A FRANCZIAORSZÁGI LEGUJABB KÖZTÁRSASÁG’ KELETKEZÉSE.
A FRANCZIAORSZÁGI LEGUJABB KÖZTÁRSASÁG’ KELETKEZÉSE.
Nemigen olvashatni elfogulatlanabb, csendesebb, s az okokat minden oldalról helyesben nyomozó czikket az utolsó franczia mozgalomról, mint a mellyet Bülau közöl történeti évkönyveinek e perczben megjelent juliusi füzetében, mellyet azért olvasóinkkal közölni sietünk.Ha az ember ugymond, ez évi februárig a nyilvános hangulatok utján, mellyek szóval és irásban, rendi gyülésekben, egyesületekben, kisebb nagyobb iratok és lapokban hallatták magokat, akart volna itélni azt kellett volna gondolnia, hogy az ifjuság eszménye, a köztársaság, az érettebb kor’ elméjéből egészen kiesett. Az 1830-diki változás utáni első években még sokkal gyakrabban tört ki a mozgalmi pártnál az egyeduralom s ennek fejedelmi vivői ellen a bosszuság. Most ellenben az alkotmányos egyeduralom látszott a legroppantabb többséget birni, s az ellenzék csak azt vitatá, hogy az a szárazföld’ legtöbb országaiban nincs helyesen fölfogva és kezelve, nincs valóvá emelve, nincs minden mellé kivántató intézményekkel körülvéve. Ezt hibául nem a fejedelmeknek hanem a ministereknek rótták föl, kik „magokat a fejedelem és nép közé tolták” s epedtek azon boldog kor után, midőn e közbülső hatalom megtöretve s fejdelmek és népek valódi alkotmányos szabadságban egyesülve leendnek. Mások hibát Lajos Fülöp’ személyes befolyásának, a ministerek’ visszaéléseinek, a fölötte hiányosaknak talált franczia választási törvények átalakittattak, s ez által egy olly kamara nyeretik meg, melly szabadelmü ministeriumot eszközöljön, s a király’ személyes befolyásának ohajtott korlátokat vessen. Csak erre kell, mondák közönségesen Francziaországban munkálni; miközben természetesen azt is álliták, hogy a rendszer már az egész népre, legalább a felsőbb és közép osztályokra erkölcstelenítőleg hatott. Mikép történt, hogy ugyan e rendszer alatt s még megszorítóbb választási törvények mellett is az 1829- és 1830-diki szabadelmü kamarák s a juliusi forradalom létre jöhettek, természetesen felelet nélkül maradt; a választási reform volt a nap’ nagy feladata, s erre csupán erre intéztetett az izgatás. A követkmrában alig volt annyi egyes republicanus, a hány száz tagot az számlált, a tisztán köztársasági lapok épen nem voltak a legolvasottabbak, s közönségesen az állíttatott, hogy a köztársasági párt Francziaországban igen gyönge, s támaszt csak az alsóbb osztályok’ társadalmi irányzataiban, de nem politikai törekvésben talál.
S lehet, hogy ez ugy is volt, bár kitünt, hogy a mindig vennálló köztársasági párt vezérei által – lettek legyen azok a köztársaság valódi pártemberei, vagy csak saját uralkodásukra törekvők – igen jól volt rendezve, s egy jól kiszámított, hihetően Lajos Fülöp’ halálára készitett terv létezett. Továbbá figyelmes vizsgálók már elébb megjegyezték, hogy a franczia nemzet inkább fél ugyan a köztársaságtól, mint érte lelkesül, de hogy tulajdonképen egyeduralmi vagy dynastiai rokonszenvekre ott gondolni sem lehet. A megszokás, a kénytelenség, talán bizonyos ösztön is hatott a királysághoz szitásra, s mindazok, kik a fenálló rend mellett magokat jól érzék, annak legjobb őrállójaul különösen Lajos Fülöpöt tartották. De tiszta s mély meggyőződés a legfőbb méltóság örökségének politicai becséről, mint mindenütt, ugy különösen Francziaországban, igen ritka volt. S a mi másfelül gyakoribb, a szertet vagy legalább ösztönszerü ragaszkodás egy olly dynastiához, melly századok óta a nemzet történetével összeforrt, s mellynek védelme alatt nőtt fel az összes nép: még e viszony sem állhatott fen Francziaországban, hog forradalmak s dynastiacserék váltogaták egymást, s a királyság legrégibb s legtörvényszerübb pártja, az épen uralkodó s egyetlen még lehető dynastiának talán legelkeserültebb ellensége volt. Lajos Fülöp épen csak a biztosság őrének tekintetett, de sem nem szerettetett, sem különösen nem tiszteltetett. Leghevesebb ellenségei az anarchisták és propagandisták, kiket a juliusi forradalom’ megörökitésében meggátolt, őt ellenségeskedéseikkel a nép’ szeretetétől és tiszteletétől meg nem fosztották, meg nem buktatták volna. Voltak idők, mikor ő, a pártok elleni keménysége daczára ia, Francziaország és Európa’ véleményében magasan állt. De a legközelebbi években mindinkább merültek fel dolgok, mik hitelét megrentották, s ellene elfogultságot szültek. Bár azóta némelly dolog más szinben mutatkozott is, mint például a külföldön letett roppant kincsekről való vélemény, melly pártkoholmánynak vagy ostobaságnak valósult be: s az látszik kitünni, hogy Lajos Fülöp Francizaországba s viszonyaiba sokkal több bizodalmat helyzett, mint várták volna: mindamellett is a pénz’ pontja neki mindenkor igen érzékeny oldalát képezte, melly megalacsonyitására s kedvezőtlen világba állítására sok anyagot szolgáltatott; azonkívül benne különösen azon fris, természetes szivesség és egyenesség hiányzott, melly által a nép’ szeretetét az uralkodók legbiztosabban megnyerik, meghóditják s megtartják. Bizzuk a mesteries kiszámításokat, eszélyes eszközöket s utakat a ministerekre; az örökös fejedelemnek kedély által kell leginkább hatnia, a nép’ szeretetét az uralkodók legbiztosabban megnyerik, meghóditják s megtartják. Bizzuk a mesteries kiszámításokat, eszélyes eszközöket s utakat a ministerekre; az örökös fejedelemnek kedély által kell leginkább hatnia, a nép’ szeretetét ennek szelidsége, őszintesége s természetessége, a’ nép’ tiszteletét s becslését ennek szilárdsága s önérzete érdemli ki. Egyik legszebb feladata a királyságnak: az állodalmi életben a kedélyt képviselni, s annak kifejezését, mitől végre is sokkal több függ, mint mindenminden eszélytől és lelkességtől, a legfelsőbb állásban is biztosítani. Lajos Fülöpnek külügyministernek kellett volna lenni, nem királynak. Benne mindig valami eltaszító, számító, hideg volt, bizodalmat benne egyéb mint eszélyessége nem vívott ki, s épen mivel olly ügyesnek és öncselekvőnek tartatott, tulajdoníthattak a rendszer’ eszközeiből és szabályaiból sokkal többet vétkeül, mint mennyit személyesen s közvetlenül vétkezett.
Mindenesetre igazságos és méltányos itélőnek nem lehet el nem ismerni, hogy Lajos Fülöp a rendes, szabályszerü kormányzói kötelességeket, mellyeknél a szó ’ szorosabb értelmében vett politicai érdek hatlama’ megalapításának érdekével össze nem ütközött, s mellyek csak a megállapított rendeletek’ egyalaku tovább vitele körül forogtak, lekiesméretesen, belátással, értelmesen és méltósággal gyakorolta. Épen így lehet őt némelly ellene tett leghangosabb szemrehányások ellen némelly tekintetben védelembe venni. Vádolják őt, hogy Francziaország’ érdekét a dynastia’ érdekének alárendelte. E vádat gyakrabban hozzák föl, mint valódi jelentésében kimutatják és bebizonyítják. Tán azt értik alatta, hogy főczéljává tette az átvett hatalmat magának s örököseinek megtartani s szilárdítani? Nos, ha ebben semmi törvény és alkotmányellenes eszközökkel nem élt, ha a hatalmat törvény és alkotmány ellen sorompókba nem vezette, ugy a dolog magában igen térmészetese, s a hiba nem neki, hanem azoknak rovandó föl, kik alkotmányszerinti hatalmát fenyegették. Azon dynastiai érdek közt: a dynastia’ érdeke számára annak törvényes hatalmát föntartani, és a néérdeke számára annak törvényes hatalmát föntartani, és a nép’ érdeke közt semmi összeütközés nincs. Hol a népben párt nincs, melly törvény és alkotmány’ ellenére a dynastia’ jogszerü hatalmát megtámadja s el akarja venni, mi annak épen olly joga és tulajdona, mint minden polgárnak a maga joga és tulajdonosa, ott semmi alkalom nem adja magát elő, ezen dynastiai érdekre a nyilvános ügyekben valahogy gondolni. De hol a viszonyok olly szerencsétlenül alakultak, hogy az ellenzék a trón’ megbuktatására czéloz, ott az is természetes, hogy az magát megerősitni teljes komolysággal törekszik. Ha ennek képviselője e törekvéseiben a jog’ korlátain belül marad, nincs mit szólani ellene, s ha aztán némi jó nem történik, s a törvény’ némi kemény használata áll be, mivel a kormány el kivánja ellenségeitől fegyvereit szedni; akkor az ember a’ viszonyok’ ez állását kárhoztatja, de magának a kormánynak ezért semmi szemrehányást nem tehet. Lajos Fülöponek nem kellett volna a koronát átvennie, ha azt megtartanai nem akarta, s mindenesetre abban, hogy a koronát a forradalom’ kezeiből elfogadta, fekszik azon első bal lépés, mellynek nemesise minden várakozás’ ellenére még életében s olly szörnyüképen fellépett. A világrend’ nemesise pedig az okok’ összefüggésének, az okok és okoztok törvényének alapjában nyilatkozik. Épen az, hogy Lajos Fülöpöt a forradalom koronázta meg, tette állását olly nehézzé, az idézett föl ellene olly sok ellenséget, az vont el tőle némi segedelmet, s állitotta magát a legtermészetesb ellenszegülését is rosz fénybe. Csupán azért, hogy ellenségei ellen magát minden eszközzel, melly a törvény’ korlátai közt szolgálatára állt, védelmezte, hogy trónjának jövendőt igyekezett alapítani, az ellen mit sem szólhatni. S ebben is kevesbbé lehet őt azért kárhoztatni a mit tett, mint a mit elmulasztott.
Vagy a fentebbi vád alatt tán azt értik, hogy az állodalom’ érdekeit családja’ egyes tagjai magánérdekeinek feláldozta? Ez mindenesetre kárhozatos lett volna, de a dynastia érdek nevével helytelenül jeleltetnék. Tisztán nepotismus volna az, mi a dynastiákban már a nehézségek miatt is, mellyeket a helyzet hoz elő, s az alkalom’ ritkaságánál fogva csak igen ritkán jöhet elő, végtelenül ritkábban, mint az élet’ minden más köreiben, le egészen a népuralmi elv „legszélesebb alapja”ig hol az ember választói jogokat gyakorol, mellyeknél minden más érdekre elébb gondol, mint az állodalomére! Mi már Lajos Fülöpöt illeti, alig lehet egyetlen esetet felhozni, melly illy eljárás’ színét viselné, a hírs spanyol házasságon kívűl, melly egyébiránt bukásának aligha nem fő eszközlője lett. Vádolják őt a külhatalmak iránti engedékenységgel is, minek alapja azon ohajtásban kerestetik, melly szerint ő az idegen dynastiákhoz közeledni, smindenek előtt köztök és saját háza közt házassági kapcsolatokat igyekezett kötni. De nem Franciaország’ érdeke, nem a Franciaországban uralkodó osztályok’ érdeke volt-e, hogy Francziaország s a külföldi hatlamak közt barátságos viszony létezzék? Gondoltak legyen bár a pénz’ emberei e közben leginkább csak osztalékra és keletrev vajjon, az osztályok és érdekek, mellyek zavargás és háborúhoz csatlakoztak, becsülendőbb s hübb képviselői voltak-e az igazi népérdeknek? Taán a legitimisták, kik ohajtják a háborút, hogy a külföld’fegyvereivel a kidülött dynastiát visszahozzák, mellyhez azon legitimistákat nagyrészben csak azon vakhit csatolta, hogy az a nemesség középkori egyedárusságának képviselője? Illy restauratio nem hordta volna-e magában uj forradalmak csiráját? Vagy a sereg, melly a háborút a háborúért ohajtotta, és a császár’ koráért rajongott, hol mindenesetre a kevés szerencsés, tábornoki pálczát, herczegi czímet s milliókat küzdehetett ki, de a néptömeg csak sebeket, nyomort s kétségbeeső családok könnyeit aratá? Azon munkás osztályok végre, mellyeknek politikai jogokból kizáratását a juliusi dynastiának veték szemeire, nem voltak-e e szempontból elöljáróik által a választó testületekben és a követkamarában teljesen jól képviselve? Mit e munkások, kiket általában „munkások”nak, hamisan s általában „nép”nek szintilly hamisan neveznek: mit ezek semmi munkalétegesitéstől, – a munka létegesítése magában balfogás, s csak a létges létegesítés a valódi, – semmi köztársaságtól, smmi forradalomtól nem várhatnak, elérhették volna a béke’ védelme alatt, melly a jólétet felnövelé, s mellyet nem veszélyeztetni s eltörölni, hanem ugy kellett volna használni, hogy nekik is mindig jobb gyümölcsöket teremjen. Valósággal, a proletárius épen Francziaországban kevésbé panaszkodhatott, mint sok más országokban, s helyzetének lényeges és nöüvekvő javulása elismerésre méltó, statistikailag bebizonyított dolog volt; mi még sokkal nagyobb fogott volna lenni, ha ovatossággal közeledtek volna a szabad kereskedés’ rendszeréhe, s kitiltó rendszer és védvámok a pauperismust nagygyá nem növelték volna. De akárhogy legyen is ez, a propaganda nem az, melly Francziaország és Europa’ érdekeit jobban értette volna, mint Lajos Fülöp és az ő ministeriumai s kamarái. Egyébiránt ő már 1831-ben feláldozta dynastiai érdekét Francziaország’ és Europa’ kivánatainak, midőn a Nemours herczegnek ajánlott belga koronát visszavetette; leányának a belga királyhoz adása franczia érdekben történt, szintugy Joinville herczegnek egy braziliai, s Aumaleunak egy nápolyi herczegnőveli házassága. Sőt még az annyira kikiáltott s az eszközök és utakra nézve valósággal kárhoztatásra méltó spanyol házasság is, magában véve, mint általában a törekvés Spanyolországot Francziaországgal összekapcsolni, egészen az állandó franczia politica’ értelmében történt, s mint Párizs’ megerősítése is, egészen arra volt számítva Francziaországnak biztosságot adni, mellynek alapján kifelé nyomatékosan munkálkodhassék. Általában állítani, hogy Lajos Fülöp a külpolitikában épen arra törekedett, mit minden franczia kormány, melly magát belülről biztosnak tudja, meg fog kisérteni, csakhogy tán más formák és álarczok alatt, más utakon. Forradalom ugyanezt fölfegyverzett propaganda alakjában, a császári kormány óriási hadseregek’ élén tette, s ez nem szünik meg, meddig a francziák, francziák lesznek. De Lajos Fülöp módszere nem a mai Francziaország’ izlése szerint volt, s az volt legroszszabb, hogy rendszerét nyilvánosan, a követkamara előtt valódi alapjaiban előterjeszteni és védelmezni nem lehetett. Ezzel el lehetett volna a dolgot igazítani, ha t. i. az mind igaz, és nem gyakran ámítás volna, mi a nyilvánosság padain feltűnik.
Mindenesetre igaz, hogy ez a spanyol házasság szolgáltata legközelebbi okot Lajos Fülöp’ bukására, mint szinte Spanyolország hiusította meg 140 évvel előbb XIV. Lajos’ magas röptű terveit, ’s vetette meg 40 évvel előbb Napoleon’ bukásának első alapját. Lajos Fülöp’ eljárása ez ügyben, az ellene való bizalmatlanságnak széles körben nyujtott táplálékot. Ellenségei alapot vagy ürügyet nyertek némelly egészen más nemű lépteit azon, a frncziákat elkeserítő értelemben terjeszteni elő, hogy azon engedélyek, mellyek által más hatalmak’ jó kedvét törekszik megvásárolni. Különösen Anglia, vagy is inkább Palmerston, lépett most fel, s megboszúlta magát az olasz és schweizi mozgalmak’ pártolása, s azon ügyes mód által, mellyel ezekből némelly, Olaszországot illetőleg legalább, meg sem érdemlett kellemetlenséget tudott Lajos Fülöpre háritani. Soha öröm nem volt csalárdabb, mint az, mellyel Lajos Fülöp és Guizot Spanyolországban üdvözölték igyekezetök’ sikert, s bizonyos fátum az, hogy ennek eszköze is, gróf Bresson, csakhamar olly szörnyü s talányos véget ért.
Angliát, Olaszországot és Schweizot illetőleg mellesleg megyjegyezzük, hogy ezen viszonyok is méltányosan aligha más értelemben elitélhetők, mint a fentebbiek. Angliát illetőleg mindenki előtt, ki a pártszellemet nem ismeri, csodálatos marad, hogy Lajos Fülöpnek és ministeriumainak olly sok éven át tett fáradozásaikat Angliával jó egyetértésben maradni, szemökre vetették, s tőlök péld. Azt kivánták, miszerint, csakhogy Angliával viszályba szövődjenek a rabszolgakereskedés ügyében az emberség és szabadelműség’ legnemesebb kivánatai ellenére otahiti esetben minden igazság ellen járjanak el; az első esetben pedig sajnos, midőn Lajos Fülöp valósággal sosem Francziaország’ érdekel ellen Angliával szembeszállt, épen ezt hozták föl legnehezebb vádul ellene. (Folyt. köv.)
