Mi a szabad kereskedés, mi a védelmi rendszer?
Mi a szabad kereskedés, mi a védelmi rendszer?
A valenciennesi védegylet következőleg fejti meg e kérdést:
Ha elfogadjuk az értelmezést, mellyet a szabad kereskedési rendszernek baráti felőle adnak, ugy az olly átalános állapot volna, hol minden nép szabadon cserélné szomszédjaival földjének vagy munkájának azon terményeit és készitményeit, miknek productiója rá nézve a természet vagy saját nemzeti képességeinek kedvezéséből különös előnyökkel van kapcsolatban. Igy, például, mondják a szabad kereskedők, az északamerikai statusok bőségben termesztenek gyapotot, – Francziaország pedig átalában borban termékeny, – cserélje tehát a két nép szabadon termekeit s kölcsönösen öregbitendik jóllétöket. A lioni gyárak a legszebb selymet szövik a világon, – a lancashirei hámorok iszonyu mennyiségü s olcsó vasat állitanak elő, – cseréljük ki e készitményeket, s e csere által nagyobbitani fog jóllétünk megint.
Meg kell vallanunk, van e rendszerben valami, mi első tekintetre szédit. Elsőben, a legnagyobb egyszerűségen alapszik s maga a természet által látszik javaslottnak. Azután, ha minden vidéknek földjétől csak azon termékeket kivánandjuk, miket természeténél fogva s eröltetés nélkül szolgáltat, ha minden néptől csak azon készitményeket igényeljük, miket legjobban s legnagyobb mennyiségben tud és szok előállitani, minden dolognak megkisebbűl értéke, fogyasztásuk tehát az emberek nagyobb részére leszen lehetséges. – Ismételjük, igy állitva föl e rendszer, igen alkalmas széditenil. De lássuk, mi s hogyan történik valóban, és szóljunk mindenek előtt a mezőgazdasági productióról.
Ha egybehasonlitjuk Francziaországot Északamerikával, Indiával, Egyptommal, a tropicus országokkal: kétségtelenűl fogunk találni olly productiókra ez országokban, mik ismeretlenek a másikban, s itt volna helye cserének, melly 82egyik másik országnak nyereséget, előnyt biztositana; és e cserék annál számosbak, annál előnyösebbek lennének, minél szabadabb volna a kereskedés. – De lenne e ez hasonlag igy, ha két ország, mellyek között szabad cserei viszonyokat teszünk föl, igen keveset különböző, s azonegy terményeket adó földdel birna? Világosan nem. Ha, ez esetben, a két ország egyenlőn termékeny, egyenlőn mivelt, s ugyanazon gazdasági viszonyokban áll, közte vagy epen semmi vagy igen csekély csere fog történhetni. Ha ellenben, valamelly ország nagyobb termékenységgel dicsekhetik, ügyesebb mivelői vannak vagy kedvezőbb gazdasági viszonyok közé van helyezve: akkor ennek termékei, kevesebbe kerülvén, a szomszéd ország lakosainál kedveltebbek, kapósabbak lesznek mint sajáti, s ezért emez országnak mezőgazdasága szükségképen szenvedni fog, lakosai pedig a munkának egy forrását kiszáradni látandják. S pedig a productióknak ezen analogiája uralkodik legátalánosabban Európa szerte. Kétség nélkül vannak itt országok, mikben némelly czikkelyek termesztése legfejlettebb, de nem igen vannak, mikben bizonyos productio kizárólag volna otthon. Az orosz kender igen jól megterem a Loire partjain is, s Normandiának rétségei talán mit sem engednek Sveczia s Anglia legelőinek. De ha a termesztés csaknem ugyanaz minden országban, a termesztmények ára ugyancsak különbözik. Oroszországnak szolganépe, roszul táplálkozva, roszul öltözködve, nem ismerve az életnek legtöbb élveit, ingyen mivelik, földes uraságuk számára, az egyébiránt adókkal kevessé terhelt földet, s igy olcsóbban termesztenek mint a mi szabad, polgárisodott s kissé nyommasztó terheknek alávetett földmivelőink. A szabad kereskedés uralma alatt tehát, Oroszország termesztményei az olcsóbbságnak végtelen előnyével birnának; mig a mi földmüveseink sokat fognának e szabad korlátlan verseny miatt szenvedni, s lenne munkájok jutalmatlan, ha még lehetne dolgozniok.
Miket most modnánk a földmüvelésről: még inkább alkamazhatni a műipar készitményeire. – A munka országában nincsenek, mint a természetben, ágaljok, mik csak bizonyos termékeknek kedvezők, nincsenek még a bátor s vállalkozó geneinek is legyőzhetlen akadályok, minden műiapri készitmény megcsináltathatik mindenütt, a nép iparának nincsen több akadálya, mint bátorsága és értelmességének. És ki merné állitani, hogy munkásaink, mérnökeink természettől alább állanak az angoloknál? Azt, mit Manchesterben s Birminghamben megkészithetnek, nem tudnák e Rouenben 83előállitani? Olly pálya e müipar, mellyben Francziaországnak nem volnának jelesei? Van e iparág, mellyet találmányaival Francziaország is ne gazdagitott volna?
Azonban, ha nincsen is természetes képesség a munkának e vagy ama nemére nézve, de lehetnek népeknek szintugy mint egyéneknek szokásos képességeik, tanult tehetségeik; – lehetnek kivált inkább vagy kevesbé kedvező helyzetek, mik függetlenül a müves ügyességétől, befolyással vannak a készitmény előállitási árára. Innen vannak a tetemes különbségek a forgalmi értékekben azonegy tárgyak körül, innen a viszonyos felsőbbség vagy alsóbbság maradandó okai a versenyző készitményesek között; innen a lehetlenség az egyik népre nézve kifejleszteni iparát egy másiknak már organizált ipara ellenében.
De legyőzhetlen akadályok, s komoly okok e ezek arra, hogy a bátorság csökkenjen? Mert a munka kevesebbet hoz: abban kell e hagyni? Kell e a productiótól elállani, mert az kevésbé nyereséges? Nem, mert az ember által támasztott akadályokat ember el is hárithatja, állhatatossággal képezhetni munkásokat és mérnököket, s a mi a gadzasági helyzetek kedvezetlenségéből forrásozó olcsóbbságot illeti, azt okos kormány, fölfedezvén, elenyésztheti. Hanem, hogy az egyensuly ott előidéztethessék, hol az lehetetlennek látszik, hogy valamelly nép olly munka-forrásasal megajánédkoztassék, melly eddig ismeretlen volt előtte, ehhez idő kell s kitünő fáradalom. Műiparban kivált a haladás nem egyesek, hanem nemzedékek munkája. Egyébiránt minden iparágnak, mielőtt azon fejlődéshez juthat, mellyre alkalmas, rosz időket kell meghaladnia. Gyönge s csaknem terméketlen elsőben, mivé válnék, ha öncsekélységére hagyatnék, ha oltalmatlanul tétetnék ki az irigy s ügyességében, és százados tapasztalásban gazdag vetélkedők versenyének? Tehetetlen még s nem képes a küzdelemnek még árnyékát sem elviselni, hol találna piaczot, hol fogyasztókat készitményeinek? Az eladásról, mellyre sürgetős szüksége van, s mellyet védelem nélkül nem találna, biztositatnia kell, – s e czélra nincsen csak egy eszköz, t. i. elcsukni a belpiaczot a külföldnek hasonló készitményei elől, s csak később nyitni azt meg számokra, a hely s körülmények szerint kisebb nagyobb vámterheléssel. Ebből áll a védelmi rendszer. – De nincsenek e rendszernek határi? Alkalmaztatván egyszer, meg kell e maradnia örökleg? Ki követelne illyet? A védelmet csak annak kell megadni, ki el nem lehet nélküle s természetesen azonnal meg kell szüntetni, mihelyt a belső verseny által előidézett haladás, az azonegy munkába beleszokás, vagy szerencsés törvényhozási javitások képessé tették az uj iparágot eredményesen küzdhetni a külföldi hasonló munkával. Eddig tartandó fel a védelem, változtatva a körülmények szerint, de elegendőleg mindig.
Ezt az angol kormány minden időkben tökélyesen értette, és ha e rendszernek egyszerü előadása nem igazolta még minden gondolkozó fő előtt annak helyességét: magától Angliától kérendjük gyakorlati bebizonyitását az általunk vitatott igazságnak.
Mik szomszédinknál a legvirágzóbb iparágak? A gyapot-, len-, gyapju-szövés, vas- és szénbányászat, gépek s hajók épitése, kivált a hajózás, a hatalomnak és nagyságnak e termékeny forrása, melly huszonöt éves óriási harczban nem engedé kivini Anglia partjait tábornokaink lángeszének s katonáink hősiségének. És e nagyszerü iparágak, 84miknek roppantságán a képzelem is elámul, kizárólag Angliában természetesek, vagy legalább már emlékezetet haladólag voltak sajáti az angol népségnek? És a természet nem inkább az északamerikai statusoknak assignálta e gyapot-ipart? Még a 16-dik században nem Flandria gyolcsai és posztóiba öltözködött e Anglia? És a földnek minden tengerein Velencze, Genua, Portugalia, Hollandia nem hajóztak e már, midőn Angliának lobogója még ismeretlen volt? Angliának hallatlan boldogulása, mellyet csodálnak mindnyájan, mellyet bizonyosan mi is megszerezhetnénk, nem müve e a porhibitiónak, egész az erőszakig, egész az igazság és emberiség feledéseig hajtott prohibitiónak? Britannia földjére a len- és gyapju-ipar Flandria munkásaival menének, kiket arany vett meg, s nemzetiségökből a nyereség csalétke vetkőztetett ki. Áldozattal szereztetve meg ez iparágak, porhibitió árnyékában növekedtek s lettek nagyokká. Ezek oldala mellé természetesen oda csatlakozott azután a gyapotipar, mihelyt a gyapot megjelent Európa piaczain, – a porhibitió mellett, mint testvérei, diszlésnek indult. Azután a legtökélyesebb gépek szüksége fölbéresztette a föltalálók lángeszét, és mivel nem vala megengedhető, hogy a productiónak e csodás eszközei külföldre vigyék a nemzeti nagyság titkát, az áruló halálával lőn büntetve az e részben feledékeny munkás, mint a zászlójához hűtelen katona. S még ez nem volt elég, óriási műiparhaz hatalmas tengerészet kelle, Cromwell szelleme megajándékozá honát a navitatio hires actájával, forrásaval, annyi gazdagságnak.
De hát miért akarja most elhagyni a bőséggel és nagysággal illy pazar rendszert? Miért vonatnak vissza százados vélemények? Miért magasztaltatnak hypocritai fohászok között a csak tegnap óta győztes, de hosszu ideig kevés lelkismeretességgel ostromlott theoriák? – Mert a korlátlan productiónak határtalan piaczok kellenek, – mert az angol ipar óriási épülete saját terhe alatt összerogyni készűl; mert iszonyu tőkékkel, a gépeknek csaknem eszményi tökélyével, gondolatkint sebes közlekedéssel, soha nem nyugvó, gyakran éhez munkásokkal, merhetni minden vállalkozást, kihihatni minden vetélkedést; mert végre Anglia a műipar csatahelyén képes kiállani minden harczot, készen van erre, mig mi nem vagyunk.
S mit tesznek ez akadálytalan verseny előidézésére, mellyről bizonyosak, hogy minden javait ők élvezendik. Nagy hangon kikiáltják az átalános szabad kereskedést, – versenyt ajánlanak, mellyről tudják, hogy az lehetetlen, – szinlik, hogy készek megnyitni piaczaikat a mi készitményeinknek, mikről bizonyosak, hogy nálok nem lesz vásárjok. És e kevessé őszinte demonstratiók által reménylik, elszédithetni a szabadság eszméjeért mindig hőn verő sziveket, reménylik a bajok feledési pillanatában megközelithetni az európai száraz föld piaczait, az angol műiparnak ez örök kivánatát. – Ám ha az angolok ennyire meggyőződvék az általános kereskedési szabadság előnyeiről, miért nem adják példáját? ha a védelmi vámoknak olly igen gyászos következései vannak, miért terhelik velök a mi készitményeinket? Miért vámozzák meg a franczia selymeket, a franczia borokat? Ha a monopolium olly veszélyes az egyedárusokra, miért csukja el Anglia saját számára, mérhetlen gyarmatait! Ha a kereskedési szabadságnak általánosnak kell lennie, kétségtelenűl e szabadságnak a lobogóra is ki kell terjednie, miért hát nem 85vette vissza Anglia hajózási actiáját? – Igen, de mondják a szabad kereskedés pártolói, Anglia eltörülte a gabonatörvényeket, idegen gabonát hí piaczára. Azaz: az élemieket olcsón kivánja, hogy a béreket leszállithassa, ha ezek a kisebbités végpontját még el nem érték. E szabály, mellyet, mint a szabadság elvének alkalmazását mutatják föl előnkbe, csak complementuma a már megrendíthetlen organisatiónak, utolsó és legerélyesebb előkészület a harczra, mellyet támasztanak. –
