IV. Móricnak jobb dolga van, mint az anyja ölében
IV. Móricnak jobb dolga van, mint az anyja ölében
„Soha olyan jó dolga nem volt Nyíregyházán zsidógyereknek, mint Scharf Móricnak, az eszlári templomszolga fiának volt” – mondják az egykorú feljegyzések. Különösen azután, miután az öreg Scharf Józseffel együtt a mostohaanyját, 198született Müller Lenit is lakat alá tették, és így senki se szólhatott bele a fiú viselt dolgaiba.
Nézzük, miként áll Scharf Móric dolga Nyíregyházán 1882 májusától kezdve, amikor a törvényszék kétkerekű talyigáján megérkezett a nagy, poros, akácfás városba, amely csak az imént lett megyei székhely, de lakosainak száma még nem múlta felül a húszezret.
*
Krasznay Gábor, az előbbi köz- és váltóügyvéd volt a város polgármestere, és az Angyalzug nevű utcácskából, egy zöldkapus, földszintes házból dirigálta a város lakosságát, mert a hivatalába nem szeretett bejárni. Ugyanabban a két szoboralakos, az igazság mérlegét és Justitia kardját tartó szobrok alatt levő egyemeletes házban volt a polgármester hivatala, ahol a törvényszék és a vármegye is felütötte a székhelyét. A földszinti szobákat a különböző járásbírósági hivatalok, a megyei irodák foglalták el, az emeleti közgyűlési teremben mindenféle gyűléseket tartottak, az eszlári vérvád tárgyalását is itt tartották, csak városházi üléseket alig. Vendég volt a városi kormányzat a maga házában. A polgármester inkább angyalzugi házából bocsátotta ki a plakátokat, amelyekben az eszlári zsidók megérkezése miatt nyugtalankodó lakosságot csendre, rendre, nyugalomra intette. Nem kell mindjárt a polgármesterhez szaladni, ha egy-egy cselédleányka elbeszélget a debreceni utcai kútnál, vagy a Saskocsma mellett lévő kútnál, ahol az ivóvizet merték, és a lányok, asszonyok ellocsogták az időt. Nem minden szolgálólányt ölnek meg a zsidók, akik különben is a városházával szemközt lévő, mind a négy oldalán szabad, földszintes 199börtönépületben vannak. A börtönablakok a piactérre nyílnak, de félig deszkával vannak befödve, hogy oda bévülről legfeljebb a házereszt vagy az égboltozatot látni. Hetivásárkor kihallatszik a zsidók jajgató imádkozása, de hát ugyanúgy imádkoznak a szabadlábon lévő zsidók is a Szentmihályi utcai zsinagógában.
Krasznay Gábor kitűnő polgármester volt, de hipochonder, mint abban az időben ezt a szót értelmezték.
Az eszlári zsidóság bevonulása után különböző dolgoktól féltette Nyíregyházát: a zendüléstől és a nyilvános kutak megmérgezésétől.
Igaz, hogy a csizmadiaszínben, amely nem messzire esett a nagy börtöntől, ahová a szakállas rabokat zárták, mindenféle gyűléseket tartottak, amely gyűlések megtartásához nem kellett annyi mindenféle engedély, mint napjainkban. Szerdán és szombaton, a hetivásárok napjain, a vásár végeztével a csizmadiák felpakolták a megmaradott csizmákat párosával azokra a hosszú rudakra, amelyeknek egyik végét egy csizmadiainas, a másikat egy legény vette a vállára, és hazaexpediálván a portékát: az üresen maradt színben nekiálltak a gyűlésnek, a szónoklatnak, a helyzet megbeszélésének. Másfajta iparosok is ellátogattak a piactéri színbe, de bármily tömegben jöttek: annak csizmaszaga megmaradt. A csizmadiák döntötték el hosszú éveken át, ki legyen a város követe, polgármestere. Volt ugyan már úri kaszinó is a városban, éppen a Greding, Tester és Hosig cukrászdája feletti emeleten, a takarékpénztár épületében, de a közéleti kérdésekben mindig a csizmadiaszín döntött.
Az eszlári zsidók nyíregyházi fogsága idején bizony meglehetősen hangos gyűléseket tartottak a csizmadiaszínben. 200A már említett Puczér (Mikecz) József ipartársulati jegyző, akármilyen kistermetű ember volt: hanggal jobban győzte mindenkinél. Még Tomasóczkit, az elnököt is lehurrogta. Amely gyűlésen Mikecz József tette le a garast: arról a gyűlésről vérbeborult szemmel, ökölbe szorított kézzel mentek haza a csizmadiák. Páratlan népszónok volt, fanatizálni tudta a hallgatóit. Nem lehetett tudni, hogy mely napon jut eszébe annak indítványozása, hogy a zsidókat ki kell irtani a világból.
Mit tehetett ez ellen a polgármester?
A közbiztonság érdekében vasláncokkal záratta körül a börtönépületet. Karnyi vastag láncokkal záratta körül a városházat, ahol a bíróság székelt, és a városi hajdúk számát megszaporította. Az az idő volt még, hogy a hajdú nem nagyon különbözött a pandúrtól. Hosszú kardja, karabélya volt mindkettőnek. Többnyire katonaviseltségi kvalifikáció kellett az állás elnyeréséhez. Messze volt még az az idő, amikor a városi hajdúkat altiszteknek nevezik, és kard helyett kikézbesítendő aktákat hordanak a kezükben.
Krasznay Gábor őriztette kívülről a zsidókat, a belső börtönőrökön kívül, hogy egy esetleges zendülés alkalmából kár ne essék a ritka foglyokban.
A kutak megmérgezésétől pedig egy véletlen folytán félt a polgármester. Az orvosi tudomány akkori állása szerint a kutak vize volt okozója a tífusznak és kolerának. A Nyírben mindig rossz volt az ivóvíz, artézi kútnak híre se, egy-egy „jókútra” messzeföldről eljártak. „Jókút” volt Nyíregyházán a Morgó-temető mellett, a vasúti állomáson, a Debreceni utcában, a későbbi Hatzel téren. A magánházak udvarain levő kutak vizét legfeljebb állatok itatására 201használták. Ennek a négy-öt „jókútnak” a vizét féltette a polgármester, mert éppen abban az időben történt, hogy a pesti kútfúrók kerülgették a várost, és a város költségére mindenáron fúrni akarták a földet, hogy majd forrást keresnek. Az ilyen kútfúrónak természetszerűleg az a legelső dolga, hogy a meglévő „jókutak” vizét használhatatlanná tegye, mert így van kelendősége a mesterségének. A városnak pedig sokkal kevesebb pénze volt, mint hogy kockázatos kútfúrásra költekezzék. Azt azonban könnyű volt elrendelni, hogy a víz romlása ellen úgy kell védekezni, hogy ivás előtt felforralják a vizet, mint akárcsak kolerajárás idején.
A megye büszkesége, a már akkor is országos hírnevű orvosdoktor: Jósa András, a megyei főorvos, Nagykállóban lakott, csak akkor jött Nyíregyházára gyors talyigáján, télen is kiskabátban, ha sürgősen beteghez hívták, ahol már csak csoda (vagy Jósa András) segített.
A főorvos soha egyetlen pohár vizet nem ivott. Se forralt, se forralatlan állapotban. A vízből a parádi vizet nevezte ihatónak, különösen akkor, ha nyíri vinkóval keverik.
A főorvos példáját sokan követték a vármegyében. Sehol annyi úgynevezett savanyúvizet, bikszádit, eperjesit, szolyvait nem fogyasztottak, mint Szabolcsban. Akinek azonban nem tellett a messzi vidékről való savanyúvízre, annak meg kellett elégedni az itt helyben termett nyíri vinkóval. Mindig termett annyi nyíri vinkó, hogy a rossz ivóvizet pótolja. Némely esztendőben elegendő edény (hordó) se akadt az Orosi út mentén elterülő szőlők termésének felfogására, ilyenkor gödrökbe, kutakba eresztették a mustot.
Az ördög törődött volna azzal, hogy víz is van a világon.
De nem így az eszlári vizsgálat idején, amikor a világ 202minden részéből, főleg a közeli északkeleti tájakról látogattak az emberek Nyíregyházára, hogy könnyítsenek a bezárt hitsorsosaik állapotán. Néha, különösen emlékezetes zsidó ünnepnapok közeledtével feketéllett a börtön tájéka a kaftános lengyel-zsidóktól, akik naphosszat azon mesterkedtek, hogy életjelt adjanak magukról a bebörtönözötteknek. (Ezért kellett láncokkal elkeríteni a börtönépületet.) Ezek a látogatók nagyon jól tudták, hogy még a helybeli zsidók se látják szívesen nyíregyházi szereplésüket – mert óvakodtak a lengyel-zsidókkal közösséget vállalni –, a keresztény lakosságtól pedig még csak annyi barátságra se számíthatnak, hogy egy pohár vizet kapjanak – de mégis eljöttek a fanatikusok.
Ezektől a hajtincses, elkomorult emberektől féltették a nyíregyháziak nyitott kútjaikat a Morgó-temetőnél és a város elhagyatottabb részeiben.
Ugyanakkor gyújtogatással is gyanúsították ezeket.
Az akkori Nyíregyháza házai többnyire náddal voltak fedve. A cserepes, bádogos ház még ritkaság volt. A fazsindely is jelentékenyen drágább volt, mint a nád, amely bőségesen termett a vadvizes Nyírségben.
Az eszlári történet előtt is voltak tüzek, amelyek a gyúlékony, nádas házakat elhamvasztottak. A mindenkori iparos ifjúság és a városban állomásozó huszárok segítettek a tűzoltásnál a kéményseprőknek. De komoly jelentőséget tulajdonítottak a tüzeknek akkor, amikor a váltakozó idegenek lepték el a várost. Mikor a város közepén álló luteránus toronyban megkondult a harang, és a toronyablakok egyikéből kidugott vörös zászló mutatta a tűz irányát: a nyíregyháziak, feledvén minden régi tüzet, szentül hitték, hogy a furcsa vendégek gyújtogatnak, bosszúból bebörtönözött 203társaikért.
Ennek a gyanúsításnak azonban áldásos következménye lett, mert megalakult az önkéntes tűzoltóság, Sztárek Ferenc ügyvéd úr parancsnoksága alatt, amely önkéntes tűzoltóság a javakorabeli férfilakosságot egyesítvén kebelében, sok veszedelemtől mentette meg a várost még azután is, hogy a nagy zsidóper hullámai elcsendesedtek, sőt a különböző országos és külföldi tűzoltó-versenyekből a nyíregyházi tűzoltók mindig sok dicsőséget hoztak haza.
… Így állt a dolog, amikor Scharf Móric elfoglalta helyét Nyíregyházán, mégpedig a megyei várnagy, Henter Antal úr felügyelete alatt, annak lakásán, ahol több mint egy esztendeig részesült abban a nevelésben és bánásmódban, amelyben a várnagy édesgyermekei, emlékezet szerint egy fiú- és két leánygyermek.
Henter Antal, vagy mint általában nevezték: „Tóni bátyánk” úriember volt.
Barnapiros arcú, feketére pödrött bajszú, testes ember volt, akin megfeszült a lovaglónadrág, amikor délutánonkint lóra ült, és megsétáltatta az agarait a nyíregyházi határban. Az agarászat volt a szenvedélye, egyébbel tán nem is törődött valami komolyabban az életben. Ha agarairól beszélhetett a megfelelő társaságban („déli sörnél” a Rózsakertinél), eszébe se jutott neki az a másik körülmény, amely miatt országos nevezetességet tulajdonítottak személyének. Nála lakott Scharf Móric, aki vallomásával olyan kritikus helyzetbe hozta a magyarországi zsidóságot.
Henter Antal vállalta a fiú nevelését, már csak abból a szempontból is, hátha sikerülne „lelkét megmenteni” a 204rokonaitól, akik Móricra úton-útfélen leselkedtek, és átkokat suttogtak a fülébe, ha megtehették.
A várnagy nem volt valami nevezetesebb antiszemita, csak éppen azért haragudott a zsidókra, mint a legtöbb nyíregyházi úriember, hogy miattuk megzavarodott a város nyugalma.
– Egye fene a bolondokat, miért csinálják ezt a szamárságot? És éppen itt, Szabolcs vármegyében, ahol soha senki se bántotta őket – dörmögtek a nyíregyháziak, és dörmögött Henter Antal, mert a Nyírben valóban olyan jó dolguk volt a zsidóknak, hogy az érdemesebbeket közülük már megyebizottsági tagsággal is megtisztelték. Azonkívül mindig akadt köztük egy-két gazdálkodó, akit az urak annyira „bevettek” maguk közé, hogy a mulatságaikba, barátkozásaikba befogadták. Persze változott az eszlári „bolond eset” után a helyzet. Kinek lett volna kedve és bátorsága leülni az asztalhoz olyannal, akinek „vallásában olyan rejtelmes titkok vannak, amelyekről éppen a Scharf fiú vallomása rántotta le a leplet”?
A karakánabb szabolcsi zsidók eleinte persze védekeztek a vérvád ellen.
– Az meglehet, hogy megölték Solymosi Esztert, az is meglehet, hogy zsidó volt a gyilkosa, de a vallásunknak ehhez semmi köze, mert akkor én is éppen olyan bűnös vagyok a gyilkolásban, mint az eszlári zsidók. „Zárjanak melléjük!” – kiáltotta egy városházi gyűlésen Baruch Mór, aki törvényszéki orvos volt, és különben is kifogástalan úriembernek ismerték. (Agglegény létére takaros gazdasszonyokat tartott, mégpedig nem is zsidókat, és egynek se vágta el a torkát.)
Bleyerék, Klárék, Blauék, Burgerék és a többi, 205régebben megtelepedett zsidócsaládok, akik többnyire mezőgazdasággal foglalkoztak, ugyancsak védekeztek a maguk módja szerint.
– Az lehet, hogy az eszlári zsidók csináltak valami bolondot, de ehhez nekünk, zsidóknak semmi közünk. Ha már be kell csukni valakit, csukják be a „veres Bürgert”, azt a ragyás embert, aki csak azzal tölti az idejét, hogy a kávéházban verekszik az új kasszírnők miatt, és most is ott támogatja a kasszát a Betyár-kávéházban, hogy senki közel ne mehessen a Micikéhez.
Persze ezt az ajánlatot nem fogadták el. Nem kellett senkinek a „veres Burger”, akiről mindenki tudta, hogy valami gyanús szoknyafodor miatt előbb-utóbb úgyis agyonverik.
A „veres Burger”, aki Henter Antalnak is ismerőse volt a jövő-menő „hölgyek”, kasszatündérek, színésznők, nevelőnők révén, akik darabidőre megzavarták a régi nyíregyházi gavallérokat, a „veres Burger” valóban nem volt gyanúsítható azzal, hogy valami nagyon „tartja” a vallását, „hosszúnapkor” is dominózott a kávéházban Halasi ügyvéd úrral, a „Micike” kegyéért versengve.
– Mindenkinek van egy zsidója, akinek megkegyelmezne, ha a zsidók kiirtására kerülne a sor. Ugyanezért nem is lehet soha a zsidóüggyel dűlőre jutni – mondta Henter Antal, aki titokban a „veres Burgernek” kegyelmezett volna meg, mert kár volna az ilyen emberért.
Henter Antal, miután maga nem ért rá, tanítót tartott Scharf Móric mellett. Orsovszky Gyula, a helybeli katolikus tanító, egy pirosképű fiatalember járt a gyerekhez, nem Szabó Endre, aki ugyan a legjobb tanítónak volt elismerve Nyíregyházán, de szigorúsága miatt féltek tőle a gyerekek. 206Orsovszky úgy bánt a zsidófiúval, mint a „hímes tojással”, mert Henter Antal arra utasította, hogy nádpálcát még csak látásból se ismertessen meg a fiúval.
– Az egész világ zsidósága ott lesz ennek a fiúnak a vizsgáján, mikor majd a törvényszék előtt vizsgát tesz, úgy vigyázzon, tanító úr! – emlegette Henter Antal nagy dicsekvéssel a fiú jövendőjét. Amint a fiú előmenetelt mutatott a tanulásban: a várnagy büszke kezdett lenni Scharf Móricra, mint akár agaraira.
Néha magával vitte a fiút sétálni is. A megtermett, kifent, sarkantyús várnagy mellett trappolt a zsidófiú a nyíregyházi akácfás utcákon. Varratott a fiúnak ruhát, de a huncutkáit nem engedte levágatni, mert Móricnak csak úgy volt „értelme”, ha megmarad eredeti eszlári külsejében.
A várnagy benézegetett a fiúval ismerőseihez, bár Henter Antalt magát felfuvalkodott természete miatt nem nagyon szerették, de Móric miatt sok mindent megbocsátottak neki Nyíregyházán, miután a fiú sohase panaszkodott őrizetére.
– No lám, nem ütötte még eddig agyon a fiút, mint mondták – beszélték a nyíregyháziak, amikor a várnagyot gombos nádpálcájával, kifényesített csizmáiban a vasúti úton látták, ahová nyári időben levegőzni hordta növendékét. A vasúti állomással szemközt volt egy vendéglő, ahol vasárnap délután muzsika szólt, és a várnagy itt ivott meg néhány pohár sört, amíg a fiú sósperecet majszolt a háta mögött.
A nyíregyházi iparosság, amely a vasúti állomás melletti kuglizót látogatta, nagyokat köszönt Henter Antalnak, az eszlári fiú ilyenformán részt vett a pártfogóját körülvevő tiszteletben.
– Növekedik a fiú – mondta a peckes járású Mikecz 207József, és a fokosa nyelét elébe tette Henter Antalnak, mint mindazoknak, akik nem akartak vele szóba állni. – Vajon mit eszik? Tán sült tököt?
– Nem a kutyák gondja – felelt foghegyről Henter Tóni.
– Csak arra kell ügyelni, hogy ne vigye majd olyan magasra, mint az apja viszi – évődött tovább Mikecz Józsi a képzeletbeli akasztófát jelezvén a két kezével. Az egyik kezét, a fokososat kinyújtotta, míg a másikat torkára szorította, ami minden nyelven akasztást jelent.
– Majd csak megleszünk valahogy a szerkesztő úr segítsége nélkül is – szólt terjedelmes vállait kifeszítve a várnagy. Mert általában nem szerette, ha a fiú „neveltetésébe” avatkoztak.
De Henter őrizte a fiút azoktól a városban feltünedező idegenektől is, akik messzeföldről jövet „mindent” akartak látni Nyíregyházán. Miután a fogva levő zsidókhoz nem eresztettek be senkit, a kaftános látogatók naphosszat a katolikus iskola udvarán időztek, hogy onnan láthassák a szomszédos városházán őrizett Scharf Móricot. Különböző leveleket dobáltak a városháza udvarára, amelyeket, mint „mérgezetteket” a vizsgálóbíróhoz juttatott a várnagy. Általában az a hír járta, hogy „a zsidók összeesküdtek arra nézve, hogy a fiút a törvényszéki tárgyalás előtt elteszik láb alól”. Néhány pandúrlegény, városházi hajdú, kisebb közember el is dicsekedett vele, hogy a városban megszólították idegenek, és a fiú állapota felől tudakozódtak. (Ami nem is volna csodálatos, ha meggondoljuk, hogy milyen nagy hírre vergődött Scharf Móric különös vallomása után.) Henter hivatali hatalmánál fogva a legkisebb gyanúra elcsapatta a fiúra 208vigyázó pandúrokat. Soha annyi hajdút nem kergettek el a városházáról, mint abban az időben, amikor a fiúra kellett ügyelni. De megjárta a városkába esztendőnként megérkező táncmester, a debreceni Alföldi Károly, aki vasalt, kipomádézott figurájával vizitet szokott tenni a nyíregyházi úriházaknál, növendékek után érdeklődve, mielőtt tánctanfolyamát Szénffy Gusztáv, a híres zeneszerző és nyíregyházi tanító iskolájában megnyitná. Valamely jókedvű ember azt ajánlotta Alföldi úrnak, hogy keresse fel a várnagyot, akinél van egy kosztos fiú, akit mindenáron táncolni akar taníttatni Henter Tóni. A debreceni táncmester megköszönte az ajánlatot, és szokott Ferenc József-kabátját felöltve, egy téli délután „tiszteletét tette” a várnagynál, hogy ama kosztos fiú iránt érdeklődjék, aki mindenáron táncolni akar tanulni. Henter Antal első felháborodásában nyomban vasra akarta veretni az ajánlkozó táncmestert, később megelégedett azzal, hogy rettentő fenyegetések között kiutasította házából. De Henter Antalt élete végéig ugratták a jóbarátok, hogy majd táncmestert küldenek hozzá, aki a legújabb táncokra és udvarlásokra megtanítja.
Scharf Móricot Henter várnagy sétáiban gyakran elvezette a zöldkerítéses kert mellett, amelynek közepén az evangélikus líceum állott, ahol a hatosztályos gimnázium sárga salétromos falai világítottak ki a fák közül. Fiúk labdáztak az udvaron, és feketekabátos professzorok ültek az ablakoknál földgömb és fizikai műszerek között.
Mezőssy Béla, a későbbi földművelésügyi miniszter volt akkor a líceum büszkesége, a legjobb tanuló, akivel csak egy Gutmann (Guti Soma) nevű zsidófiú versenyzett a 209vizsgajutalomért.
Scharf Móric, a zsidófiú tanulnivágyásával leskelődött be a gimnázium zöld rácsán, és mindenáron azt a bizonyos Gutmannt akarta látni.
– Te is lehetsz még itt diák valaha! – mondta Henter Antal, amikor a diákok a kerítéshez tolongtak, és a maguk módja szerint megbámulták az eszlári fiút.
Martinyi József, a gimnázium igazgatója végre felkérte Henter várnagyot, hogy ne sétáljon az iskola körül a fiúval, mert a nyugalmat zavarja.
– Csak nem vihetem a börtön mellé sétálni! – kiáltott fel bosszúsan a várnagy.
Abban a börtönben ültek az eszlári zsidók, köztük Scharf Móric édesapja is, a templomszolga, akinek ugyancsak vasat tettek a lábára, ha nyugtalankodott a hosszadalmas vizsgálat miatt. Amíg a fiúnak olyan jó dolga volt odakünn, a börtön falain túl, amilyen jó dolga az édesanyja ölében sem volt soha.
