Aki a sort bezárja a legendák és álmok seregében: utolsónak távozván el a földről, miután több mint hetven esztendőn át egy egész ország szerető érdeklődése közepette vette magára piros zsinóros kávébarna atilláját, és nyomta fejébe kék katonasapkáját.
Aki után már nem következik senki, aki a saját két szemével látta volna a nagy időket, amelyek örökre felejthetetlenné teszik a magyarok 19. századát, amíg a földön történelmet írnak. Ki lesz ő? Aki végül bevallja, hogy gyermeksége miatt még csak dobos sem lehetett volna a seregben – mert hiszen 92 esztendősnek kellene lenni manapság annak az embernek, aki tizenhat esztendős korában felcsapott honvédnek. Ki lesz ő? Aki utolsónak megy el, és utána többé nem következik senki, a történelmi sírboltot lezárják, aki ugyanazt az imádságot mondja, császárok és közkatonák felett, dolgavégezetten leül a históriai lépcsőre, hogy időtlen időkig virrasszon egy dicső nemzet gyönyörű élményei felett.
A múltkoriban azt olvastam, hogy még mindig vannak öreg emberek az országban, akik magukat 48-as honvédeknek mondják, bár többé ezen a címen sem nyugdíjat, sem kvártélyt, de még csak ruházkodást sem kapnak, mert az új, háborút viselt Magyarország elfelejtett gondoskodni a régi nemzeti háború esetleg életben maradott hőseiről. Nincs már nyugdíjkönyvecskéje a vén hadfinak, amelynek felmutatása mellett zsoldját felvehetné a m. kir. adóhivatalnál.
Én emlékszem arra az időre, amikor Magyarországon 48-as honvédnek lenni nemcsak dicső, de megélhetéshez alkalmas állapot is volt.
Már Ferenc József kezdte a honvédek pártfogását, amikor a hatvanhetediki koronázás után, a nemzet ajándékát, a ládányi Szűz Máriás körmöci aranyat odaajándékozta a honvédeknek, akik valaha az ő172 tábornokait megkergették. Szép volt ez a gesztus, az öregebb Andrássy Gyula gavallérosságára valló, aki nemigen adott rossz tanácsot királyának. Elég az hozzá, hogy erre a nagy ajándékra még azok a reménytelen emberek is megmozdultak az országban, akik csaknem két évtizeden át madárijesztők voltak a káposztáskertekben, tengeriföldek csőszei hangtalan tájakon, mikor már rég letörték a kukoricát, présházak lakói szüret elmúltával, bujdosók, loppal járók, akik mindig attól féltek, hogy 48-i cselekedeteikért előbb-utóbb becsukják őket. (Pedig olyan világ kezdődött már, hogy még Rózsa Sándort sem merték felakasztani elkövetett rablásai miatt, mert 48-ban valaha nemzetőr volt.)
Előjöttek ezek a régi emberek a kiegyezés hírére, mintha a zöldséges vermekben, padlási kéményekben rejtegetett honvédruháikat vinnék végre megszellőztetni a szabad levegőre. Kiléptek az emlékalbumokból, a családi mendemondákból, a téli esték meséléseiből, de még a nemzeti legendákból is. Egy élelmes ember nyomban újságot alapított a részükre, amely Kolozsvárott jelent meg. És némelyik 48-as honvéd, aki a bujdosásban, a börtönben, az örökös rettegésben vagy a szabadság „elárulásában” (így hívták akkor az elv feladását) nem hervadt őszi falevéllé: kidüllesztett mellel, esperesléptekkel, hangoskodva, sőt ököllel fenyegetőzve kezdett járni az utcán. Feltámadt a nemzeti önérzet, a magyar büszkeség, az örökös kuruckodás még a német származású postamesterrel szemben is, aki még mindig kinyitogatta a hazafiak leveleit, hajh, de már nem volt fórum, ahová azoknak tartalmát megjelenthették volna.
A táncoló asztalkák, amelyekkel a forradalom utáni időkben komolyan foglalkozott a magyar úri társadalom: igazat mondtak. Visszatért a szabadság.
Akkor is szerettek „egyleteket” alapítani, mert az ilyesmi barátsággal, békés szórakozással, okoskodással jár együtt. Persze, hogy a 48–49-i honvédek is egyletekbe tömörültek, mert hiszen az egységben van az erő, a közös gondolatban a hatalom. Vármegyénkint alakultak meg a honvédegyletek. Voltak közöttük Kossuth-pártiak, voltak Görgey-pártiak, de abban mindnyájan megegyeztek, hogy a magyar honvédeknek éppen úgy jár a zsold, a nyugdíj, mint más öreg katonáknak, a császár cserepárjainak, vagy akár Napóleon gránátosainak,173 akikről akkoriban, mint kivesző emberekről, képeket közöltek a régi újságok. Ó, hányszor hallám öreg honvédek asztaldöngető vagy siránkozó kívánságait a nagyapám (id. Krúdy honvédkapitány) házánál, aki elsőbb a Szabolcs megyei honvédegylet elnöke volt, későbben az országos honvédmenház parancsnoka lett, mert a régi öregek még vénségükre is tudtak avanzsírozni.
Múlt időkön és jelen napokon borongva: alig tudom elképzelni, hogy történik az utolsó 48-as honvéd távozása Magyarországról, amikor aztán már igazán nem jön senki, aki magát Kossuth honvédjének merné vallani.
A Honvédmenház tudomásom szerint még a háború alatt új teendőhöz jutott. Ki tudná, hová tették azokat az öregeket, akik éppen csekélyke zsoldjuk, szegényes ellátásuk, katonás fekhelyük miatt sohasem akartak tovább menni az időben a váci csatánál vagy a branyiszkói ütközetnél? A március tizenötödiki ünnepélyeken még néha leültetnek egy őszbe borult, kávébarna atillás öregembert a Petőfi szobor lábához, de maga a „nagy idő” hallatlanul távolodik tőlünk, mint valamely tengerpart a kivándorló tekintete elől. Már csak egy-két kendőlobogtatás jelzi, hogy merre volt az 1848–49-i honvéd bojtos sapkájában (a tisztek aranybojttal), hogy mennyi öreg Kossuth-képű ember járt-kelt Magyarországon, akik valamely természettani folyamat folytán a kormányzóhoz lettek hasonlatosak arcukban, a kormányzóhoz, akit egész életükben a szívükben hordtak. Ki látna manapság visszafelé oly pontossággal, hogy maga elé idézhetné a gyermekeket, akik a negyvennyolcas honvédek térdén a Múzeumkertben lovagoltak, a bámész falusiakat, akik a Soroksári úti menház vasrostélyos kerítése megől órákig elnézegették azokat az öreg hősöket, akikről Gracza György füzetes regényei szóltak, akik a csaták lángjából jöttek vissza? Emlékezetem szerint: kevés volt ez öregek, e régi szentek között az olyanféle ember, aki a 48–49-i honvédségen kívül egyebet ne tett volna az életben. Még a régi, naiv, lelkendező Magyarországon sem lehetett egy egész emberéleten át megélni egy hősi gesztusból. Voltak közöttük csizmadiák, akik már nem bírták a sámfát, voltak kötélverők, akik többé nem tudtak hátrafelé menni. Voltak komoly, időjárásnéző parasztemberek, akik otthoni rongyos szűrüket vették fel a kincstártól kapott barna atilla fölé; voltak174 literátus emberek, akik valamely fantasztikus célzattal reggeltől estig írtak, amint egynémely bogaras öregembereknek a szokásuk. Bármilyen lélegzetfojtóan, szívdobogtatóan írta meg Gracza György füzetes regényeiben (amelyek a régi rémregényeket végre lehóhérolták), a 48-i magyar szabadságharc történetét, ezeknek a vén tollforgatóknak mindaz kevés volt. Ifjúkoromban ődöngvén közöttük, elnézegettem a toll megtörléséhez való disznósörtéiket, porzós edényeiket, újságpapirossal bőven kibélelt karosszékeiket, homokkal töltött, lábhoz készített köpőládáikat, a dohánygyári enyvtől szabadulni nem tudó szivarvégeiket, kék árkuspapirosaikat, érempénzeiket, amelyeket halálukig a mellükön viseltek, írásaikat, amelyek hasonlatosak voltak a varjak lépéseihez, amelyeknek nyoma a havon marad.
– Gracza hazudik, mindenki hazudik, aki a magyar szabadságharcról eddig csak egyetlen mondatot is leírt! – kiabált ama többször említett parancsnok, aki unokájával is olyan vezényszavakban beszélt, mintha az ácsi csatában vezényelné honvédeit. – Nem lehet megírni az igazat Fejérváry Géza miatt, aki, mint honvédelmi miniszter, a Menháznak is a legfőbb feljebbvalója. Fejérváry barátja Ferenc Józsefnek. Bizonyára rosszul esne neki, ha egyszer az igazat megírnánk a 48–49-i szabadságharcról. Ki volt a hibás? Kossuth vagy Görgey? De majd halálunk után nyilvánosságra jön a nagy titok.
Így fenyegetőzött valamikor a negyvennyolcas honvédek parancsnoka. Az öreg hadfiak azóta átsétáltak a másvilági hadseregbe, és az állítólagos titkot, amelyről a 19. század második felében annyit mendemondázott a magyarság: hogy miért veszett el a magyar szabadságharc voltaképpen – nem találtuk meg egyetlen végrendelkezésben sem. Talán majd az utolsó negyvennyolcas honvéd is elmegy Magyarországról: akkor megtudjuk a valót. A legendák véget érnek.