1
1
Elmúltak az őszi versenyek, és Ben, az elcsapott zsoké, ettől kezdve egy fehér fejkötős, töpörödött öreg asszonykára kezdett gondolni, aki egész életében rágni való dohányt csomagolt Sidney és Monkey urak üzletében egy londoni magazin verejtékes, gázlángos mélységében. És Ben, az elcsapott zsoké, kötőféket dugott a zsebébe, amelyre majd felhurkolja magát akár a Stefánia úti víztoronynál, a kövér Müller Karcsi vendéglőjének közelében egy elhagyott kerítésre (és utolsó percig hallja a pohos, madárfejű Grinzinger bácsi zenekarának játékát a vendéglőből, ahol reggelenként mámoros gavallérok, úrhatnám fiákeresek és éjjeli lányok táncolnak), akár egyszerűen kisétál egy alkonyattal Ben a városligeti versenypálya közelébe, a másodosztályú hely végére, ahol elvégződik a korlát, és letaposott, ingyenes nézőközönségtől letördelt gallyú fák között (ahol a versenypályáról kitiltottak szoktak a fűben heverészni, és a palánkon át fogadásaikat lebonyolítani, és ahol az elcsapott zsokét, Bent a hazárd házmesterek, facér pincérek, tönkrement játékosok ájtatosan hallgatnák), ólmos novemberi ég alatt majdcsak talál egy helyet, ahová a kötőféket megerősítheti… az emberhangtalan, elhagyott versenypályán a fehér póznák között felejtettek egy messzire feketéllő számot, az 5-öt, amely száma volt Capt. Redgrey lovának, Rizibizinek, amelynek hátán egykor Ben a Nagy nyári handicapet megnyeré…
Ben, az elcsapott zsoké, körülbelül második esztendeje tengett-lengett foglalkozás nélkül Budapesten. Két esztendő; az hat verseny-meeting; tavasszal a mindenüket felvett zsokék és trénerek számára futnak a lovak, nyáron a publikumnak, ősszel végül azoknak, akik egész esztendőben jegyezgettek, megfigyeltek, számon tartották a lovak futását, mint csillagászok a csillagok járását, akik ajándékkal lepték meg a zsokék szeretőit, kijavították az idomárok fogsorát, cipőt varrtak az abrakmesternek, és futottak azoknak a paripák,161 akik a hosszú, munkátlan telet egy angliai vidéki városban a rokonaiknál óhajtották eltölteni vagy egy bécsi Práter körúti kávéház biliárdasztala mellett… Bennek már a hatodik meetingen nem futottak a lovak, nem csodálható, hogy Ben éjjel-nappal magánál hordta a kötőféket.
Ben néha egyetlen krajcár nélkül lépett ki abból a hotel garniból, ahol olykor hajnalig kellett beszélgetni a vörös bajuszú portással, amíg megürült az emeleten egy szoba, amelyet az este érkezett szerelmespár egész éjszakára előre kifizetett. Samu, a portás ekkorára már eleget hallott Bentől a régi szép időről, az egykori gavallérokról, vcrsenyparipákról, istállótulajdonosokról, fogadásokról és svindlikről. Bent tehát felvezette az imént megürült szobába, és ingyenszállással ellátta. A zsoké dideregve vetette magát az alig kihűlt ágyba, és igyekezett a legszebb dolgokról álmodni. Egyszer-másszor meggondolták magukat a szerelmesek, visszatértek a hajnali utcáról, mintha a szobában felejtettek volna valamit. Bennek ilyenkor jó darab ideig kellett az ajtó előtt várakoznia, amíg a szerelmesek megtalálták azt, amit kerestek. Ámbár ez ritkán fordult elő, a hotel garni éjjeli vendégei többnyire örültek, ha kívül voltak a kapun, a nők unottan, érzelemtelenül igazították meg kalapjukat a szálloda előcsarnokának tükrében, a férfiak köpőládát kerestek, sietve mentek szét a párok, de Ben a hideg éjszakákon elalvás előtt nem mulasztott el felfohászkodni, bár hagynák nyugodtan aludni reggelig, ebéd előttig, délig, és nem jutna eszébe egyetlen pocakos, arany szemüveges, pofaszakállas, lúdtalpú, izzadt tenyerű úriembernek sem a városban délelőtt kalandra menni a hotel garniba. Ám ezek a nagyon tisztességes, nagyon szolid, szigorú tekintetű férfiak nem mondtak le Ben kedvéért délelőtti szórakozásukról, és Ben már tíz órakor az utcán találta magát, mert egy budai professzor úr szabad délelőttjén Pestre tévedt, és engedett egy Nagymező utcai kisasszony kacsintásának.
Ben egy krajcár nélkül kódorgott Pesten, és délelőttjeit rendesen a Stefánia úton és környékén töltötte, ahol szép időben a város dologtalanjai találkoznak. Tavasszal és kora ősszel, amikor a mellékutak padjain veres karikás szemű, éjszakázó, szégyenlős hontalanok tanyáznak, a napsugárban mosdatlan kezüket nézegetik azok az emberek, akik egész életükön át valamely különös okból csavarognak a Népligettől a Gellérthegyig, keresztül-kasul a városon, szemügyre162 veszik a Kerepesi úti kirakatokat, hosszan álldogálnak a sérvkötős bolti ablak előtt, nézegetik a fogatokat a Stefánia úton és a zöldellő vagy ősztől pirosló fákat az Iparcsarnok környékén. Ben szemérmesen húzódott meg azon a mellékúton, amely a ligetből az Erzsébet királyné útjára nyílik. Itt volt egy rendes padja, ahol a délelőttöket gondolkozással töltötte. Mikor a fasorból idáig hangzott a déli harangszó, elindult, mintha valahol várnák. Elnyűhetetlen esőkabátjában, barna kemény kalapjában és fűzős cipőjében, amely holmikra még abban az időben tett szert, amikor igyekezett úgy öltözködni, mint a lovaregyleti tagok: Ben nem tartozott a legrongyosabb csavargók közé. Igaz, hogy a bokáig érő esőkabát alatt fogyatékos ruházat rejtőzött. Így például: tőből hiányzott kabátjának egyik ujja, és nadrágját hátulról nem nagyon lehetett volna mutogatni a Derby napján. Ám szürke esőköpönyegében bizonyos gavalléros külseje volt Bennek, mint azoknak az embereknek, akikről azt szokás mondani, hogy jobb időket láttak.
Egy napon Ben a „harminckrajcáros helyen”, ahogyan magában a ligeti padját nevezte: egy szórakozott szerelmespárt talált. Ben nem sokat ügyelt az üldögélőkre, a ligetben megszokott látvány ez tavaszkor és ősszel, új padot keresett magának, és megint csak gondolkodott. Arra figyelt fel, hogy az „ő padján” üldögélő férfiú az orrát fújja, és a szemét törülgeti, mintha visszatarthatatlan könnyek öntötték volna el arcát. Ezalatt a nő szigorúan és konokul elfordította a fejét.
Ben, akár akarta akár nem: észrevehette, hogy a nő azon pesti úrnők közé tartozik, akik éjszemükkel, kondorfekete hajukkal, sápadt arcukkal keleties színt adnak Budapestnek. A nyakán és ajka felett kis pelyhek voltak, amely kékes árnyak még jobban emelték bőrének világos színét. Ezeket a szív alakú, érzéki, szinte mindig szerelmi vággyal lebegő arcokat mindenütt lehet látni Pesten, ahol vígság és előkelőség van. Ezek a kerek nyakak és állak, ezek a fürkésző, nyugtalan, setét szemek, a hízásra hajlamos derekak, érzéki bokák, szabadon hagyott keblek töltik meg az elegáns éttermeket, cukrászdákat, utcákat, ezek a nők ülnek kifinomítva, beillatosítva a színházak piros páholyaiban és selyemboltokban, ezek a nagy gonddal felöltözött asszonyok mutogatják Pest gazdagságát, léhaságát, érzékiségét. Az idegen, ha látja őket, azt hiheti, hogy ezek a nők a maguk csinosságával töltik egész életüket; naphosszat tükrük előtt163 vagy fürdőjükben ülnek, fodrászné, szabóné, körömvágóné, masszírozóné látogatja meg őket, mielőtt az utcára tennék lábukat, zenélnek, énekelnek, kacagnak, nyalánkságot esznek, mint a háremekben, és önfeledt érzékiséggel vetik magukat a kínálkozó szerelem karjaiba. Megremeg a fülcimpájuk a suttogott szavaktól, reszket az orruk az illatoktól, kis szájukkal oly mohón csókolnak, mint a vámpírok.
Ben az első pillantásra szerelmes lett az idegen asszonyba. A sors néha tetézi ily új szerencsétlenséggel a szerencsétlenek sorsát. Az elcsapott zsoké, amint pillantása az asszony ópiumfüstű tekintetével találkozott, úgy érezte magát, mint a háromezer méteres államdíjban, mikor a finisben galoppot változtatott alatta Matschaker, eltörte a lábát, és Ben kirepült a nyeregből. Meglapult a padon, mintha képtelen volna bármely mozdulatot tenni addig, amíg az asszony delejes pillantása rajta nyugszik. Az asszony elmosolyodott, mintha valamely különös örömöt érzett volna az ágrólszakadt Ben hirtelen meghódolásán. Aztán csendesen, mintegy kötelességérzetből elfordította a fejét a megigézett Benről, és néhány közömbös szót intézett a még mindig sírdogáló férfiúhoz. Aztán újra csak szemügyre vette Bent, mintha arról akart volna meggyőződni, hogy kívánsága szerint cselekszik-e, midőn néha szóba áll a sírdogáló férfiúval.
A síró férfiú lassankint letörölte könnyeit, és végtelen szomorúsággal meredt maga elé a sárga levelekre. Valószínűleg gyakori jelenet ez a Városligetben, amikor az őszi versenyek elmúltak, s az ég sötét felhőkkel telik meg, mert egyetlen fa vagy bokor sem csodálkozott a bánatos férfin. A férfi, ahogy Ben fél szemmel ügyelte, valóban azok közé a férfiak közé tartozott, akikről húszlépésnyiről meglátszik, hogy a nők megcsalják őket. Igen jóságos szemű, mélabús arcú, negyvenesztendős, de nem elhízott férfi volt. Sőt hosszúra hagyott, szürke haja, amely kidudorodott kalapja alól, elég sovány, barázdás nyakat takart. Hátgerince kissé hajlott volt, mintha sokat könyökölne magányos asztalára. A kalapja, ez a zergetollas, kerek, bécsi kalap, amelyet Kaiserhutnak neveztek Ferenc József uralkodása idejében, jámbor csalás volt a szomorkás főn. Kerek, elbizakodott, ripők mosolyú arc illett volna ez életvidám kalap alá – az egészséges, érzéki asszony nyilván ezt a hetyke kalapot szerette meg első látásra a férfin, amíg a további lépéseket megtette. A kalap azonban csalt a görnyedt hát felett, a szürke felöltő már olyan melankolikus volt, mint a hónap végén a budai számtisztek kabátja. A pepita nadrág164 széle ugyan fel volt gyűrve, de ülés közben alóla holmi lábravaló mutatkozott. Törött ólomkatonák, petyhüdt szagú vászonbabák, gyermekjátékszerek felett kellett volna ülnie e jóra való férfiúnak, nem pedig e szenvedélyes arcú asszony mellett, aki talán néha azt is megkívánja a szerelmeskedés hevében, hogy úgy bánjanak vele, mint a matrózkocsmák leányzóival.
Az asszony összeszorította ajkát, stájerszürke, férfiasan szabott kabátja zsebébe mélyesztette a két kezét, és kinyújtotta lábát, hogy az elcsapott zsoké jól szemügyre vehesse lábait. Az antilopcipők úgy feszültek meg az egyenes lábakon, mint a kesztyűk. Igen finom, de szolid cipők voltak, amelyeket abban az időben Pesten csak egy-két belvárosi suszter tudott készíteni. Még a párizsi sarok sem hasonlított a táncosnők cipőinek sarkához, öt gomb tartotta a rövid szárat, amely fölött abból a vastag, harántos selyemből való sötétkék harisnya domborodott a kövéredő lábon, amely selyemharisnya mindig a legdrágább portéka volt. A rókabarna szoknya alatt olyan hófehér alsószoknya csipkéi finomkodtak, amilyen szoknyát a józsefvárosi polgárasszonyok legfeljebb egyszer vesznek fel életükben: az esküvőjük napján. Az elcsapott zsoké olyan tüzesen vizsgálta a kacérkodó asszonyt, mintha sohasem látott volna még selyemharisnyát. Pedig, amíg állásban volt, zsokétársaival eleget megfordult ő is a pesti zengerájok különszobáiban, ahol bemutatkozás után nyomban az asztal tetejére szökkent a „kisasszony”.
Ben úgy érezte, hogy megtalálta végre azt az alakot, akivel bánatossá teheti ezentúl magát a garni szálloda langyos, petyhüdt ágyaiban; többre nem merészelt gondolni.
Néhány parancsoló szót mondott most társának az asszony, mire az megtörtén felemelkedett helyéről, boldogtalanul, bocsánatkérőleg állott egy darabig, mint egy sorsüldözött költő, aki múzsájától kénytelen megválni, majd oly szertartásosan köszönt, mint egy hivatalnok főnökének. Szépen leemelte kalapját, megforgatta a feje felett, és roggyant, szégyenkező léptekkel távozott a város felé, mintha attól félne, hogy egy csúnya folt van a hátán, amelynek láttán mindenki nagyot nevet.
Az asszony összehúzott szemöldökkel nézett darabig a földre, aztán könnyedén felemelkedett, és Ben legnagyobb elképedésére a ritkuló bokrok közé ment, gyorsan körülnézett, majd szűk szoknyáját Ben szeme láttára térden felül húzta, mintha igazítanivaló volna165 ruháján, de nem. Ben, az elcsapott zsoké, olyan zavarba jött, mint akár a kilencszáz méteres villámdíjban, amikor egész vagyonát feltette egy kancára, és verseny közben legnagyobb meglepetésére a kanca sárlani kezdett. Nem is nyerhette volna meg versenyét, ha barátja, Cleminson ki nem segíti, nekilovagolván a veszélyessé váló második lónak.
