AZ APOSTOLI ZSINAT
AZ APOSTOLI ZSINAT
Néhányan azok közül, akik Júdeából jöttek, azt tanították Antiokhiában a testvéreknek, hogy aki körül nem metélkedik és nem él Mózes törvénye szerint, az nem üdvözülhet. Szavaik zavart keltettek a tanítványok körében. Pál és Barnabás szembeszállt ezekkel a tanítókkal, és sok heves vita után a gyülekezet úgy döntött, hogy az ügyet Jeruzsálemben az apostolok és a presbiterek elé kell terjeszteni.
Elindult ezért Pál és Barnabás meg az ellenkező felfogást vallók közül néhány, és Fönícián meg Szamárián át Jeruzsálembe mentek. Az apostolok és a presbiterek mind egybegyűltek, hogy eldöntsék, szükséges-e a pogányból lett kereszténynek is körülmetélkednie és a törvényt megtartania, ahogy főként a farizeusok közül megtértek hangoztatták. Igen keményen vitáztak, végül Péter állt fel közöttük, és így beszélt:
– Testvérek, ti tudjátok jól, hogy Isten engem küldött elsőnek pogányok közé, hogy tőlem hallják az örömhírt, és higgyenek. Ő maga is bizonyságot tett mellettük, amikor megadta nekik a Szentlelket, nem téve különbséget köztünk és azok közt, akik a hit által tisztultak meg. Miért akarjátok hát Istent próbára tenni, a tanítványok nyakába rakva azt a jármot, amit sem atyáink, sem mi el nem viselhettünk? Az üdvözülés a mi Urunk Jézus kegyelméből fakad számunkra és éppúgy az ő számukra is.
Ezek után Pál és Barnabás adtak számot térítőmunkájukról, amelynek révén sok pogányt nyertek meg a hitnek Isten erejével. Amint szavukat végezték, Jakab állott fel, az Úr testvére. Egyetértett Péterrel, és Ámos próféta szavai által is bizonyította, hogy az Úrnak szándéka van a pogányokkal.
– Ne háborgassuk tehát – mondta – azokat; akik a pogányok közül térnek meg. Ám hogy a botránkozást elkerüljük, írjuk elő nekik, hogy tartózkodjanak ők is a bálványok fertőzetétől, a paráznaságtól, a fojtott állattól és a vértől.
Ezt mindnyájan jónak látták, és levelet fogalmaztak az antiokhiai egyháznak meg a szíriai és kilikiai híveknek a fentiek értelmében. Ezzel bocsátották vissza Pált és Barnabást, velük küldték továbbá segítőtársul a Barsabbásnak is nevezett Júdást és Szilászt, akik tekintélyes tágjai voltak a gyülekezetnek. Ez alkalommal Pál a jeruzsálemi egyház oszlopaival, Jakabbal, Péterrel és Jánossal hosszan beszélt arról az evangéliumról, amelyet a pogányok között hirdetett, hogy nincs-e benne bármi, amit azok ne helyeselnének. Az egyház tekintélyei elismerték, hogy Pálnak éppúgy küldetése van az evangélium hirdetésére a pogányok között, mint nekik a körülmetéltek között. Ennek jeléül kezüket nyújtották neki és Barnabásnak, és csak arra kérték őket, legyen gondjuk az adományokra, amelyekkel más gyülekezetek a jeruzsálemi egyház szegényeit segítik.
Amint Antiokhiába értek, felolvasták a testvéreknek az apostolok és presbiterek gyűlésén hozott döntést, amelynek hallatán mindenkit megnyugvás töltött el. Szilász és Júdás, akik próféták voltak, vigasztalták és erősítették a híveket, majd egy idő után búcsút vettek és visszatértek az apostolokhoz.
Egy ízben Péter hosszabb időt töltött Antiokhiában, és együtt étkezett a pogányságból megtért testvérekkel. Amikor azonban Jakab odaküldött némelyeket Jeruzsálemből, Péter visszahúzódott és nem evett többé a pogányokkal, mert félt, hogy a körülmetéltek majd megróják ezért. Ebbe a kétszínű viselkedésbe Barnabást is magával sodorta. Pál ekkor az egész közösség előtt így szólt Péterhez:
– Ha te zsidó létedre hajlandó voltál pogány módon és nem a zsidók szokásai szerint élni, miért mutatsz most rossz példát? Miért igazolod azokat, akik a pogányságból jöttekre is rá akarják kényszeríteni a zsidó szokásokat?
Péter pedig belátta, hogy szavaiban igazság van.
