AUSTRIA.
AUSTRIA.
Bécsi levelek. VI. Tegnap (julius 29.) az a hir terjedt el itten, hogy Pesten a ministeriumot megbuktatták, Kossuth megszökött, s az utczákon barricádok emelkednek. Egy uriforma ember Daum kávéházában teljes bizonyossággal állitá, hogy a magyar országgyülést szétverték, s Pestet eddig már a ráczok Soroksárnál ágyúzzák. Mint villám futotta át e hír az osztrák fővárost, a börzén a papirosok azonnal felszökkentek, mint akkor, midőn a hivatalos Wiener Zeitung azon örvendetes ujságot közlé, hogy Szegednél a szerbek megverték a magyarokat a sógorok sokat jelentő mosolylyal szoríták meg egymás kezét, s boldog képzeletökben már az osztrák ministerpadon látták ülni a magyar financzministert, és sovár tekintettel kaczérkodának annak meglehetősen kibélelt tárczájával. Ezen örömmámor azonban annyi ideig sem tartott, mint a mennyit a bécsiek egy rántott csirke fölemésztésére fordítani szoktak (tehát alig egy fél délutánig), és csakhamar kisült, hogy az egész hír azon unalomig sütött főzött koholmányokhoz tartozik, mik magyar ügyeinkről itt napirenden vannak, és kisült az is, hogy a fenneb emlitett úri egyén a tegnpelőtt (vagy mikor?) megérkezett exbán salva gvardiájából szakadt, magyarevőket s fáklyatartókat verbuválandó az este par ordre de Mufti megtartandó éji zenéhez.
És csakugyan megvolt a kedves jellasich tiszteletére (!) a nagyszerű (!!) éji zene; az itteni katonatisztek (a magyarokat kivéve) tiz kongó garast contribuáltak reá fejenként, a fáklyavivők pedig, Tagsbefelh által volnának kiparancsolva. Ő kegyelmességét e megtiszteltetés igen érzékenyen hatotta meg. Sírt és könnyezett felváltva, s a nála nagy számmal udvarló tisztikart egy német oratióval s néhány tuczat champagni palaczkkal tökéletesen lekötelezte. – A báró úr a vad ember-nél van szállva; szobaajtajánál nem állanak szoknyás őrök, mint Varasdon.
Mondják, hogy a champagnizásban Dobblhof és néhány társa is részt vett; lehet, hogy a költséget majd valami hivatalos nótában a magyar ministeriumnak fogják beszámítani. Kitelik tőlök!
Feltünt sokaknak, hogy a tisztikar olly embernél udvarol és pazarolja a szurkot, kit urok királyuk vagy császárjok, nyilvánosan hazaárulónak bélyegzett s e vádját hivatalosan még sehol vissza nem vonta: igen jól ismerjük mi az idevaló garnizon szellemét, hogysem ezen legkevésbbé is megütközzünk; együgyü demonstratio akart lenni ellenünk, mit a tehetetlenségnek könnyen megbocsáthatni. Ha az exbán ezt különös kitüntetésül fogadja, ám tessék. mi valódi értékére, azaz semmire reducáljuk.. Hiszen nem egy hadnagyocskát ismerünk, kinek még tán most is vizes a szája a sok „buszszerli”-től, mit ezelőtt két héttel a nemzetőrökkeli ölelkezések között az ’Au’-ban váltogatott, s ki most mégis a legnevetségesebb színben iparkodik föltüntetni az amugy is igen mulatságos „Verbrüderungsfest”-et. – A parodirozást bizonyosan Jellasich sem fogja kikerülni; kár azért a sokchampagniért, ha mindjárt nagyobb részben vőslaui volt is!!
Ma reggel a Glacisen nagymise tartatott, a „liebe Brüder Arbeiterek” épületességére, kik nagy számmal (mintegy 12,000-en) jelentek meg repülő zászlókkal, kifésült hajjal s mosdott arczczal. – Tzenkét óra után a „Reichstag” bevégezte az ő felségéhez Innsbruckba küldendő s valamennyi országgyülési tagtól aláirandó (!!) izenet* fogalmazását; s mivel a „hohe Versammlung” tagjai közől többen irni nem tudnak, tehát határoztatott, hogy neveik mellé ősi szokás szerint keresztet rakjanak. Az izenet egyéiránt erélyesebb, mint sem a Reichstag eddig aluszékonyságátul reméleni lehetett; határozottan követelik ő felsége visszajövetelét, ha a dynastia jövendőjét koczkáztatni nem akarja. Helytartóul, de kivált Ferencz Károlyrul hallani sem akarnak. A debattok folyamában Füster tuláradó beszédben emlékezteté ő felségét XVI. Lajos sorsára, egyáltalában erősebb kifejezések, mint a tegnapi gyülésen, még nem hallatszottak; különös, hogy a szlávok többnyire békítő szellemben nyilatkoztak, s a vitatkozásoknak enyhébb színt iparkodtak kölcsönözni. A ministerek keveset szólnak, s ha szólnak, akadozva s olly halkan adják elő modókáikat, hogy csak az ujságból tudjuk meg másnap, mint mondtak, vagy tulajdonképpen mit akartak mondani!? Schwarzer urat eddig csak mosolyogni láttuk, mi reánk nézve ugyan nem veszedelmes, a gyakori ismétlést azonban a netalán a karzaton levő érdekes állapotú asszonyságok tekintetéből tanácsosnak nem tartjuk.
Az addresse-bul tehát petitiót csinálnak. Igy értik itt Bécsben a parlamentaris szokást!
Zsófia főherczegasszony iránt általános ellenszenv uralkodik. röpiratok s ujságczikkek az ellenszenvet mindinkább nevelik. Ezelőtt három hónappal a bécsiek ki akarták fogni kocsijából a lovakat, s most mégis haragusznak, hogy a főherczegné – lóvá tette őket! – –
A brünniek is küldöttek a bécsi nemzetőrségnek egy zászlót, melly ma délután fölszenteltetett. Este, Verbrüderungsfest’ lesz! – F.
Austriai országgyülés. A julius 29-ki estéli ülésben az Innsbruckba viendő adresseterv, mint azt az osztályokból választott bizottság készíté, a többséget nem nyerte meg, kellett tehát mást készíteni. Nvezetes volt ezen ülésben, hogy Füster (bécsi követ, theologiae professor és kath. pap) szép szóval kimondá, hogy az országgyülés nem igen gondoland ő felségével hová megy, és mit tesz, ha csak Bécsbe nem akar visszajőni.
A julius 30-ki ülésben elfogadott adresseben a császár már nem kéretik, hanem visszajövetele egyenesen követeltetik. Ezen addressenek szerzője Umlaufft (bécsi követ).
Julius 31-kén valahára felvették a Geschäftsordnung elhiresztelt 34. §-át, azonban sem az egyik, sem a másik párt nem mert a főkérdést t.i. a viszonyt Bécs és Frankfurt között csak meg érinteni is, mind a mellett a vitatkozás kezdettől végig határozottan nemzeti színt viselt magán.
A szakasz első része eredetileg arról szólott, hogy az alkotmányt tervező bizottság egyszersmind provincialis és község rendszert tervezzen: e nézetet főképen a németeknek kellett vala védni, de midőn látták kevesebbségöket, és hogy a cseh, lengyel, tót, meg az olasz részről is olly módosítások vannak beadva, mik a tartományok és községek rendszerét Bécsben készíteni épen nem kivánják, magok állottak a leggyöngédebb ellenvéleményhez, miszerint t.i. a bizottmány keze meg ne köttessék, és a §-ból a provincialis ésközségrendszer, mint feladat kimaradjon.
A 34-ik szakasz 2-ik része a tervezett bizottmány kiképeni választását állapítja meg a Geschäftsordnung a kilencz osztály által 131minden osztályból 3 tagot akar választatni, s igy a bizottmány (míg a 10-ik t.i. a dalmát osztály még nem létezik) 27 tagból állana. Lubomirsky a lengyelek és szlávok érdekében igy kivánta módosíttatni, e helyet, hogy azon tartományból, melly kevesebbet mint 30 követet küldött, két követ, a többi tartományokból pedig minden 15 követ után egy-egy választassék a bizottmányba. A vitatkozások, mik most eredtek, ingerültek inkább mint érdekesek valának, a émetek kénytelenek levén schweiczi cantonalis rendszeröket sophizmákkal támogatni, ellenben a nem német követeknek nehéz feladata az vala, hogy társaik képtelenségöket e munkára (igen sok paraszt találkozván a szláv követek közt) palástolhassák s igy sem az egyik sem a másik tábor nem folymodott az egyetlen igaz módhoz, miszerint t.i. nem az osztályok, hanem az egész gyülés válaszsza meg a bizottmány tagjait. A vitatkozás órákig tartott, végre a németek befejezését sürgették, és megtörtént a szavazás, felállás által, és annak ellenpróbája; e két szavazás után a titoknokok a többséget a befejezésre voksolók részén találták, de az elnök (Strohlbach) mint csehszellemű ember mégis a többséget kétesnek nyilatkoztatván, a vitatkozás ujra kezdődött. A szláv párt a választás elhalasztását azért kivánta, mert az addresset Innsbruckba ma estvére viendő tiz követ ellenökkel a németekkel tart.
Jellasich, Kulmer és más Bécsben tartózkodó hovátok majd nem az egész ülés folyamában jelen voltak, és a vitatkozást észrevehető figyelemmel kisérték, kivált Jellasich, kinek úgy látszott módja nem igen tetszett, hallatomra óvakodott az ellen, hogy egy követ a dalmatákhat ide tartozóknak kinyilatkoztatta, valamint azon kitétel ellen is óvakodott, hogy a monarchia legnagyobb tartományainak fiai legnagyobb számmal véröket ontják Olaszországban, mondván, hogy e tekintetben a dicsőség az övék (die meisten sind die unsren.)
