NYOLCADIK FEJEZET • Az ,, Udvarlás Könyve” (Folytatás) •
NYOLCADIK FEJEZET
• Az ,, Udvarlás Könyve” (Folytatás) •
• Az ,, Udvarlás Könyve” (Folytatás) •
Józsiás úr tehát elővette az iratcsomagot, amely kékesszürke diósgyőri papirosból állott, amely fajta papirosokra régebben azok a pereskedők írtak, akik mindig valamely képzeletbeli igazságot vagy örökséget hajszoltak. (Józsiás úr az írói dicsőséget perelte a maga számára e papirosokon.) Az ősírók iránt való végtelen tiszteletből Józsiás úr lúdtollal írta műveit, emígy akarván klasszikus köntösben mutatkozni a cinikus szerkesztők előtt. – Megköszörülte a torkát, és pillantását végtelen hódolattal függesztette Szerelemvölgyi úrra:
– Az Udvarlás Könyvé-nek hőse egy régi gavallér, aki sohasem öregedett meg, mert még ifjan, hullámos hajjal és fodorított szakállal tért meg a halhatatlanságba. Egy borbélyműhely előtt van kifestve ő.
(A fekete szemű leány elmosolyodott.)386
– Igen – folytatta Józsiás –, hősöm egy falra festett kép, mondjuk, a Váci utcában, ahol az előkelő hölgyvilág mindennapi sétáját szokta elvégezni: itt áll ő daliásán, pomádésan, fodrosan, rózsaszínű arccal már hosszabb idő óta. Míg a gavallérok az utcasarkokon a szép nők bámulásában megöregedtek, megfakultak, megszürkültek: hősöm örökké ifjú maradt. És minden elhaladó szép nőnek a régi hévvel udvarol. Talán kegyed is ismeri őt, szép kisasszony, a Barátok teréről, Hugli fodrász kirakatából?
Áldáska tagadólag csóválta a fejét, míg az öreg szerkesztőnek egy nem tetsző ránc is támadt a homlokán.
– Kegyed nem ismeri őt, de ezt aligha mondja minden úrhölgy a városban. Tudnak erről a festett úrról mindazok, akik a boltok tükröző kirakataiban lopva végignézik magukat, mindazok, akik otthonukban órákig próbálgatják a kalapkát a tükör előtt, midőn sétára indulnának, és azok is, a hiszékenyebb nők, akik napokig elgondolkoznak a bókokon, amelyeket a férfiak odavetőleg hazudnak nekik a társaságban vagy a színházban, a lovardában vagy a Váci utcában. Ez a festett arcú úr az örök gavallér, akiről mindig álmodoznak a hiú nők. Ő az, aki reménytelen szerelem miatt pisztolyt tölt és poroz; ő az, aki fejből tudja Puskin mostanában divatos Anyegin-jéből a szerelemre vonatkozó strófákat; ő az, akire a legtöbb nő gondol, mint az örökhű lovagra, a kifogástalan udvarlóra, az önfeláldozó szerelmesre… Ő az, akit a jó barátnők egymástól elcsábítanak; ő az, aki remegő szívvel és sóhajtozva járkál odalent az ablakok alatt a hóviharokban. – Az örök szerelmes.
– Egy fodrászműhely előtt? – kérdezte Áldáska.
– Csak egy fodrászbolt előtt, mert véleményem szerint ilyen férfiak már napjainkban nem találhatók. Hogy művemnek némi valószínűséget kölcsönözzek: kénytelen voltam hősömet ily szimbolikus alakban megjelentetni. Egy festményről többet el lehet hinni, mint egy eleven emberről. Jönnek-mennek a nők a Váci utcában, és hősöm nem veszi észre, hogy megöregedtek, hogy elváltak, hogy megcsalatkoztak, hogy rosszul megy soruk. Ő egyforma hévvel udvarol a ragyogó delnőknek, akik fénykorukat élik, valamint a lagymatag fájdalmasoknak, akik abból élnek, hogy régi szerelmes leveleket olvasgatnak.
– Jeles férfiú lehet – mondta elismeréssel a fekete szemű hölgy.
– Nem szeretek a műveimben általában mindennapi embereket387 szerepeltetni. Mindennapi embereknek nincs történetük. Élete lefolyására nézvést a legtöbb ember ferencvárosi születésű. Születnek, megházasodnak, meghalnak. Nagyon lenézem azokat az írókat, akik a való életet másolják. Rossz szaga van az életnek, tekintetes úr. A legtöbb író lopásból él. Ha egyebet nem lophat: elorozza a szomszédja élettörténetét. Én kivétel akarok lenni. Nem puskázok sem régi francia könyvekből, sem egyéb írók kitalálásaiból. Hősömet magam mintáztam. Festmény ő egy borbélyműhely előtt. Remélem, nincs párja a világirodalomban.
– Nem tudok ily regényhősről – szólalt meg az öreg szerkesztő.
– Hősömnek neve Nagybotos – folytatta Józsiás úr. – Lássuk például, milyen érzelmek és gondolatok ébrednek fel Nagybotosban, amikor fekete hajú nőt lát a Váci utcában. Ha türelemmel meghallgatják, művemről egész véleményt alkothatnak maguknak.
Józsiás úr kibontotta az iratcsomót.
Így kezdte:
A hajról. Tudni kell, mielőtt elindulnál, ifjú ember, hogy milyen szavakkal kedveltesd meg magad a fekete nőkkel, akikkel útjaidban találkozol; nem lesz tehát érdektelen Nagybotos Viola története, aki körülbelül tíz esztendeig minden fekete nő környékén zsibbadást, majd szédületet érzett. A fekete hajszálak kihúzogatták őt a legmélyebb kutakból, ahová a magány és a bánat ejtették. Persze, ez leginkább abban a korszakban volt, amikor hőskorát éli a szenvedély, és a szívek és hangok keltik fel a férfiú figyelmét, mint az ősember érdeklődését. Nagybotosnak ez években elegendő volt egy fekete női hajkoronát látni, hogy elveszítse az eszméletét a mindennapi élet iránt. A szenvedély szarvasbőgéssel emelte fel a fejét a szívében. Minél feketébb volt a nő, annál inkább harsogott szerelme.
Kimeresztette a szemét a kondor hajú feketékre, akiknek a sűrűfésű sem fogta haját – pedig tudhatta tapasztalatból, hogy ez igen sűrű hajaknak az a tulajdonságuk, hogy néha olyan fülledt szaguk van, mint a cigánysátor belsejének.
Remegni kezdett az alsó ajka, midőn kékes bajuszkát fedezett fel bizonyos nők szája felett. De leginkább fojtogatta a vágy, ha észrevette a friss borotválás nyomát az ajkon, amint igen erős hajzatú asszonyságok szokták eltüntetni bajuszkájukat.
A fekete orrlyukak, amelyek hajszálaikkal némely gyenge idegzetű embert megfélemlítenek, Nagybotost az őrületbe kergették. Szinte388 az ujjain tudta előszámlálni azokat a pesti nőket, akiknek a legfeketébb orrlyukuk volt a városban. Bár nem ismerte személyesen e hölgyeket, viszonyt kezdett az orrukkal, ahányszor megpillantotta őket fátyolaik alatt.
Külön könyve volt Nagybotos emlékezetének a nők fekete szemöldökeiről, amelyek bizonyosan valamely őskori írásjelt példáznak a homlokon. Ezek a szemöldökök jegyezték a nők neveit a régmúlt időkben. Valószínű, hogy a szemöldökük szerint nevezték el őket Nyilasnak, Lágynak vagy Sűrűcskének. Nagybotos, ha sokáig nézte egy idegen nő szemöldökét, lassan rájött a nő keresztnevére. Ritkán tévedt a zsidó nőknél. Más szemöldökük van az Ilonáknak és más a Margitoknak. Az Ilonák bizonyos várakozásteljes, kíváncsi, sohasem kielégült szenvedéllyel rajzolt szemöldököt viselnek; míg a Margitok szemöldöke tudást, meglepetést, kielégülést ígérnek a férfiaknak. Babonás dolog ez, de Nagybotos életében megszokta, hogy a nőkkel nem lehet értekezni a hétköznapok nyelvén és érzésével, legbölcsebb dolog a babonákhoz folyamodni egy nő megítélésénél és vizsgálatánál. Amily babonákkal a nők is közeledni szoktak a férfiakhoz. (Isten mentsen attól, ha egy nő babonázása elől valamely okból kitérsz, ifjú, örök életedre való elszánt ellenséget találtál.) De nagy figyelemmel vette Nagybotos vizsgálódásaiban a női szempillákat, ezeket az árulkodókat, amelyek oly hangosan kiáltják ki a nők titkait, mint a kajdácsmadarak. A szempillák, amíg egyrészt jól összetanult cinkostársai a női tekinteteknek, segítenek rejtegetni, csalogatni, hívogatni, elintézik a kacérság és a vágy mutatványait, lezárják a szemeket, ha azok megfeledkeznek magukról, kerít ők és pandúrok – másrészt önfeledt árulói minden érzésnek és gondolatnak, amely a nők agy velején átsuhan. A hosszú, árnyékos, kefeszerű pillák megremegnek akkor is, amidőn erre külön parancsot nem kapnak. Egyformán lezárulnak szemérmetességtől, de titkolt vágytól is, amely a szemérem legközelebbi testvére. Árulkodva nyílnak fel, amíg a száj szigorú némaságot fogadott. Pislantanak a hazugságokkal együtt, és olykor egész vihart látsz közöttük dúlni, mint az őserdő fái között, midőn kéj, harag vagy megbánás mozgatja az idegeket. A titkos gondolatok, amelyeknek nincs nevük, a rejtett fogalmak, amelyeknek nincs kifejezésük: ott himbálóznak a szempillákon, mint panoráma elé akasztott lámpások. Csak a rövidlátó nők szempilláival nem tudott eligazodni Nagybotos. Ezeknél a magasba szökkentek389 a pillák, mintha kinyíltak volna a csodálkozástól – pedig talán éppen más érzelmek voltak odabent. Ugyancsak rövidlátó nők szempillái összehúzódtak, amikor a szem talán a legtöbbet akart volna kifejezni.
Igen nagy fontosságot tulajdonított Nagybotos a fül mellett levő, valamint a nyakszirten elhelyezkedett hajszálaknak. A morgue-hulláinál, valamint egyéb halottaknál tett látogatásaiban rájött, hogy a halál beálltát ezek a finom, leheletszerű hajszálak jelzik. Ők halnak meg legelőször, és ők hervadnak el leggyorsabban, midőn a negyvenedik éven túl elszáll a nőiesség. Fekete nőknél jól meg lehet figyelni e hajszálak életmódját. Göndörödésükből, elhelyezkedésükből többet lehet kiolvasni, mintha a nők egész élettörténetüket elmondanák. Angliában divat az edény fenekén maradt tealevelek alakulásából jóslatot mondani, de Nagybotos minden jóslatnál többet tudott, ha ránézett a nők nyakára vagy a fülük mellett elszabadult hajszálakra. Ezeknek a hajszálaknak göndörödése, gyűrődése, frissesége vagy bágyadtsága mindig valót mondott. Ezek a hajszálak, mielőtt titokzatosan összegöndörödtek volna: jegyezték a nők ártatlanságát. Asszonyoknál is talált Nagybotos egészen sima hajszálakat a nyakszirten, de ez ugyancsak nem bizonyított mást, mint azt, hogy a nők bár férjhez mentek, tulajdonképpen nem ismerkedtek meg a szerelem kielégültségével. Vágyódtak, szerettek, izgultak, felhevültek, de szervezeti hibájukból vagy a meg nem felelő férfiú alkalmatlanságából: sohasem értek el a szerelemnek ama hegycsúcsáig, amelynek elérése után a szerelmi hév lefelé veszi útját. Nagybotos nem szerette ugyan a férfiakat, de szívesebben hitte, hogy ez ártatlanságban megmaradott sima hajszálú asszonyok nehézkes természetében rejlik a hiba, hogy nem érkeznek el a csúcsig. Gyakran elővette a szerelmi hőmérőt, és így tapasztalta, hogy a vörös vonal némely asszonynál már az első pillanatokban a higany által eléretik, míg más nőknél a hőmérő többszöri mérésére sem jelentkezik a láz igazi hőfoka. Sokat törte a fejét, hogy mi az okozója annak, hogy némely női szervezet úgy van alkotva, hogy a szerelem első lépésénél feladja a várat, míg más nők, különösen a szerelemre vágyóbbak, csak hosszú és fáradságos csata után kiáltottak kegyelemért. Azt határozta magában, hogy a női szervezetek minőségét a hajszálak okozzák, amelyek a nyakon göndörödnek.
A nyakszirt hajszála, amely kétszer és háromszor is meg van csavarodva, mint a rugó, nagyobb erővel tud visszapattanni, ha nyomás390 éri, mint az a hajszál, amelyen talán egyetlen csavarodás sem látható. És ezeknek a hajszálaknak éppen ellenkező tulajdonságuk van, mint a zsebóra rugójának. Minél tovább járnak, minél több munkát végeztek, annál több rajtuk a csavarodás. Mintha minden újabb csavarulat egy-egy szerelem emléke volna e nyakszirti hajszálakon. Más hajszálakhoz hasonlítva, olyanok ők, mint az északi földek és a déli országok lakosai. Többnyire színben különböznek egymástól.
Nagybotos tehát mindenekfelett figyelte a nyakszirt hajszálait, és bizony sok felesleges izgalmat okozott magának, amikor teljesen idegen nők természetrajzát megállapította e hajszálak sűrűségéből, hosszából, fodrozásából. Fekete nők olykor fehér nyakszirtjeiken oly tüntetőleg viselik e jelvényeket, mint hadihajók csata idején a megszerzett lobogókat. Minden egyes hajszáluk e helyen egy elmúlt vagy eljövendő diadalukat jelzi. Nem is csodálkozott Nagybotos, amikor találkozott nőkkel, akik arra kérték őt, hogy tapogatná meg csinos kezével nyakszirtjüket, mert ez jólesik. A nyakszirtre lehelt csókról pedig minden férfiú, aki valamikor gyönyörűséget talált abban, tudhatja, hogy a női vágyak addig üres templomát hirtelen benépesíti a csodák búcsújárásával.
Nagybotosnak szép gyűjteménye volt női hajszálakból, amelyeket részint levélborítékokban tartogatott, részint a pénztárcájában hordozott.
… Józsiás úr szünetet tartott felolvasásában. Alattomos pillantást vetett a fekete hajú Áldáskára. A leány sápadtan ült helyén, és kezeit összefonta ölében. Nyilván nemigen hallott még hasonló előadást, mert gyermekkorát a Ferencvárosban töltötte, ahol a hajszálakról legfeljebb annyit tud a babona, hogy ha fésülködés közben kimarad belőlük egy csomó a hajfonatból: meghal valaki a háznál. Ugyancsak e városrészben jegyez esőt vagy havazást, ha a fésülködés után megmaradt hajszálak nagy füsttel vetnek lángot a kályhában. Talán nem is értette meg mindenütt Józsiás úr fejtegetéseit a fekete szemű hajadon, mert gondolataiban eddig csak a mindennapi gondok és bajok szürke verebei csipogtak; sohasem csergett a szarkamadár a szíve kerítésén, amely a szerelem vendégének az érkeztét jelezte volna. Ártatlan volt, mint a szegények imádsága.
– Szép idő lett odakünn – mormogta a leány, amint a vendéglő ablakán kipillantott.391
A téli nap levetette szürke, vaksi pápaszemét, és megifjodva nyúlkált a veres terítékes asztalon a rózsaszínű borospoharak között.
– Úgyis fogytán van otthon a tüzelőnk – dünnyögte az öreg szerkesztő. – Ránk fér egy kis jó idő.
Józsiás úr megnedvesítette torkát a borospohárból, amelyből az imént Áldáska ivott, és röpke pillantást vetett a leányra.
Ebben a percben felnyílott az ajtó, és Szomjas Guszti úr macskaszőr bundás, öreg betűhöz hasonlatos alakja nyomult be. Izgatottan közelgett a társasághoz, és a csíptetője zsinórját fontoskodva a füle mögé vetette.
– Engedelmet kérek – fordult a jelenlevőkhöz az öreguracska –, én Szomjas Guszti köz- és váltóügyvéd vagyok. Ennek az úrnak, Józsiás barátomnak a megbízatásából járom reggel óta a várost, amíg ő itt mulatozással tölti az időt. Húsz kocsmát, lacikonyhát, sörházat bejártam, amíg egy hasznos útbaigazítás révén idetaláltam. Itt mérik azt a híres marhahúst?
Szomjas úr nyugodtan levetette a bundáját, gondosan felakasztotta a szegre, a foltos szalvétát nyakába akasztotta, és a kés hegyével csengetett a pincérnek.
Amíg a pincér megérkezett: kenyérdarabot szelt, és sóval, paprikával meghintette. A szemüvege alól komoly pillantást vetett Józsiás úrra:
– Őnagysága odakünn várakozik egy fiákerben a ház előtt – mondta igen komolyan, és nem csodálkozott, hogy Józsiás úr talpra ugrott.
Józsiás úr lángvörös arccal búcsúzott a Klein-féle vendéglőből, és lábujjhegyen sietett a csukott bérkocsi felé, amely egy-két háznyi távolságban állott. Zsófia kinyújtotta fehér kesztyűs kis kezét az ablak szélén. A kesztyűn a fekete varrások úgy sötétlettek, mint az elmúlt bánatos napok emlékei – gondolta magában Józsiás úr.392
