Segélytárról megint.
Segélytárról megint.
Valóban a szó használ. Némának pedig anyja sem érti szavát. Tapasztaltuk. Még aprilisben közlöttünk egy segélytári javaslatot, mellyről megvagyunk győződve, hogy létesitve, nagyobb vagy csak érezhető terheltetés nélkül is ezereknek meg ezereknek munkás osztályunkból nyugpénzt adhatna elaggott napjaikra, segélyt nyujthatna az inség idejében, – azonfölül nemcsak ezen egy két ezeret, de százezernyieket biztositana jövőjökről, s igy lelki aggály, kétségbeesés nélkül ültetné őket mindennapi munkájukhoz nyugodt öntudattal, s azért vidorabb, hatályosabb erővel. – De javaslatunk közlése óta harmadik hónap folya immár, a napi sajtó pillanatnyi életében tehát végtelen idő járt el, s még nem volt méltatva figyelemre, nem történt irtánta semmi szó. – Szerénységünkben illendőnek véltük nem zaklatni a journalismus munkásainak fáradalmas tollait, s előbb várva hallgatánk, majd hallgatva akarók elejteni árva inditványunkat. S meg is teendénk e fatalis elhatározásunkat, ha a javaslat iránt szülekint volnánk érdekelve, nem pedig gyámi kötelesség kötne 937hozzá. A tanács, mint tudva van, nem mienk, – egy derék franczia gyámoktól került, s mi közlés végett átvevők. Igy jun. 19-ki számunkban megkisértettük francziánkat mégegyszer megszólaltatni, ha csak azért is, hogy hattyudalát elmondhatá. S kesergő volt szózatunk, valóban. S, lám, e szó használt, mig hallgatag szerénységünk sirásói hivatást teljesitett volna alkalmasint. Panaszunk inditott. Mert a Jelenkornak két vezérczikke meleg indulattal s hazafiui gondoskodással vette csakhamar tárgyalás alá javaslatunkat.
És a Jelenkor helyesli, ajánlja országosan elfogadtatni, és sürgeti e segélytári javaslatot. Körülményinkből meritett okadásai jók, szóllók, inditók. Méltó, hogy ki barátja ez eszmének, megolvassa e két czikket a Jelenkornak 50 és 51-ik számában.
Helyeslő kijelentései mellett azonban, mint mondja, két megjegyzése van, melly már a tervnek alkalmazását illeti.
Ehhez akarunk szólani.
Egyik módositás ebben áll: nálunk a munkások a hét végén, szombaton fizettetvén, a tervezett levonásnak ekkor, nem pedig, mint a franczia inditványozó tanácsolja, csak minden három hónap mulva kellene történni. – Azt gondoljuk, hogy nem nagyon lényeges különbség ez, ha tekintetbe vesszük, miképen az intézet pénztára ugysem arra volna hivatva, hogy tőkésitsen s kamatokkal gyarapodjék, s miképen a munkásnak, bár három hónapos időközökben is veszti a csekély levonást egyszerre, e veszteség igy sem leszen érezhető. – A franczia inditványozó alkalmasint a a műfőnökök, (a dolgoztatók, a gazdák, legyenek azok gyárnokok, mesterek vagy akármik, szóval azok, miket a franczia e szó alatt ért,les maitres’) és a beszedő alkalmatlanságait czélozta elkerülni. S ez érdemel is tekintetet, ha meggondoljuk, mi sok munka, időveszteség leszen avval, hogy minden egyes munkásnak munkakönyvébe bejegyeztessenek és nyugtatványoztassanak levonásai. – A Jelenkor ezt 12-er javasolja ismételtetni, mi egyetlen izben is megtörténhetik. Talán megmaradhatni a 3 hónapnál. legalább azon munkásoknál, kik rendes és maradó segédei a vállalatoknak, mik mellett dolgoznak. Ha valamellyik ez idő közben helyet változtatna, ám, hiszen ekkor volt főnöke a három hónap eltölte előtt is, hadd fizesse be az illető levonást. Olly munkásoknál, kik nem illy állandóak, s minden munkanap után ki veszik zsoldjokat, itt már, elismerjük, a 3 hónap időköz hosszu. Véleményünk szerint itt a levonások bejegyzésének idejét annyira le kellene szoritani, hogy az egyetlen napszám feléből kiteljék. Például, ha a naponkénti levonás 1 vkrban állapitatnék meg, az egy napi munkabér pedig egy p. huszas, akkor minden 25 nap mulva lenne e levonás befizetendő. Igy a napszámosnak sem lehetne nagy terhére e letartóztatás, mert a befizetés napján sem nélkülözné fáradsága dijának egy részét, – s e következő 24 nap alatt sem szenvedne semmi rövidséget. – Egyébiránt, az önként érthetik, hogy akarjon akár az állandó munkás három hónapnál, a napszámos 25 napnál előbb is, és bár mennyiszer fizettetni levonásaiból: a betételt tartozzék mind dolgoztatója befizetni, mindi a beszedő elfogadni.
Másik már fontosabb módositása a a Jelenkornak abban áll, hogy necsak a czéhbeli, vagy valamelly iparos testületbe besorozott mesternek munkásai vehessenek részt a segélytárban 938hanem mind azoknak nagy száma is, kik nem valamelly bizonyos s czélhoz kötött napszámhoz alkalmazkodnak, hanem e téren sperativumhoz csatlakoznak. Igy példaul Budapesten sok ember van, kik teherszálliítás, favágás, futkozáds, szemét- és hóulladék-keresés által tengenek” stb.
E módositás, ha szükséges volt volna, valóban meg vala teendő. Ha a tervezett segélytár csak mesterlegényekre szoritkoznék, nagyszerüségéből, átallánossága roppantságából azonnal vesztene, – ezereket meg ezereket kizárna a jövendő-biztositás áldásiból, – és tulajdonképen nem is azoknak igérkeznék malasztival, kiknél legnagyobb a valószinüség, hogy segedelmekre szorulandanak, miután a czéhbeli mesterlegény még mind remélhet egykor műhelytulajdonos lenni, holott a favágó, rongyszedő napszámosnak jobb sorsra nem igen lehet számitani. Különben is a segélytár a dolgozó osztály azon részének javára terveztetik, melly nem birhat gazdálkodni, s ezen cathegoriába leginkább azon munkások illenek be, kik nem czéhbeliek. A Jelenkornak tehát igazsága van, hogy a czéhbelieken tul kivánja terjeszteni a segélytár gyámkarjait. Csakhogy ezt már az eredeti inditvány is teszi. Hisz a franczia czéhkorlátokra nem is gondolhatott. Sőt mégcsak a mesterségek munkásaira sem szoritkozott, hanem átalában „munkásokról" szólott. S így a Jelenkor tévesztve fogta föl az indítványt. Megvalljuk egyéb-iránt, hogy tévesztve, mert tévedésének mi lehetünk okai. Első czikkelyünkben a,maitre-t magyarul’ mesternek mondók, mi nálunk czéhes kifejezés. A dolgoztatónak, a gazdának eszméjét kell vala adnunk magyar-szóval s ezt második czikkelyünkben már műfőnök néven fejeztük ki.
Mi részünkről nemcsak czéhbeliekre hanem minden olly munkásra értjük az inditványt, kinek jövendője, mint például a jobbágyé, telekben meggyökerezve, kinek, mint például a mesterembernek, gyárnoknak, stb. önállósága nincsen; tehát minden, a ki műhelyekben, gyárakban dolgozik segédmunkásul, – minden mi napszámos, mi cseléd, városon vagy vidéken, a műiparos terén vagy mezőgazdaságban, ez mind ide volna számitandó.
Mesterffy.
