A FOGADÓSNÉHOZ
A FOGADÓSNÉHOZ
Mire ezek a sorok magához jutnak: én már átkeltem a határszélen, és ki tudja, mily bizonytalan sorsnak megyek elébe az omnibusszal azon a tájékon, ahol oly setétsűrűek az erdők, hogy bizonyára éppen úgy megterem benne az útonálló, mint az ember kalapján koppanó makk – ahol oly tündöklően tiszták a vízesések, hogy az ember örökké itt szeretné tölteni hátralévő idejét a folyó átlátszó mélyében, mint valamely sima kavics, amelyet az utazónők szemei azért is elnézegetnek hosszasabban, mert szeretnék, ha szívük ehhez hasonlítana. Az Ön szeme felejthetetlen: ama lámpáshoz hasonlít, amely lámpást ködös nehéz éjszakákon kékesen meglebegtetnek a fogadó udvarán, amikor az utazókocsi párologva, gőzölögve megérkezik, és az utazók darabideig nem tudják mozdítani a lábukat a hosszú üldögéléstől.
Tudom, hogy levelem vételekor elsősorban arra gondol, hogy e sok haszontalan irkafirka helyett inkább egy hártyába burkolt aranypénzcsomagocskát küldtem volna, amelyet elutazásomkor ígértem Önnek számlám fejében, azonban bevallom, hogy még eddig nem találkoztam azzal az aranycsomagocskával, amelyet Önnek elküldhetnék. Fogadja tehát csak puszta indulatomat, mint akár az első nap, amikor lábamat betettem abba a nagyszobába, ahol az utazók asztalaiknál üldögélnek, és kíváncsian nézegetnek a konyha felé, ahonnan a zsír sistergése hallatszik, valamint a mozsárnak a hangja, pedig még messzire esik a karácsonyi ünnep. Ezen az első estén, a hosszú, nagy úttal a hátam mögött: az Ön kékkel szegélyezett, sárga szoknyája úgy tűnt fel nékem, mint a zarándok előtt az a búcsújáró hely, ahol most majd kegyes gondolatok között eltölti hátralévő életét. Igen, bevallom, azt hittem ezen az első estén, hogy ezentúl nem kell már tovább utaznom: annyi lesz mindössze a tennivalóm, hogy az asztal baklábára helyezem a lábamat, amikor az a bizonyos sárga szoknya nyájaskodva mellém telepedik.
Bevallom, hogy számtalan hazugságba keveredtem Ön mellett, de414 hát ezért magára vessen, mert olyan kíváncsiságot árult el utam célja felől, amilyen kíváncsiságot még a vidéki fogadósné részéről is megtisztelőnek tartottam a magam részére. Pedig azt kellett tapasztalnom, hogy kegyed ama beszédes, nagy szájával, amilyen a szavalóművésznőké szokott lenni, nemcsak engem, de a lengyel határ felé igyekvő borkereskedőket is kikérdezi. (Pedig ezek a szakállas emberek valóban nem mondhatnak mást, mint csupán annyit, hogy Boroszlóban várja őket egy másik szakállas ember, aki meggyőződik a boroshordók pecsétjének sértetlenségéről – ezzel útjuk befejeződik.) Én tehát hazudtam Önnek, hogy érdekesebb legyek még Hohenlohe herceg vadászánál is, aki a közelgő medvevadászatokhoz szállított ólmot és port olyan mennyiségben, hogy az erdőkben a medvék előre bőgni kezdtek. Hazudtam önnek, hogy királyi futár vagyok, aki leánykérő levelet visz a szomszéd országba – mert tudtam, hogy az ilyen leánykérés mindig érdekli az útbaeső fogadósnékat. Feltevésemben nem is csalódtam, mert Ön, asszonyom, még a tejet is ki hagyta futni a konyhán, amikor mesemondásaimat olyan jóízűen mondogattam a sódarszeletek és a vörös bor között, hogy magam is gyönyörködtem bennük. – De hát miért is vágta fel a sódart, asszonyom, amelyhez az ünnep bekövetkezte előtt nem volt szándéka nyúlni?
Bevallom, hogy káposztás lengyel levesei úgy az asztalhoz ragasztottak, hogy ezeknek a leveseknek kedvéért hajlandó voltam egyszerre elfelejteni az összes fogadósnékat, akik valaha kedvemben jártak. Elfelejtettem a késmárki két kövér asszonyokat, pedig ott egyszerre két feleséget is szerezhettem volna magamnak. Elfelejtettem a fogadói szakácsnékat, akiket pedig mindig legelőször látogattam meg azon a hosszú útvonalon, amely az ország fővárosától a határszélig vezet. Egyetlen szobalány sem jutott többé eszembe, pedig ha ismeretlen fogadóba érkeztem, mindig kikérdeztem a szobalányokat vallási és szerelmi kérdéseik felől. Sok jó tanácsot hagytam el utazásaimban, itt-ott, ahol azoknak tán hasznát is vették. Én terjesztettem el Magyarországon azt az immár közkeletűvé válott babonát, hogy a kulcslyukon át is meg lehet szerelmesedni, ha az ember idejében néz be a kulcslyukon… Az ön lengyel levesei, asszonyom, feledtették velem egész múltamat: olyan jámbor ember lettem, hogy olyankor meglátogattam a helybeli templomot, amikor nem volt ott misemondás, sem gyónás: így senkivel se találkozhattam, akinek emlékben elvittem volna valamely gondolatát.
Ne csodálkozzon tehát, asszonyom, hogy jó borai és ízes eledelei415 olyan könnyelműségre ragadtattak, amelyet ma őszintén és becsületesen sajnálok. Pénzerszényem nem volt arra berendezkedve, hogy hosszabb időt is eltölthetnek egy-egy fogadóban, mert hiszen utam is sietős volt. A tallérok pedig veszedelmesen nyugtalankodtak erszényemben, amikor Ön a konyha vagy a pince irányába vette lépteit: vajon miféle ellenállhatatlan falattal vagy nemes italneművel téved vissza? Ne csodálkozzon, asszonyom, hogy talléraimnak nyugvást parancsoltam, mert hiszen még messzi út állott előttem. Inkább tehát azt ígértem Önnek, hogy majd világéletemben itt maradok az Ön sárga szoknyája mellett, és könnyítek üzletének vezetésében: így például a borok lefejtését már én fogom elvégezni az idén. És ezenkívül is mindazokat a teendőket vállalom, amelyek egy férfi hivatásai a kocsmárosüzletben.
Ne haragudjon, asszonyom, hogy nem születtem fogadósnak, ellenben vedégnek. Kérem, ne verje be az ablakot, amelyen át megszöktem. Az ablak valóban nem tehet róla.416
