TIZENHETEDIK FEJEZET • A „Nemzeti Szalon”-béli dáma •
TIZENHETEDIK FEJEZET
• A „Nemzeti Szalon”-béli dáma •
• A „Nemzeti Szalon”-béli dáma •
A Nagymező utcai cukrászdának édes vaníliaillata volt, rózsaszínű kisasszonyok szolgáltak fel. Ámorgödröcskével az arcukon, a régi Pest édeskés, finomkodó, zenélőórás hangulata lebegett a Király utca mantillos, fátylas öregasszonykái felett, akik nagyon szerettek ebben a boltban összegyűlni. Odafent a magasban Szent Teréz harangjai lengedeztek, amikor az óramutató elérte a kellő időt. (Jó óra volt az, éjjel is világított, de természetesen csak éjfélig; azután már csak olyan ember járkál az utcákon, akinek mindegy: hány470 óra van.) Galambok is tanyáztak a toronyban, amelyek unalmukban körülrepdesték a templom fala mellett posztoló koldusokat. Szemben a Pekáry-féle régi házon még ott volt a sárkányfő, amely hosszú nyakát az utcára és egy erkély felé nyújtotta. Az erkélyen az ismert, kis termetű, barna írónő tartotta délutánonkint kihallgatásait öreg és fiatal gavallérok között. Míg egyszer a nagyotmondásairól ismert Déri Gyula szerkesztő egy előadása után leesett a sárkányfő helyéről.
Józsiás az unalomig ismerte ezt a környéket. Zsófia ugyanis rendszerint ebben a „tisztességes”, divaton kívüli cukrászdában szokott találkát adni, ahol az öregasszonyok már nem tudták azokat a szerelmi rafinériákat, amelyeket fagylaltozás közben szájjal, nyelvvel, szemmel ki lehet fejteni. A hosszúkás, kerek ostyát ajkai közé vette Zsófia, és Józsiás úr kimeresztette a szemét. Kanári dalolt a falon, és Zsófia hegyes kis cipőjével megrugdosta Józsiás térdét. Általában Zsófia leginkább a lábak nyelvén szeretett Józsiással értekezni. Finom, kecses, táncos lábai voltak, igaz, hogy térdei kissé szétállottak, de ez nem volt ártalmára a kis termetű hölgynek.
Ebben a „tisztességes” cukrászdában Zsófia a lábaival mondott el mindent Józsiásnak. A bokája selymes érintésével tudatta, hogy szereti, és szeretni fogja: gömbölyded bokája volt, amely kacéran és alattomosan tulajdonképpen mindenkinek tetszeni akart, és sunyin remegett. Aztán végighúzta lábát Józsiás úr nadrágján, a nyerges lábfejtől kezdve a térdéig, ahol a harisnyakötő egyik nap piros, máskor kék volt, és zamatosan ölelte át a domború lábat. Ez a jel azt mutatta, hogy már régen szeretné Józsiást megölelni és megcsókolni. Aztán tudott ez a láb kígyó módjára tekeredni Józsiás lába körül. „Enyém vagy, nem engedlek másnak!” – mondotta a láb, amint kar módjára átölelte Józsiás bokáját. A cipő hegyes orra úgy kopogott, minta harkály csőre, éhesen, szomjasán, kutatva, hogy néha az ölében találta Józsiás az előkelő hölgy lábát.
Máskor a magas, franciás szabású sarok kánkán-tánclépéssel ugrott magasra, hogy Józsiás a gyomrán érezte a sarok érintését. Felkúsztak a lábak az asztal alatt, és Józsiás nadrágzsebébe mélyedtek, mialatt a cukrászda öreg vendégei a német esti lapot forgatták. Ez időben negyven pár cipője volt Zsófiának, vastag selyemből való harisnyákat viselt, kis lába arra látszott teremtve, hogy sohase érje az élet szennye, sőt kifutamodjon a tűzveszedelemből is. Úriasszony lába volt, amely lassabban hervad és öregszik, mint a szegény nőké.471 És a hangja, amely száját elhagyta, éppen olyan ravasz és titokzatos volt, mint lábainak beszélgetése.
Mikor ebben a cukrászdában találkoztak: Zsófia valahogy megváltoztatta hanglejtését, mintha bizonyos emlékeknek áldozna. Tán itt volt szerelmes legelőször… tán itt volt először hűtelen… Zsófia ebbe a cukrászdába andalogva lépett be, mintha azt várta volna, hogy egyszer itt találja valamennyi régi ismerősét, akikkel itt randevúzott. Az asztaloknál helyet foglalnak mindenféle férfiak, akik különböző titkokat tudnak róla. És most valamennyit újra ki kell engesztelni, meg kell hódítani újra, hogy elfelejtsék a múlt időket.
Zsófia itt mindig hangot cserélt, mintha az ő mindennapias életéből valamely szentélybe lépne be, ahol az élet csodái: a szerelem és gyöngédség várakoznak rá. Pedig csak egy régi kis cukrászda volt ez a Teréz-templommal szemközt.
Az úgynevezett műveltségnek azt a részét tudta legjobban Zsófia is (mint minden pesti nő), amely a színházban ragadt rá. Volt drámai, mint Jászai Mari, akinek hangját sokáig lehetett hallani a pesti nők előadási modorában. Ma már jégszürke öreg férfiak azok, akik a Jászai hangjával kaptak ki a feleségüktől vagy kedvesüktől. (E sorok írója is sokszor átkozta a régi nemzeti színházbeli előadási modort. Egy hölgyismerőse ugyanis szerette az ottani tragédiákat, és ezeket igyekezett bele vegyíteni a mindennapi élet apró-cseprő eseményeibe.)
Volt naiva, mint Török Irma. Volt „kis szökevény”, mint a népszínházi operettben látta. Játszotta Carment, bár vöröslő haja volt. Végigjátszta ő is az összes szerepeket, amelyeket ez idő tájt a pesti nők kedveltek. – De itt, ebben a cukrászdában valami olyant adott magából, amely talán ő volt, saját maga – vagy pedig tanulta ezt a szerepet is, csak Józsiás nem tudott rájönni, hogy ki volt tanítója. A hangjában, amelyen itt megszólalni szokott: lopva adott csókok és csúf csalfaságok zenéltek. Olykor csábító susogások, kéjelgő torokhangok, rábeszélő sóhajtások hangzottak a hangjában, mint olyan nők hangjában hallható ez, akik komolyan veszik az érzéki szerelmet. Furfangosán lejtett hangja, mint egy cigánynőé, aki lopni akar, mialatt a tenyérből jövendőt mond, máskor pedáns volt a hangja, mint egy zárdabeli tanárnőé, hanem iskolai penzumok helyett: vért kergető szavakat mondott Józsiásnak. Volt alázatos, mint egy „asszonyi állat”, aki szerelemért könyörögve sír a dívány sarkában; volt472 kihívó és szemérmetlen, mint egy utcai nő; lesütötte szemét, amikor a legbujább akart lenni, mintha bocsánatot kérne féktelen természetéért; volt szenvedélyes, mint egy szevillai táncosnő, és ugyanakkor visszavonta kezét, ha Józsiás felhevülten utána nyúlt. „Itt meglátják – mondotta –, de tudok itt a közelben egy sötét kapualjat… ott letérdepelhetsz, és megcsókolhatod a lábamat.”
Józsiás sohasem tudta végül kiismerni ezt a nőt. Mi az lényében, amit romlott férfiaktól és könyvekből tanult? Mennyi az, amit elhozott a koncerttermek izgatott levegőjéből és a színházi nézőtér aranypirosságából? Mennyit lesett el barátnőitől, és mennyi volt a saját romlottsága?
… De ezen a délután, amikor a kis cukrászdában lehajtott fejjel ült, mint egy gyilkos, akit már szerte a városban a rendőrség keres, képzeletében hallotta a józsefvárosi plébánia harangjait, amelyeket bizonyosan megszólaltatnak abban az órában, amikor Leonórát utolsó útjára kísérik, amikor percenként a fejéhez kapott a két kezével, hogy hirtelen ki ne törjön rajta az őrjöngés: világosabban látta maga előtt Zsófiát, mint egyébkor. Fehér árnyékként ült előtte Zsófia a cukrászda piros székecskéjén, és tövéről hegyére átgondolta ezt az asszonyt. (Lett volna ugyan más gondolkoznivalója ezen a délutánon Józsiásnak, de ő is úgy cselekedett, mint a siralomházi delikvens, aki egész éjszaka a porkolábbal sakkozott. Nem akart azokra a messzire hangzó harangokra gondolni.) Nézte Zsófiát jobbról és balról; rájött, hogy ez a nő sohasem őszinte hozzá, nem is szerette, csak múlandó játékszernek használta, aki hétköznapi életében olykor szórakoztatja: amint a férfiak az ilyen gondolatokat már régen ismerik, amikor a nő nincsen mellettük.
De Zsófia megérkezett finom bundájában, egérszínű kalapjában, gyengéd cipőiben, amelyek annyi nyomot sem hagytak a hóban, mint egy álom, amely a városon végigmegy. Sűrű fátyol fedte Zsófia arcát: Józsiás azt várta, hogy felhúzza fátyolát, aztán meglátjuk, milyen szerepet fog ma játszani a delnő… De Zsófia ellenállhatatlanul a férfi vállára tette a kezét.
– Gyerünk a szabad levegőre, mert itt rám szakad a ház – suttogta, mintha bűntársa volna Józsiásnak.
Amíg Józsiás pénze után kutatott, Zsófia a karmantyújából egy tízkoronás aranyat vett elő, gyorsan a tálca szélére helyezte.
– Itt van a pénze, kisasszony – szólt nyugodtan a cukrászkisasszonyhoz,473 mintha legalábbis a felesége lett volna Józsiásnak. És odakünn az utcán, bár még alig kékült a téli délután, melegen, odaadólag a Józsiás karjába tette a kezét, mintha soha életében nem akarná elhagyni.
– Meglátnak, Zsófia.
– Nem bánom, úgyis abban a „betegségben” halok meg én is, amelyben Leonóra. Érzem, hogy hamarosan eljön értem. Ah, nem olyan lélek ő, aki a túlvilágon felejteni, megbocsátani tudjon. Amint először kap szabadságot, a másvilágról eljön hozzám éjszaka. És én – akkor megőrülök.
Józsiásnak vacogott a foga.
– Mondd: – rettenetes volt az ma délután?
Zsófia két karjával kapaszkodott a férfiba:
– Ha egy kicsit szerettél valaha, könyörögve kérlek, ne beszéljünk most erről. Majd eljön mindennek az ideje, mint Szomjas bácsi mondja. Most csak azt mondd nekem egész délután, hogy szeretsz, nagyon szeretsz, és nem engedsz a föld alá menni, akárhogy hívogat az, aki már a föld alatt van. Soha így nem rettegtem a haláltól, mint ma. Tudom, hogy itt van, mögöttem jön, pedig azelőtt sohasem jutott eszembe. Egyszer olvastam egy német regényt (még leány voltam, és nagybátyám német románokkal traktált), téged még nem ismertelek… abban a regényben az volt, hogy a menyasszony meghalt, de a szerető vőlegény addig dörzsölte a leányzó szívét, amíg az újra életre ébredt. És aztán sokáig éltek boldogan… Tán sohasem haltak meg.
Szenvedélyesen, gyorsan beszélt Zsófia, mintha valóban meg volna riadva. Józsiás hiába törte a fejét, hogy milyen szerepet játszik most ez az asszony, akit délután a lelkéig levetkeztetett magában. Nem tudott rájönni, hogy honnan „idézi” a rémületét, holott az aranypénznél való jelenetnél nyomban tudta, hogy Leonórát akarja utánozni, akiről Zsófia sejtette, hogy kisebb pénzösszegekkel szokta kisegíteni a szeretett férfiút.
A Nagymező utcán mentek végig, és szerencsére nem találkoztak ismerőssel, aki esetleg nagyot csudálkozna a magából kikelt emberpáron. Az orfeum előtt mentek el, és Józsiás még kétségbeesésében is láthatta, hogy a kávéházban már égnek a lámpák, a sarokasztalnál boldog, irigylésre méltó, kopasz öregemberek ülnek a kártyaasztal körül, akiknek bizonyára semmi bánatuk, lelki nyavalyájuk nincs.474 Mily boldog ember lehet például Somossy úr, aki éppen a kártyát keveri! De még Blau Diogénészt, a mokány képű, vidékies kupeckülsejű börziánert is irigyelte Józsiás úr, amint asztmatikusán köhögött, ha nem ő húzta be a pénzt, de kéznél volt az egyiptomi cigaretta, amelynek füstjét nagy lélegzettel mellére szívta. Szenvtelen képű, felgyűrt nadrágos artisták állták körül a biliárdasztalt, míg az artistanők egy sarokban pletykáztak. A frissen borotvált arcú pincér behúzta a sárga függönyöket az ablakon. Józsiás nem láthatta többé a boldog embereket!
De minden szemközt jövőt egyformán irigyelt Józsiás úr, amíg Zsófia mellette, isten tudja, miről beszélt.
A sárga keménykalapos és szürke, gyöngyházgombos kabátos fiákeresek, akik éjjelente a gavallérokat és szép nőket repítik, akkor sorakoztak fel lassú hajtással az állomáshelyükre. A bakon állva kormányozták lovaikat, ügyes lendítéssel dobták a fekete-sárga, ötágú koronával díszített pokrócokat a lovak hátára. Vastag talpú, fénymázas cipőikben a letaposott hóra ugrottak, és egy pohár habzó sörre befordultak a Mozsár utcai söntésbe. Ó, be szeretett volna Józsiás velük tartani, a boldogokkal, akiknek még semmi lelki bánatuk, vagy ha van, kiéneklik magukból harmonikaszó mellett Müller Károly csárdájában, a Stefánia úti Víztornyon túl.
De irigyelte azokat a sápadt, de frissen fésült, ragyogó galléros férfiakat mind, akik ilyenkor késő délután ébredeznek az orfeum környékén. Ruhájuk mindig ki van vasalva, a bánat ismeretlen előttük, pincérek vagy lumpok, akik most a megszokott kávéházaikba sietnek, hogy kartársaikkal megbeszéljék az elmúlt éj eseményeit, vagy újabb kölcsönért kunyoráljanak Lefkovics és Hartman uraknál, e korszak híres uzsorásainál, akik csak lumpoknak adtak kölcsön.
Ebben az időben ébred végig a Nagymező utca és környéke a nappal lefüggönyözött ablakok megett. Fodrásznők sietnek titokzatos táskáikkal félhomályos lépcsőkön felfelé: nagy csomaggal lépked Boskovicz, az öreg részletárus, de már mögötte görnyed a skatulyák terhe alatt suhanc fia, aki majd az üzletet később átveszi, és ellátja cipővel, kalappal, ruhával, fehérneművel apró, mindennapos részletfizetésért az éj leányait, a villogó táncosnőket, az éjszaka mindenfajta virágait, akik nappal nem érnek rá a kereskedőket felkeresni. Nagy, deres szakállát fésülteti a borbélynál Munczy Lajos, a prímás, aki francia sanzonokat húz a duhaj alföldi gavallérok fülébe: tollas475 kalapjaikban, fénylő cipőikben, gigerliléptekkel lejtenek a Bécsből idekerült sanzonettek. Ó, mily irigyelt, távoli, boldog világ, amely a legtávolabbra esik most Józsiástól. „Csak civil nőkkel ne kezdjen ki az ember!” – mondta egykori pártfogónője, egy „Blaue Katze”-beli dalénekesnő. De Józsiás még fiatal volt, és nem értette a szavak jelentőségét. Ó, mily szívesen ment volna vissza most fiatalkora züllött, lump életébe… aludni egy udvari, fülledt szobácskában, míg a spiritusz kék lángján a hajsütővasat melengeti valaki, akinek már az arcát is elfeledte.
Zsófia kétségbeesetten rángatta meg Józsiás karját.
– A te gondolataidat már magával vitte a halott a föld alá. Könyörgöm, Józsiás, térj vissza a való életre. Itt vagyok melletted; neked sincs, nekem sincs senkim, akitől vigasztalódást nyerhessünk ebben a minket ért szerencsétlenségben. Kettőnket összeláncol a bűntudat, mint egymáshoz kötözik a kétkerekű talyigán az egyforma vétekért elítélt bűnösöket. Nekünk mától fogva együtt kell élnünk, hogy még álmunkban is meg védelmezzük egymást. Legjobban szeretném elhagyni a férjemet és veled összeköltözni egy pincelakásban, együtt nyomorogni, vezekelni, miután Leonóra halálának mi vagyunk okozói. Szeretném, hogy mindig ágyam mellett ülnél, a kezemet fognád, a szívem gödrét simogatnád, amíg elalszom. Szeretném, hogy te költenél fel, ha majd fulladozni, zokogni, sikoltani kezdek álmomban. Szeretném, ha te járnál mellettem, amikor végigmegyek a léghuzamos, sötét folyosón, ahol úgy hallom majd ezentúl, mindig jön valaki mögöttem… Ha mellettem állhatnál, amikor báli zene közben, csevegő, táncos estélyen hirtelen elsápad majd az arcom, mintha egy halálfő nézne rám a velencei tükörből. Egy halálfő, amelynek a mása a föld alatt van… Ha megfognád a kezem, mielőtt elejteném a koccintásra emelt, gyöngyöző poharat… Ha ott volnál, midőn majd egy idegen, új szobalány a kalaptűt a fejembe akarja szúrni, amikor a kalapot hátulról felsegíti… Ha a hátam mögött állnál a páholyban, amikor a szemközti páholyban megjelenik a hallucináció: Ő… És velem jönnél holnap vagy holnapután ahhoz a sírhoz, hogy ott együtt térdepelve kérjük a halottat, hogy bocsássa meg a mi rettenetes vétkünket, amelyet ellene elkövettünk.
Józsiást a hideg lelte Zsófia szavai alatt:
– Azt hiszem: lázas vagy.
– Lehetséges, hogy már bennem van a „betegség”, amelyet onnan476 a temetőből hoztam magammal, amikor azt a koporsót leengedték, és olyan sírás vonult át a sírkerten, mintha valamennyi sírkő, fejfa segített volna az élőknek a zokogásban. Józsiás, én jó, tiszta lelkű teremtés vagyok, minden hibám mellett. Én nem tudom elgondolni, hogyan tudnak a bűnösök tovább élni tettük elkövetése után… Hol van itt egy templom, ahol imádkozni lehetne?
– Ismerek egy patikust, akitől morfiumot szerzek, hogy aludni tudjál az éjszaka.
Zsófia szenvedélyesen ellenkezett:
– A ti patikamérgetekre ráérek akkor is, ha az én jó Istenem végleg elhagyott, és nem érzem többé a szívemen a mindenható kezét. Most imádkozni akarok. Vezess egy templomba, Józsiás, hogy elmúljon tőlem ez a keserű pohár.
– A templomok mostanában zárva vannak Pesten, a papok otthonaikban ülnek, és összeszámlálják, hány újszülött érkezett, és hány halott ment ki a városból.
Zsófia megfeszítette a két lábát:
– De csak van valahol egy hely, ahol egy szegény, sorsüldözött nő letérdepelhet, és nyomorult szívét felemelheti teremtőjéhez? Van valahol egy kereszt, amely alá leborulhat a szenvedő, akit elhagyott lelkiereje? Már nem vagyok úriasszony, nem akarok fényesen kivilágított, orgonazúgásos egyházban helyet foglalni, hol a szomszédjaim kémlelődve néznek rám: „miért folynak könnyei a hölgynek? Tán elpuskázta a szabó az új ruháját?” Akárhová elmennék, ahova a legszegényebb, legnyomorultabb nők is járhatnak, anélkül hogy imádságukat másvalakinek bejelentsék, mint a jó Istennek.
Alig vették észre, hogy a Duna partján állanak, amely fehéren, fagyosan, megdermedve állt medrében.
– Vajon mit csinálnak a szegény öngyilkosok mostanában, akiknek nincs pénzük pisztolyra, méregre? – sóhajtott Zsófia feleszmélve, egyik álom határáról a másikra érve.
– Szokatlan nagy tél van az idén! – felelt borzongva Józsiás.
A Duna a Jeges-tengert mutatta. Ősvilági alakzatokban borultak egymásra a jégtáblák, amint vándorlásukban megállította őket a láthatatlan erő. Megállott az őserejű folyam partjai között, mintha kihűlt szívéből elhalt volna a szenvedély, az akarat, az életkedv. A távolban köddé, árnyékká válottak a hidak, mintha csak álmok volnának, amelyekről a folyam hömpölygő korában álmodott.477 A Lánchíd bástyáival egy holt ország felett őrködött. A partok lámpásai itt-ott felragyogtak, és mint álmélkodó szemek néztek a szürke tükörbe, amely nem tükrözte többé vissza ifjúságukat. Bánatában aludni látszott Buda havas háztetőivel, a vén hegyek közelebb ereszkedtek az elhagyott városhoz, mintha vigasztalást suttognának. A Duna meghalt, mintha azt példázná, hogy minden múlandó a világon. Itt-ott vadkacsacsapat röppent tova a befagyott folyó felett, mintha reménykedne, hogy talál halászóhelyet valahol a folyam mentén. Varjak telepedtek le a jégre, és fekete jeleket adtak a hegyek mögött gyászoló napnak. Az óbudai partok felől egy fekete bundás emberke jött át a Duna jegén, mintha eltévedt volna, kereste a könnyebb utat. A Margitsziget fagyottan, fehéren állott a Duna közepén, mintha öreg királyok várnák ott a tavaszt, akik leheletükkel mindent jéggé, zúzmarává dermesztenek.
– A szigeten van egy kápolna. Ha imádkozni akar, Zsófia, ott is megteheti – mondá Józsiás úr.
Zsófia nagy bánatában is romantikus nő maradt. Belekapaszkodott Józsiás úr karjába:
– Mily boldogság lesz ott imádkozni, ahol senki se hallgatja ki imádságomat, csak az, aki mindenütt jelen van.
Felkanyarodtak a Margit-hidra, és most már felfrissült zsibbadt lábuk, ernyedt kedvük, mint általában a pestieknek, amikor megérzik a közeli budai hegyek leheletét. Egy pillanatra elfelejtették, hogy mily szomorúság üli meg őket a téli alkonyaiban, kirándulóknak gondolták magukat, akikre isten tudja: miféle örömök, meglepetések várnak.
A Margit-híd még akkor új volt, Zsófia először járt rajta. Az a hír volt elterjedve Pesten, hogy a szögletes, ferde irányú híd egyszer majd leszakad; persze a pestiek csak a nyílegyenes Lánchíd tartósságában bizakodtak. Valami rejtett huncutságnak kell itt lenni, hogy a Margit-híd nem megy egyenesen Budára, hanem megtörik a szigetnél, és egyik lábával a szigetre támaszkodik. „Könnyen megeshetik, hogy egy tavaszon elviszi a Duna az egész Margitszigetet – mondták az öregek. – Csak emlékezzünk 1838-ra, amikor ama híres márciusban ölesnél nagyobb magasságban borította be a Duna a szigetet.”
Zsófiának előbbeni zavaros, nyugtalan, kapkodó tekintete megenyhült, amint a híd látnivalóit szemügyre vette. Megállott a korlátnál,478 és áthajolt a hídláb felett, amelyen az óriási, kőből faragott vízistenek és sellők kemény tekintettel nézték az alattuk befagyott folyót. (Úgy kapaszkodtak a híd lábaira, mintha valóban a Dunából emelkedtek volna, mielőtt az végleg befagyott). Egy nagy szakállú Neptun különösen megtetszett Zsófiának:
– Ha egyszer egy ilyen óriási férfi végiglépkedne a városban, a többnyire kis termetű pesti nők mind megbolondulnának.
Józsiás örült, hogy valamiről beszélhet Zsófiával, amely téma nem vonatkozik a délutáni temetésre.
– Tudja, hogy miért kis termetűek a pesti nők? Mert szűk, alacsony lakásokban élnek. Nem tudnak megnőni, nincs elég levegőjük. Egyik emeletet a másikra építik a házakon, és a lakosság satnyul, hervad. Aztán sok zsidó nő van a városban, akik jöttek Spanyolországból – ezek tartják magukat a legelőkelőbbeknek, szinte lenézik a többieket, mint arisztokraták –, jöttek északról, Lengyel Kázmér gettóiból; és a zsidó nők többnyire kis termetűek. De nézze meg a főrangú paloták, kastélyok termeiben született nőket! Olyanok, mint a nádszál. Van helyük, hol megnőhetnek, mint a pálma.
– Leonórát azért szerette jobban, mert sokkal magasabb volt nálam.
Józsiás megsimogatta a homlokát. Íme ismét itt van megettük a halott, aki elől menekülnek a városból.
– Látja, én meglehetősen vallásos zsidó nő vagyok, és sohasem hittem volna, hogy valaha egy keresztény férfi megérintheti a kezemet. De mióta magát megismertem: hiszek a keresztények istenében is. Többet imádkozom hozzá, mint az én régi jó istenemhez. Talán éppen azért vagyok olyan szerencsétlen. De, kérem, vegyen nekem egy keresztény imakönyvet – cserében azért a héber imakönyvért, amit egykor magának ajándékoztam, hogy szerencséje legyen az életben, mint szegény jó apámnak volt.
(Józsiás nem felelt. Tudta, hogy Zsófia apja, az egykori öregúr mindenféle, nem törvényes és szabálytalan pénzügyletekből szerezte vagyonát. De Józsiás hallgatott, mert egyszer valóban elkérte az asszonytól az imádságoskönyvet, amelyet babonásán őrzött. És Józsiás a szerelem első időszakában mindig oly babonás volt, mint egy cigány.)
Lementek a hídszárnyon, és a Margitszigetre léptek. A sziget akkor479 még bozontos, elvadult erdőség volt, a téli zúzmara belepte a fákat, mint valamely őserdőt, amely távol van minden civilizációtól.
– Ilyen lehetett télen a Senki-szigete, amelyről Jókai írt – dünnyögte Józsiás.
Fehér fák, fehér bokrok ölelkeztek egymással, mint akik halottaikban sem hagyják el egymást. Szűzen feküdt targallyakon az első hó és a tegnapelőtti hó. Olykor nagy sóhajtás hangzott a sziget belsejéből, amikor egy vén fa nem bírta már a reárakódott hóterhet, és meghajolt, hogy a hó sustorogva, zúgva iramodott le róla. Egyébként némaság honolt, még a varjú is szótlanul, lappangva lendült át gyászfekete szárnyaival a fehér-zöld fenyvesek alatt. Egy vén fán, amely oly méltóságteljesen tekintett alá a magasból, mintha még Napóleonról hallott volna ifjú lombjai alatt a magyar hadak főparancsnokától, az itten mulatozó József nádorispántól, piros és zöld harkály végezte utolsó kémlelő sétáját, mintha messzi kis unokája volna azoknak a cifra, tarkabarka inzurgenseknek, akik itt tarsolyosan, zöld mentében, piros nadrágban a fővezért környékezték. Máshol, egy bozótban kék fejű kis cinkék kerestek valamit, amit napközben itt elveszítettek. Fehér hó födött be mindent, amelyben legfeljebb a varjak lábnyomai látszottak. Szabadságra ment innen az élet, miután a tulajdonos, az öreg József főherceg, tél jöttével fiumei villájába költözött.
Aki a város izgalmas, boldogtalan vagy mámoros atmoszférájából jött ide: az megdöbbent az első percekben a holtak téli tartományától. Mintha egy átmeneti állomás volna télen e hely azoknak a lelkeknek számára, akik ez időben szerelmi betegségben hunytak el a városban, és már szállításuknál különös bánásmódban részesülnek. Itt várják be, amíg beköszönt a tavasz, és tovább utazhatnak a hömpölygő Dunán, a faleveleken. Ott a sűrűségben bizonyosan álmodozva pipázik valamely jámbor, jó lélek, hogy úgy száll fel a köd, mintha fújnák. Amott, a Duna-parton, ahol most már a délután kelő hold látogatja végig halovány képű ismerőseit, eddig bizonyosan lelkek szaladgáltak játékos kedvükben. Szellemek élnek itt, amelyeknek már semmi közük sincs a városi élethez. Nem néznek se Pestre, se Budára, csak halkan fújják együtt a téli szél nótáját, ha az mulatságukra felkerekedik.
Zsófia ismét azzal a téveteg, megrendült, végzetes tekintettel nézett480 szét a halott szigeten, amely tekintettől Józsiás már a városban megijedt.
– Nem ismer rá a szigetre, Zsófia? – kérdezte halkan Józsiás.
– Télen még sohasem jártam erre. A csend itt most oly nyomasztó, mint a nehéz lelkiismeret. Talán a másvilágon lehet ilyen csend, amikor mindenkit bíróság elé állítanak. Leánykoromban a Hattyúval sokat jártam a szigetre, amikor fehér ruhás feketehajúak bujkáltak a bokrok között, holdtölténél szerelmeskedtek, a zene halkan zengett a messzeségben, szentjánosbogarak világítottak, és a vadonban francia nyelven beszélgettek a gazdag kisasszonyok. Vajon él még Törs Kálmán, az író, aki az én leánykoromban itt a legünnepeltebb férfiú volt? Tárcákat írt A Hon-ba a szigetről, külön asztala volt a „Felső-vendéglő”-ben, ahová senkinek se volt szabad leülni még vasárnap délután se… Mi messziről néztük, amikor rákot evett.
Józsiás felmelegedett az asszony iránt, amikor az leányságáról beszélt. Vannak olyan férfiak, akik mindig az elérhetetlen után vágyakoznak. Asszonyokat leányoknak szeretnének elképzelni. Vérhullám éri halántékukat, amikor egy asszony koszorúba hímzett monogramot mutat a fehérneműjén, amely még régi leányságából való.
Józsiás magához szorította az asszony derekát:
– Beszélj nekem ártatlan leányságodról, amikor még senkit sem ismertél a férfiak közül.
– Én is, mint minden pesti leány, aki a nyarat a városban töltötte, sokszor voltam a Margitszigeten. Néztem a hajó lapátkerekéről lehulló ezüstgyöngyöket, belemélyesztettem a tekintetemet a partok sötétzöld sűrűségébe, hallgattam a sárgarigót, megnézegettem a padokra és fák kérgébe vésett betűket, végigolvastam a kolostor romfalain a felírásokat, mindig megvettem a kikötőben a félkezű matróztól a Szent Margitsziget című újságot, amely a fürdővendégek névsorát közölte: hátha ismerősökre találok. Messziről láttam egyszer Arany Jánost is, akinek külön szék volt felállítva, amelybe senki se mert leülni. De többször láthattam ifjabb Hochfeld Lajost, aki a szigeti újság szerkesztője volt, és a legnagyobb nőhódító hírében állott. Csak azt írta ki az újságjába, aki pásztorórát töltött vele. Voltak itt hölgyek, akik már akkor is szerettek a nyomdafestékben szerepelni. A kancsi, vörös hajú szerkesztő, sánta lábával szatírként nyargalt a sziget bokrai között, ha feljött a hold. Kit láttam még? József főherceget, amint vércsékre lövöldözött, és rózsafákat ojtogatott,481 kék vászonzubbony volt rajta és fején hajdúsági széles szalmakalap. Láttam a kövér budafoki plébánost, aki könyvet írt a Margitszigetről, amely könyv e szavakkal kezdődött: „Csak akkor tudjuk, hogy mennyi zsírréteg rakódik le testünkre, ha egyszer beszállunk a fürdőkádba a szigeten…” Zöld nyarak voltak, aranycsillagokat rakott a napsugár a hajamra, az utolsó hajón velünk jött a katonabanda, és nótázott végig a Dunán, azt sem tudtam, mit jelent élni. De azért sok pesti leány gondolt vissza sírva e megejtő, szerelmes hangulatú szigetre.
– Te is – szólt közbe Józsiás.
– Egyszer… Hétköznap és titkon jöttem ide egy férfival, akinek már a nevét is elfeledtem – szólt Zsófia, és kegyelemkérő szemét Józsiásra vetette. – Elmondok neked mindent, hogy lássad, mennyire szeretlek. Ez az öreg férfi már tízesztendős korom óta üldözött szerelmével. Rokonunk és atyám barátja volt. Ah, te Józsiás, nem tudod, mily szörnyű férfiak vannak a világon. Szerda volt, és azóta szerencsétlennek tartom e napot. A forró nyári délutánban mindenki aludni látszott a szigeten. Lesült a fű, és oly vörhenyeges volt, mint hajam, hogy azt sem lehetett megkülönböztetni a fűtől.
Józsiás dörmögött valamit, amint a bokáig érő hóban előrevitte Zsófiát a sziget belsejében.
– Hallod a távoli kopácsolást? Ott faragják a népmeséket és a legendákat, amelyek a szigetről szólnak – monda Józsiás. – Mint a játékszert faragó tótok dolgoznak ott a kis, láthatatlan szellemek. Hát azt a piros fényt látod-e a fehér fák sűrűségében? Az nem olajlámpa, mint talán hinnéd, hanem törpe kovácsműhely, ahol kis kovácsok a legendákat összeforrasztják, patkót ütnek a mendemonda sarkára… És te itt, Zsófia, mellettem ugyancsak egy olyan régi pletykával hozakodsz elő, amelyet a Kerepesi úti bazárban árulnak. Öreg, ördögi férfi… tapasztalatlan leányka… szigeti kirándulás… gonosz cselekedet… bűnbánat. Zsófia, ilyesmit már Bajza Lenke sem ír le a regényeibe: oly elkoptatott téma ez. Ön gyakran mondta, hogy rengeteg megírni való dolgot tud a részemre. Egyszer majd elmondja élettörténetét… Mert most dolgozni kezdek, mindennap, egész nap, többet, mint Jókai, aki legfeljebb reggelenként ír, amíg a reggelit kiérdemeli. Annyit fogok dolgozni, mint a francia Balzac. És csak való igaz, életből való történetekre van szükségem, a romantikának vége, megbukott egész Európában.482
Zsófia őrültekházából kölcsönzött tekintetét rávetette Józsiásra: – Írja meg Leonóra történetét. Józsiás összerezzent:
– Bizonyosan az lesz vége a szenvedéseimnek, hogy majd „kiírom” magamból a betegséget, amint ezt Gasparone tanácsolja Egy ifjú íróhoz küldött levelében, amely a Magyar Szemlé-ben jelent meg. Azt írja, hogy igaz, a szegény költő, író a legszerencsétlenebb lény a világon, de a legszerencsétlenebbnek is adott bús sorsában védelmet a végzet, és ez tolla, amely segítségére jön leggyászosabb napjaiban is. Felényi már a fájdalom, miután azt papírra vetettük. Gyötrelmességéből veszít a reménytelen szerelem, miután elkészült a vers. Némi vigasztalásunkra szolgál, ha drága halottainkat megírhatjuk. Gasparone azt a tanácsot adja az ifjú írónak, hogy ne restelkedjen titkolt fájdalmaival, őrjítő szenvedélyeivel a nyilvánosság elé lépni, mert gyógyulást nem a patikában kell keresnie, hanem a fehér papiroson, a fekete tintában. Én is „kiírom” egyszer magamból a gyötrelmes szenvedést, és megengesztelve Leonóra emlékét, nyugtot lelek magamban is. Még az ádáz Tolnai Lajos, a vén regényíró is akkor békült meg, amikor „kiírta” összes ellenségeit a regényekben. A régebbi írók között pedig Nagy Ignác volt az, aki csúf arcát, sántaságát azzal gyógyította, hogy regényeit önmagáról írta, és a regényekben Pest legszebb férfiaként szerepelt.
Zsófia kissé gúnyosan felelte, hogy az írók eszerint megérdemlik, hogy kedveseik megcsalják őket, mert ilyenformán inspirációt nyernek az új művek alkotásához.
Józsiás nem felelt.
Karjaiba vette a kis termetű asszonykát, és úgy vitte darab ideig a hóban. Zsófia úgy hozzásimult a férfihoz, mint egy buja táncosnő.
– Ölj meg, Józsiás, olyan szerencsétlen vagyok – rebegte.
De Józsiás vadul megcsókolta, mintha a csók erejével, tüzességével akart volna fájdalmat okozni az asszonykának. Már említettük azonban, hogy Zsófiának igen csókra termett ajka volt, mégpedig hosszú, nagy csókokra való ajka, amely úgy ölelte magába a rátapadó férfiajkat, mint egy dunyhás ágy a lefekvőt. A láthatatlan kis ajkizmok, mint drágalátos szivattyúk fogadták Józsiás ajkát. Hasonlatosak voltak ama egzotikus virág kelyhéhez, amely elnyeli a beléje tévedő legyet. Elkapták az asszony duzzadt, húsos, puha ajkai a férfi ajkát, mint valamely égi gyönyörűséget. A csodálatos kis gépezet, amely483 itt rejtőzött, szenvedélyességével csaknem a levegőbe emelte Józsiás urat. Ha feküdt volna, bizonyosan a talpára állítja vala. Ha fatetőn ült volna, lehúzza magához. Ha beteg: meggyógyítja; ha éhes: megeteti; ha szomjas: megitatja… Zsófia művésznője volt a csókolózásnak. Csókolt izgatott, húsos nyelvével, amelyről most eltűntek a mindennapi szavak, mint elröppen a verébcsapat. Csókolt a fogaival, amelyek máskor oly tündökölve villognak, mint ragadozóé. Csókolt a torkával, amelyből elfutamodtak a hazugság, a mesterkéltség, a csalfaság hangjai, csak egyetlen búgás maradt ott, a gyönyör, a szerelem búgása, nyögdécselése.
Lehunyta a szemét, hogy hosszú szempillái végigsöpörték a férfi arcát, hogy elsöpörjenek arról bánatot, mindennapot, közönyt. Nem is a mai korszakba való ez a csók, hanem valamely messzi középkorba, amikor a fogságban őrzött nők egyetlen csókkal akarták kifejezni mindazt, amit éveken át éreznek, amiért szenvednek, és a lovag visszamegy a Szentföldre. Mindaddig tartott a csók, amíg kutyaugatás hangzott fel a tájon, emberektől lakott vidékre érkeztek, Józsiás leeresztette öléből az asszonyt.
Magas romfal állott előttük, amely túlért a fákon, mint egy kőben maradt imádság. A romfalhoz egyemeletes, sárga épület volt tapasztva, amelynek emeleti ablakai kastélyos nagysággal világítottak. A hóteher alatt meggörnyedni látszott a tető, de a kémények fehér, fürtös füstöt leheltek. A bezárt kapu előtt borzszínű kutya ült, amely rövid, vastag ugatásokat küldött a látogatók felé.
– Vajon ki lakik a főherceg nyári kastélyában télen? – kérdezte Zsófia.
– Már régen nem lakik itt a főherceg nyaranta sem. Nyáron gazdag pestiek tanyáznak az ódon bútorokkal berendezett, magas mennyezetű szobákban, járnak-kélnek a hátsó csigalépcsőn, amelyeken valaha bizonyosan titokzatos, szép hölgyek hágtak fel a kertből, akik ide alkonyattal látogatóba jártak – szólt Józsiás, aki egykor maga is megfordult a szigeten, ha a hölgyek így kívánták, és a nyári szezon és a fürdőlevelek ideje elkövetkezett a pesti újságokban.
A kivilágított kastélyablakok mögül e percben hangos vezényszó hangzott fel, majd erőteljes férfias dobogás, kardok csattogása, rekedt kiáltozás.
Pengtek a kardok oly elkeseredéssel, mintha utolsó küzdelemre mennének. Dobbantak a lábak, hogy megreszkettek az ablakok.484 Emberfeletti üvöltés tört fel… A karos gyertyatartókat odafent magasra emelték, és a gyertyák lobogva jártak az ablakok mögött.
– Nyilván megint párbajoznak itt a pesti gavallérok: tavaly már volt e helyen egy nagyon súlyos kimenetelű viadal – suttogta Józsiás. – Vannak bizonyos afférok, melyek még a pesti vívótermek zárt atmoszféráját sem bírják el. A kastélynak pedig mindegyik terme akkora, mint egy táncterem.
A kastély melletti szivattyús kút ekkor mozgásba jött. Kék kötényes, ingujjas férfi dézsába vizet húzott, és sietve vitte fel az emeletre. Aztán a ház mögötti udvarból előkerült egy kertészkocsi, amelyen a targallyakat szokták egyébkor szállítani. A kocsi megállott az épület bejárata előtt.
– Úgy látszik, nehéz sebet kapott odafent valaki – dörmögte Józsiás. – Bizonyosan valami csalfa nőért omlott ismét drága férfivér, hisz ezen a helyen a legkényesebb párbajokat tartják, amelyről sohasem tud senki a városban. A viadalnak vége van, a sebet bekötözik, de valójában vége van valóban a szerelemnek is?
– Igen; megenyhül – szólt Zsófia. – Te az imént azt mondottad, hogy az írók „kiírják” magukból a szerelmi nyavalyát, ha a kés a torkukon van. Nos, az úriemberek pedig kiverekedik maguknak a megnyugvást a csalódás és egyéb betegségből. Egyszer párbajt vívott értem két udvarlóm. Többé egyiket se láttam lábamnál. Még a szerencsés viador is úgy elpárolgott, hogy nem lehetett visszacsalogatni. A hideg acéltól, a meleg vértől nagyon ki lehet józanodni. A vetélytársak poharat koccintanak, és felkeresik a könnyelmű nőszemélyeket, akikért nem szokás párbajt vívni. Csak a gonosz vagy hisztériás asszonyok uszítják egymásra udvarlóikat; az okos asszony igyekszik jó barátságot teremteni közöttük.
Az emeleten valamely szertartás folyt, amelyhez valamennyi karos gyertyatartó egy csomóba gyülekezett.
– Most írják alá a szekundánsok a jegyzőkönyvet, a becsületnek eleget tettek. Gyerünk innen, Zsófia. Akarsz még mindig imádkozni?
– Jobban, mint valaha – rebegte az asszony.
Nagy hótömegen vergődtek keresztül. Néha megbotlottak egy-egy íjalakban a föld alá rejtett rózsafában. A fák fehér gallyai sötétkékek lettek, és a varjak hosszú, fekete seregben mentek a szürke levegőégben egy nagy szilfa felé. Szomorúan hangzott fejük felett485 a varjúkárogás, mintha azt mondanák, hogy céltalan dolog téli este járni az elhagyott szigetet annak, akinek barátságos otthona van. Mind rejtelmesebb lett a csend a kertészházon túl, ahol a fehér fák úgy borultak már egymásba, mint akik végleg szakítottak a világi élettel. Közeledtek az egykori apácakolostor romjaihoz, amelynek szent életű lakói bizonyosan szép fákká nőttek haláluk után. Kegyes nővérek soraiból emelkednek ki a fejedelmi tölgyek, de a csodálatos virágzású bokrok is.
Zsófia ismerős volt a romok között. (Minden pesti leány eljön ide életében.) Most a hó több lábnyi magasságban fedte az egykori kolostor alapfalait, a tavaszkor és őszkor korhadt fogsorokhoz hasonló falak megfehéredtek, jégcsappá válott a nyári imádság a templom falán, a kis kápolna környékén régen eltűnt az utolsó zarándoklábnyom, a régi zárdaszüzek tértek vissza a télen, és fehér ruháikkal leteregették szent otthonukat. A hold már sárgán, bámészan állott a szürke ég közepén, mintha egyenesen a szüzek házára nézne a nagy messziségből.
– Nem félsz, bűnös asszony, hogy a föld alól, valamely lyukból kinyúlik egy csontkar, és megragadja a ruhádat? – kérdezte Józsiás.
De Zsófia makacsul ragaszkodott tervéhez:
– Én tudok itt egy félig föld alá temetett üreget, amelyhez néhány csigalépcső vezet le, amely üreg, az én véleményem szerint, valaha börtön volt, ahová a bűnös apácát bezárták társnői. A romok közepén van ez a börtön, még látni a lyukat is, amelyen az ételt adogatták be a szerencsétlennek. Oda fogok menni imádkozni.
– Az ilyen sötét üregekben a vámpírok utódai, a szárnyas egerek alusszák téli álmukat. Nem ajánlom, Zsófia, hogy a romok közé menjen.
– Én nem félek, mert én már máskor is voltam itt, mégpedig egyedül. Megtaláltam én Szent Margit gyónótérdeplőjét is a templom hajójában, amely olyanformán van a fal mellett elhelyezve, hogy meggyónhatott egy nyíláson át a lelkiatyának, aki odakünn, a zárda fala mellett foglalt helyet. Egyik sem látta a másik arcát, csak hangját hallotta. Itt gyóntam én, mikor nagyon szomorú voltam; gyóntam a zúgó szélvésznek, a hulldogáló őszi leveleknek, a magasan felettem lévő kék égboltnak, az elrepülő vándormadaraknak … Itt gyóntam meg az én keserves, búbánatos életemet a láthatatlan lelkiatyának, aki mindig mellette van annak, aki hisz benne.486 Én pedig mindig hittem, ha szomorú voltam. Tudták azt már a régiek is, hogy miért kell szomorú zárdai életet élni a nőknek, akik hinni akarnak. Az öröm elhomályosítja bennünk az áhítatot.
– Meggyónt és megkönnyebbült?
– Szinte vánszorogtam idáig, ha nagyon meglepett a bánat, ha megutáltam hétköznapi életemet, semmiségekkel teli lényemet. És itt megnyugodtam, mint bizonyos öregasszonyok a temetőlátogatástól. Ősz volt, a csend harangja halkan ráborult a szigetre, nem jöttek az avaron léptek, amelyek az eldugott romokat szerelmeskedési szándékkal keresik, mint bizonyos nyarakon, amikor mindig felrebben itt a szerelem, és a zöld fák hevében sütkérező fehér ruhás, fekete leány és férfi. Akiket mindig utáltam, mert egy bizonyos pontjáról a romoknak akkor is ki lehet őket lesni, amikor a legnagyobb biztonságban hiszik magukat. Ősz volt… És itt gyóntam órák hosszáig a templom romfala mellett, hogy lassan lehullottak lelkemről a bánatok, mint körülöttem a falevelek. Hagyjon magamra, Józsiás, nem akarom, hogy lásson, amikor imádkozom.
(„Kitől tanultad ezt? – kérdezte magában ismét Józsiás. – Volt valami férfi az életedben, aki kényelemszeretetből így rázott le magáról, amikor terhére voltál?”)
– Majd elmondom neked, hogy mit imádkoztam – esdekelt Zsófia. – Beülök a bűnös apácák börtönébe, összehúzódom, mint egy nyomorult nő, és kérni fogom azt a láthatatlan Lelket, aki még abból az időből szokott meg e helyen tartózkodni, amikor itt Magyarország legáhítatosabb női gyűltek össze. Ha már nem élhettem abban a korban, amikor a szentek és angyalok leszálltak az oltárképekről, hogy csodát tegyenek az igaz áhítatosokkal, kérem, hogy csak egy kis jelecskét adjanak, hogy meghallgattak.
– Mind így intézitek a dolgaitokat, nők. Vétkeztek, aztán sírtok és bocsánatért esdekeltek – dörmögte Józsiás. – Mondjon értem is néhány jó szót, ha majd érzi, hogy áhítata nem hiábavaló. De negyedóra múlva itt legyen.
Negyedóra múlva Józsiás az asszony keresésére indult. „Milyen különös volna – gondolta magában –, ha egy ködből, falevélből, sóhajtásból megelevenedett régi lovaggal találnám őt együtt; a lovag átlépte a beomlott zárdakerítést. Az a vén, zúzmarás fenyő ott úgyis régen hasonlít egy kóbor lovaghoz.”
Józsiás megtalálta az üreget, amelybe az asszony derékig lépett.487 Arccal a hóra borulva feküdt felső testével. Lila kis kalapjában, jó szagú bundácskájában, mozdulatlanságában olyan volt ez áhítatos helyen, mint egy eltévedt kis lélek, akinek szíve megszakadt a bűnbánattól.
– Zsófia – szólt erős hangon a férfi. – Tüdőgyulladást akar szerezni?
– Elhagyott az erőm… Ha itt hagy, bizonyosan elpusztulok, együtt a fáról lepottyant kismadarakkal. Pedig már kezdett megvilágosodni a túlsó romfal, és azon feltünedezett egy asszony képe. Olyan halavány volt, mintha nagy messziségből vagy valahonnan a föld alól jött volna elém. Mind világosabban kezdtem őt látni, amint kibontakozott a falból. Csak azt nem tudtam, hogy milyen szándékkal közeledik hozzám.
Józsiás kisegítette Zsófiát az üregből, és a következő korholó szavakat mondta:
– Zsófia fiam, jegyezze meg, hogy maga egy zsidó vallású, józan nő, akinek sehogy sem áll jól az ilyen vallási őrjöngés. Az igazi áhítatot nem az példázza, hogy a földre vetjük magunkat, igyekszünk megszabadulni a tiszta eszméletünktől, csodát várunk a néma kövektől és a szentektől; az igazi áhítat a szívben és a cselekedetekben lakozik. Én szívesen közbenjárok a József utcai jezsuita kolostorban a sánta kertésznél, akinek pártfogásából a múlt hónapban Gáspár Imre is elhagyhatta a protestáns hitet. A sánta jó pártfogó a pátereknél, szívesen meghallgatják. Tehát, ha keresztény akar lenni…
– Megölném vele az atyámat.
– Tehát ne mámorosodjon meg a hittől, amelyet nem ismer, és nem óhajt közelről megismerni.
– Józsiás, te kegyetlen vagy.
– Én szeretlek, és nem nézem, milyen vallású vagy. Én azt hiszem, hogy a másvilágon azok együtt lesznek, akik szerették egymást a földön, akármilyen temetőkertekbe hantoltak el őket. Vallás ám a szerelem is. Eddig megelégedtél azzal a vallással, hogy ifjúságod óta mindig szerelmes voltál, szíved sohasem volt oltár nélkül. Miért akarod elhagyni a szerelem vallását, amely mindenért kárpótolt?
– Félek… Harmincesztendős leszek. Félek attól, hogy szívem üres lesz egy napon, te elhagysz, egyedül maradok hangulatok, érzelmek, álmok nélkül. Mit csináljak akkor, ha nem tudok többé képzelődni?
– Csendesebben, Zsófia.
A sziget téli magányából egy fekete ruhás, szakállas férfi válott ki, aki könnyű kis felöltőt viselt vállain, mintha a párizsi bulváron az operába igyekezne. Bizonyosan nagyon fázott, de azt nem mutatta. Fekete, füstös szemeivel végignézte a párt, aztán udvariasan megemelte cilinderkalapját.
– Ha eltévedtek volna, hölgyem és uram, szívesen elvezetem önöket a járt útra. Egyéb dolgom most úgy sincs.
Józsiás megköszönte a különös férfiú udvariasságát. Amint tovább mentek, Józsiás a Zsófia füléhez hajolt:
– Tudod, ki volt ez? Salamon Ödön író, akinek József főherceg pártfogásából öröklakása van a szigeten. Bizonyosan esti egészségügyi sétáját végzi, és feljegyzi a „Gondolatokat”, amelyeket a „Műbarátok Köré”-ben szokott felolvasni. Vannak ilyen írók, akik néhány gondolatból is tudnak tekintélyt fenntartani.
– Úgy látom, hibás az egyik keze szegénynek.
– Párbajban nyomorékká vágták, alig tudja a tollat megfogni. Bizonyosan annál a kastélybéli párbajnál is rendező volt, mert szeret párbajsegéd és becsületbíró lenni.
A frakkfelöltős gavallér már eltűnt a sziget bokrai között, s ők még mindig utánanéztek.
– Milyen élet! – sóhajtott Zsófia. – Kolostori szegénységben, vékony kabátban járni azért, hogy valaki írónak nevezhesse magát!
Józsiás egyik kezével átölelte Zsófia hajlékony, táncosnős derekát, a másik kezével a karjába kapaszkodott, és keresztül-kasul vitte a hóban az asszonyt. Valami keserű jókedv lepte meg Józsiást, amely jókedv csak a legnagyobb szomorúságok idején látogatja meg az embereket. Ha szobában lett volna: ablakot zúzott volna be örömében, kocsmában poharat tört volna, társaságban kigúnyolná a jó barátját… Akkoriban kezdték mondogatni Pesten a „századvégi” életuntak: minden mindegy.
Józsiás a Duna partjára vonszolta az asszonyt. Szakadékos, buckás, bús, elhagyatott volt a part. Bizonyosan itt veti ki tavaszi árvízkor a folyam az öngyilkosok hulláit. A Dunát még nem lepte be teljesen az éjszakai köd. Jobbra Óbuda aludt sötétkék tornyaival, szürke fedelű házikóival, egy-egy piros ablak úgy mutatkozott a messziségben, mint a boldog emberek tanyája. Szemben a Császár fürdő ódon épülete bujdosott a homályban, mintha a legnagyobb kedvvel tűnne el a messziségben, a múlt időkben… 489
– Emlékszik arra a partra odaát, ahol annyit sétálgattunk? – kérdezte Józsiás. – Mikor először voltunk ott, még állott néhány emlék a Császár malom bástyáiból. A platánok alatt sötétpiros arcú vidéki plébánosok támaszkodtak az esernyőikre, régi divatú hölgyek kötögettek oly buzgalommal, mintha az egész életüket belekötnék a harisnyába, néhány pipacskalapos, félszeg, vérszegény vidéki kisasszony üldögélt, mintha epekedve várnák a szerelmet, amelyben tönkremennek az első durvaságra… Elolvastuk a fürdővendégek névsorát, a kerek, vízcsobogásos, langyos levegőjű udvaron, ahol megebédeltünk, aztán szobát vettünk a tekintélyes, ünnepélyes szobaasszonynál, és úgy írtuk be magunkat, mint férj és feleség. Csak egy délutánt töltöttünk itt csókolózással, könnyezéssel, ölelkezéssel, és nagyságod oly ártatlanul szállott fel a lóvonatra a fürdő előtt, mint egy menyasszony. Bizonyosan azt hitte rólam, hogy bolond vagyok. Pedig csak nagyon szerelmes voltam, és minden gondolatommal feleségül akartam venni kegyedet.
– És ma már másképpen szeretsz, Józsiás? – kérdezte az asszony, és repkény módjára körülfogta a férfi alakját.
Józsiás félszegen nézett az asszonyra:
– Mit mondhatnék? Hisz tőled függ, hogyan szerethetlek! Nem engedsz magadhoz egészen közel jutni, csupán a csókot engeded meg. De sokszor megkínoztalak volna, ha tudnám, hogy majd sírni fogsz keserűségedben otthon, ágyadban! De sokszor eltaszítottalak volna ölelkezés közben, ha tudnám, hogy ezzel fájdalmat okozok neked! Százszor elhagytalak volna, ha tudnám, hogy törődöl velem. Mindig kisiklasz a kezemből, mint egy aranyhal. Mindig megbocsátok neked, miután megszégyenítettél. Gyönge, boldogtalan, rongyos férfi vagyok. Megérdemlem, hogy a homlokomra tegyed a cipősarkodat, mert hiszen az is boldoggá tesz.
– Ne ragadtasd el magad, Józsiás. Itt volnék vajon, ha nem szeretnélek? Velem nem lehet olyan könnyen végezni, mint te hiszed. Nekem hiába mondasz kegyetlen, gonosz szavakat, nem hagylak el, mert tudom, hogy bévülről mégiscsak szeretsz, nem élhetsz nélkülem.
Józsiás két kézzel ragadta meg az asszony kezét:
– Tehát tudod, hogy rabod vagyok, mégis azt akarod, hogy más nőknél, szerencsétlen, bukott teremtéseknél keressem meg azt, amit tőled nem kaphatok? Miért nem voltál még soha az enyém?… 490
– Mert akkor elvesztem.
– Tehát azt akarod, hogy egyedül vesszek el, és te tovább űzzed kalandjaidat a városon, amíg hiszékeny, izgatott férfiak vannak itt?… Szívesen meghozom érted ezt az áldozatot is. Napról napra kevesebbre becsülöm az életemet. Ha úgy akarja a sors, hogy te légy végzetem, Zsófia, nem ellenkezem. Csak legalább azt tudjam, hogy miféle örömet okoz neked az én megaláztatásom, az én gyötrődésem?
– Szeretlek, és én nem tudnék nálad nélkül élni. Tudok elaludni esténként, mert érzem, hogy te vagy valahol a városban, tán elsétálsz ablakom alatt. Tudok reggel örömmel felébredni, mert látlak majd napközben. Jólesik énekelni tanulni, színházba, társaságba járni, léha, szép ruhákat hordani, férjemmel békében vagy perben élni, mert tudom, hogy akkor szökhetek ki a közömbös mindennapból, amikor akarok. Itt vagy te, aki kiragadsz a spleenből, a hetivásárból, a fásultságból. Úrinő vagyok, de szívesen lennék a szolgálód is, ha másként nem juthatnék a közeledbe.
Hevesen jártak fel és alá a Duna-parton. Józsiás mind hosszabb lépéseket tett, hogy belső izgatottságát csillapítsa. Zsófia néha könyörögve tette össze a kezét. Tele lett a part lábnyomokkal, mint egy futótér, ahol valami elől futamodtak.
– Én már nem vagyok féltékeny a te életmódodra sem – mormogta fogai között Józsiás. – Nem bánom, hogy kivel udvaroltatsz magadnak a koncerten, a fogorvosnál, a műtárlaton. Én ezekre a helyekre nem megyek, mert lenézem az emberi sokaságot. Azt sem bánom, hogy nem tudsz elmaradni egy divatos színházi előadásról, egy elegáns bálról, a jégpályáról és a divatban levő cukrászdából. Jól van, éljél „kultúréletet”, mint ti nevezitek azt az őrületes futamodást, amelyet újabban véghezvisznek a pesti nők. Én ugyan nem tudnám megmondani, hogy miféle kultúrát szedsz magadra például a Váci utcában, ahol én legfeljebb éjszaka fordulok meg. De hát menj, bánja a patvar, hallgasd pulykabarátnőid kotyogását, választékos hajzatú, de gyenge eszű udvarlóid finomkodását. Repülj a bölcsődebálra, és légy eksztázisban, ha a divatos hosszúhajú zongorázik. Ülj óraszámra a nőszabónál vagy a kalaposnál, dicsekedj a korzó hírlapíróinak köszöntésével, fuss magadon kívül barátnőd látogatására, ha valaki szerelmet vallott aznap. Ehhez az élethez nekem semmi közöm.491 Úgy veszem mindig, amikor elválunk egymástól, mintha elutaznál egy idegen városba. De ha velem vagy . .
– Legyek a tied! – vágott a szenvedélyes szavakba Zsófia. – A tied leszek. Amikor akarod.
Józsiás a fogai között lélegzett, és hosszasan végignézett Zsófián.
– Gyerünk át a Duna jegén Budára, keressük fel azt a szobácskát, ahol először találkoztunk.
Az asszonynak megrázkódott az arca, de engedelmeskedett.
Lementek a partra. Még nem állott be az éjszaka. Egészen világosan lehetett látni a befagyott Duna-ágon annak az embernek a lépéseit, aki délután jött át erre a folyamon. Kavargott, csavargott ez a lépés, a jégtáblákon levő vékony hórétegben. A szeges sarkú csizma jól mutatta a nyomot. Nem is jutott eszükbe csodálkozni azon, hogy mily bizalommal lépnek egy sohasem látott ember tévelygő nyomába.
Ment a nyom előre, a Duna közepe felé, de ki tudja, hol végződik? Nem a hamelni patkányfogó járt-e erre, aki maga után akarta csalogatni a budai patkányokat, de a folyamot befagyva találta. Nem egy gyilkos vagy egy menekülő rabló választotta ezt a szokatlan utat a Duna jégtábláin keresztül, amely útról tudta, hogy nem kedves az üldözők előtt? Hátha egy búnak, bajnak, halálnak szánt öngyilkosjelölt volt a vándorló, aki valahol egy léket keresett, ahová betemesse nyomorult életét?
Mire megálltak volna, hogy hátraforduljanak, már több ölnyire voltak a sziget partjától. A sziget homályba, zúzmarába, szomorúságba borult. Ide visszamenni nem kívánatos. Tehát gyerünk előre, amerre a titokzatos lábnyom vezet. Talán éppen a végzet útja ez!…
