezte a tálat, aztán szigorú arccal helyet foglalt az asztalfőn.
A szolgabíró kedveskedve szólott:
– Az én Maricám, kedves főbíró uram. Úrficska, csókolj kezet Marica néninek.
A nagybátyám vérrel aláfutott, sárga szemével egy darabig ellenségesen vizsgálta az asztalra könyöklő Maricát, és a székét egy kissé hátratolta.
Flótás kedveskedve nyúlt a nagybátyám keze után.
– Marica nem tud magyarul, de amellett nagyszerű nő. Ő az én házamnak a csillaga.
A másik kezével a Marica kezét fogta meg, és a nagybátyám kezébe illesztette. Maricának szokatlanul fehér, meleg és formás keze volt. Nagybátyám egy pillanatig a kezében felejtette.
– Kár, hogy én nem tudok tótul – mondta, és erősen a menyecske szemébe nézett.
Az asszony megint az asztalra könyökölt, és egykedvűen nézte, hogyan mer a tányérjába az ürügulyásból a szolgabíró, a két fehér kezét összekapcsolta az álla alatt, és a tekintetével a függőlámpa fényébe mélyedt.
– Pompás – mondta nagybátyám evés közben. – Jeles konyha – ismételte,330 és jóízűen csámcsogott. – Kár, hogy a menyecskét nem tanítod meg magyarul, druszám.
Az asszony ekkor szótlanul felkelt a helyéről, és a pohárszékhez lépett. Egy palack villogó piros bort helyezett az asztalra. Aztán közömbös arccal leült ismét. Leülés közben Csáki Pál tetszelegve nézett végig a királynői termeten, domborulatokon.
– Ilyen lehetne a tót Mária Terézia – mondta, csemcsegtetve a szót. Összeütötte a poharát a szolgabíróval.
– Pajtás, elviszem a menyecskét magyar szóra hozzánk a Tisza mellé. Odaadod?
A szolgabíró nevetve rázta a fejét.
És ekkor mintha a menyecske is csöndesen, suttyomban elmosolyodott volna.
(1911)331
