Középkori éjjelen
Középkori éjjelen
A cseh rablók, akiket még csak nemrégen vert ki Mátyás a hegyek közül, haramiatanyáikról elmentek, vagy a lőcsei hóhér kerekén utaztak el a másvilág felé: de a várak itt-ott megmaradoztak. A királynak nem volt érkezése felperzselni valamennyi rókafészket a Kárpátban, a Dunajec mentében még mindig le-lepislantott a tutajosokra vagy az utazó kereskedőre egy-egy hordó formára épített vár, amelyben már csupán a szél lakott. A váraknak kísérteties hírük kerekedett, meg aztán nem is lehetett teljes bizonyossággal tudni, hogy nem húzódott-e meg a pincében egy-egy elaggott rabló. A környék népe messzire elkerülte a hordóvárakat. Kornádi Péter, a szepességiek Krisztus takácsa tehát egészen jól számított, amidőn a három elszöktetett leányasszonyt a Dunajec völgyében helyezte el, az üresen maradott Giskra-várban. Bizonyos lehetett arról is, hogy a leányoknak sem jut eszükbe elhagyni a rejtekhelyet, hiszen a törvény értelmében palloshalál várt rájuk a szepességi városokban, amelyeknek adójával hűtlenül sáfárkodtak. Krisztus takácsa tehát késő öregségére nyugodtan meghúzódhatott a Giskra-várban, ha arrafelé vitt az útja a lengyelországi vásárokra.
Bármilyen zord lett légyen a tél, a takács mindig találhatott melegséget az elhagyott várban…
– Hejnye, a vén gazember! – dörrent fel a sánta Parka szenátor, amikor képzeletében feltünedezett a Krisztus takácsa öreg alakja, amint keleti nagyúr példájára, fiatal hölgyekkel melengetteti fázós tagjait.
A téli hold szinte szikrázó fénnyel járt az acélszürke égboltozaton a néma szálfaerdő fölött. A párolgó lovakat kikötötték a vár alatt.
(Jó lakomájuk lesz a farkasoknak! – dörmögte fejcsóválva a középkori katona.
Az a fődolog, hogy bennünket nem faltak fel – vigasztalta a szenátor. – Paripa még csak akad a két királyságban, de Parka… Parka csak egy van!)242
Csendesen megindultak a domb felé a hallgató éjszakában. A katona minden eshetőségre elkészülve, egy fiatal fenyőt tövestől kirántott a hóból. Parka szenátor legyintett a kezével:
– Ahogy én ismerem ezt a várat, Kornádi uram saját magán kívül nemigen ereszt be ide férfinemen levő embert. De hát bolond volna, ha eresztene… Egyszer, régen, mikor még a balkézről való felesége élt, elhozott engem ide magával. Jó borokat ittunk, és szarvast sütöttünk a máglyarakás fölött. Nagyon kedves német menyecske volt a balkézről való asszony. A vége az volt, hogy Kornádi széket emelt rám, én meg buzogányt fogtam rá. Az asszony miatt… Később eladtuk a menyecskét egy bécsi takácsmesternek. Azóta megint jó barátok lettünk.
– Talán éppen a leányasszonyokat is el akarja adni a takács – vélekedett a zsoldos katona.
– Lehetséges… Ámbátor Szaniszló király nem engedi, mint az elődjei, hogy a szepességiek lányokkal kereskedjenek. Az én nagyapám még Istámbulba is szállította a lányokat a szultánnak meg a basáknak. Tavaszkor volt mindig a leányvásár Lőcsén…
Akkor már harmadszor járták körül a hordót. A keményfából, kőből, sziklából épített váron sehol sem látszott nyoma ajtónak, ablaknak. A cseh rablók saját külön módszer szerint építették a váraikat. Valami föld alatti bejárást kellett felfedezni.
Hát azt is megtalálták. A katona egy helyen elcsúszott a havon, és messzire repült.
– Hopp, itt valami befagyott patak van – kiáltott fel Parka uram. – Nyomon vagyunk.
A megfagyott bokrok között követték a patak jeges medrét, csakhamar egy föld alatti barlangba értek, és a katona tüzet csiholt, és meggyújtotta a barlangban talált szurokfenyőt.
A sánta szenátor örvendezve felkiáltott:
– Most már emlékezem… Erre jártunk valamikor a német menyecskéhez. Gyerünk most már felfelé.
Sziklába vágott lépcső vezetett fel a magasba. Kényelmes, széles kőlapokon járkáltak itt alá a cseh rablók, rozsdás vasrudakba kellett megkapaszkodni a lezuhanás elől. A zsoldos katona olyan ambícióval mászott felfelé, hogy a sánta szenátor nem győzte eleget inteni:
– Megállj, katona, ne siess úgy… Nem rabolni megyünk. Nekem mint hivatalos embernek kell először belépnem a várba, mert különben pert akaszt a nyakunkba Krisztus takácsa. És bizony elítélnek…243
– Hol leszek én már akkorára! – nevetett a tigrisszakállú zsoldos.
– De itt marad az én deres fejem!
Aztán mégiscsak Parka szenátor pillantotta meg legelőször a feje fölött a holdat, amint a mély kútból az udvar közepén kimászott.
– Szerencsénk volt, nyitva találtuk a csapóajtót – mondta izzadó üstökét törülgetve.
A vár halálos némasággal aludt körülöttük, mintha semmi élet nem volna odabent. A zsoldos szaglálódva járt körül az árkádos folyosón, bedugta a fejét a vasrácsos ablakon, sorban próbálgatta az ajtókat. Szinte világított a két gömbölyű, szürke szeme, amikor ismét elemében érezte magát. Minden mozdulatán meglátszott, hogy nem először jár éjszakának idején idegen portán. Azonban a szenátornak több szerencséje volt. Az első emelet nyitott folyosóján egyszerre kifeszített szárítókötelet vett észre, amelyen fagyos fehérruha darabokat csörgetett az éjféli szél.
– Asszonyruhák! – kiáltott fel, amikor megvizsgálta a fagyos fehérneműt. – Mégpedig a Kornádi vásznából. Ezer közül is megismerem az ő vásznát. Hejnye, a vén gazember! Hát még ruhával is ellátta a lányokat!
A zsoldos katona most már vérszemet kapott, és szinte reszketett a ritkás, szürke szakálla, amikor végre egy bezárt tölgyfa ajtót sikerült felfedeznie. „Itt vannak!” – kiáltotta, és széles vállával, faltörőkos alakú koponyájával nekivetette magát az ajtónak. A szenátor elképedve nézte a katona munkáját. A fejével úgy dolgozott, mint valamely vaspöröllyel. Recsegett-ropogott az ajtó – odabévülről pedig éles női sivalkodás hallatszott.
– No még, katona! – biztatta a szenátor.
A zsoldos rettenetes fejével az ajtónak rohant, és a tölgyfa nagy koppanással szakadt be.
– Megállj! Majd én lépek be.
Bakkecskeugrásokkal sietett előre. A füstös, kongó termekben medvebőrök hevertek, és ételszag érzett a levegőben. A második terem végén nyitott ajtajú erkély állott, a hold ragyogó fényességével megvilágította az erkélyt. Oda menekült a három leányasszony az éjféli támadás elől. Egy feketemedve bőrt burkoltak magukra, a mezítelen lábuk bokáig érő hóban állott, a hajuk fésületlenül repked a szélben. De a válluk együtt világít a hóval.244
– Hopp, ne féljetek. Én vagyok, a Parka szenátor!… Ezennel elfoglak benneteket.
A legelöl álló Gábriel Veronika kétségbeesetten felkiáltott:
– Inkább az ördög maga jött volna helyetted!
A szenátor hízelkedve lépett előre:
– No, gyertek be a hóból, a fagyból. Rakjatok tüzet. Tán akad valami harapnivaló is a háznál. Ugyan mi a manónak félnétek tőlem? Én csak egy sánta öregember vagyok.
A leányasszonyok kétségbeesett sírással ölelték át egymást.
– Feni már a pallost a lőcsei hóhér, te sánta ördög? – kérdezte Gábriel Veronika sötét kétségbeeséssel.
– Dehogyis feni… Más dolgunk van addig! – dörrent most közbe a zsoldos katona, és félretolta Parka uramat az útjából. – Bolondnak néztek tán engem, hogy hiába jöttem ide téli éjszaka, farkasüvöltéstől hangos erdőkön keresztül? Hadd lássam, nem hazudott-e a sánta ember! Lássam a vállatokat! Meg aztán igaz-e, hogy fenyőszaga van a szájatoknak? Előbb itt vagyok én, aztán jön a lőcsei hóhér. Tőlem ne féljetek.
Veronika (az özvegyasszony) volt a leányasszonyok között a legokosabb. Gyors elhatározással odalépett a zsoldos katonához, és lehajtotta előtte a fejét, hogy aranyszőke haja a földig omlott.
– Látod, ezt a nyakat akarja elvágni a lőcsei hóhér!
A katona megsimogatta az asszony nyakát.
– Vágja az öreganyjáét! – zörgött. – Félre az útból, szenátor uram. Itt most én beszélek. Ne féljetek tőlem, én csak egy vándor katona vagyok. Ma ebben az országban vagyok, holnap a másikban. Gyertek elő, virágszálaim, aztán gyújtsatok tüzet. Azt hiszem, hogy még a csonka fülem is megfagyott, amíg idáig értem. Nagyon messzire laktok, édes galambjaim. Ha szép fehér a nyakatok, nem engedem a hóhérnak levágni.
Parka szenátor uram még egy utolsó kísérletet tett:
– Katona, téged kerékbe törnek, ha a dolog kitutódik.
A zsoldos nevetett, hogy nagy, erős fogai megvillantak.
– Én már attól se félek, te sánta kutya. Úgyis felakasztom magam az éhségtől, ha a királyok hamarosan nem csinálnak egy kis háborút. Gyertek hát, galambocskák!
A leányasszonyok összesúgtak odakünn az erkélyen, aztán a Veronika kézen fogta őket, és bevezette a terembe.245
– Rakjunk tüzet, asszonyok. Én majd vacsorát főzök.
Parka uram dörmögött még egy darabig, aztán ő is odahúzódott a fellángoló tűzrakás mellé. Meggémberedett ujjait a lángok fölé tartotta, és hirtelen így szólott a keresztleányához, Budeusz Annához:
– Ejnye, be megfényesedett a szemed azóta, mióta láttalak!
(1910)246
