HARC A FILISZTEUSOKKAL
HARC A FILISZTEUSOKKAL
Saul legidősebb fia, Jonatán maga is erős és vitéz fegyverforgató volt ez időben. Történt ekkor, hogy Jonatán megölte a filiszteusok helytartóját Geba városában. Az ellenség hírét vette ennek, és úgy gyanította, hogy a leigázott zsidók fellázadtak. Sereget küldtek ezért háromezer harci szekérrel és tengernyi gyalogossal, és Mikmásnál ütöttek tábort. Saul Gilgálnál gyűjtötte össze embereit, vagy háromezer harcost, és Sámuelért küldött, hogy mutasson be áldozatot, mielőtt harcba bocsátkoznak. Sámuel azt üzente, hogy hét napot várjanak rá, akkor bemutatja az áldozatot.
A nép megrettent a filiszteus sereg közeledtére, barlangokba, sziklahasadékokba és ciszternákba rejtőztek előlük, sokan a Jordán gázlóin át Gileádba menekültek. Saul engedelmesen várt a Sámuel által megjelölt napig, pedig nagy aggodalom ülte meg a hadat, végül már harcosai a hiábavaló várakozástól elcsüggedtek, és sokan elhagyták a tábort. A próféta a hetedik napon sem jelent meg, ezért Saul úgy döntött, hogy maga mutatja be az áldozatot. Alig végzett az égő áldozattal, megjelent Sámuel. Saul elébe sietett, hogy üdvözölje, de a próféta haragosan förmedt rá:
– Esztelenül cselekedtél! Ha tartod magad az Úr parancsához, az Úr megtartotta volna uralmadat Izrael felett, de így megvonja tőled, és szíve szerint való embert állít helyedbe!
Hiába bizonygatta Saul, hogy ő eleget tett a parancsnak, s ha tovább késlekedik, utolsó katonája is elhagyja, a próféta szóra sem méltatta, hanem haragosan eltávozott.
A vezér ekkor számba vette megmaradt harcosait – hatszázan voltak –, és Gebába vonult velük. A Mikmásnál táborozó filiszteus seregből addigra fosztogató csapatok indultak meg háromfelé is, egy előőrsük pedig a Geba felé vezető hegyszorosig hatolt előre.
Jonatán magához vette fegyverhordozóját, s atyjának nem szólva, se másnak, előrelopózott a szorosban az ellenség előőrse felé. Mikor már közelükbe értek, így szólt vitézéhez:
– Mutatkozzunk meg előttük! Ha magukhoz szólítanak, az jel lesz, hogy az Úr kezünkbe adja őket. Akkor rájuk rohanunk!
Úgy is tettek, kiálltak a szirtfokra. A filiszteusok azt hitték, hogy a szurdokban rejtőző menekültek merészkedtek elő, s gúnyosan odakiáltottak nekik:
– Jertek csak, volna néhány szavunk hozzátok!
Jonatán és a fegyverhordozója erre négykézláb a közelükbe lopóztak, akkor lecsaptak rájuk, s az Úr segedelmével húsz ellenséges harcost terítettek a földre. Nagy zavarodás támadt erre az ellenség soraiban, még a nyílt mezőn álló táborban is. A föld is megindult, s ez csak tovább növelte a zűrzavart és a rettegést.
Saul őrszemei látták, hogy fejetlenség tört ki az ellenség sorai közt, és ezt jelentették uruknak.
– Ki okozhatta? – kérdezte a király, s elrendelte, vegyék számba a sereget. Kitűnt, hogy Jonatán és fegyverhordozója hiányzik. Saul hívatta Áhiját, a papot, hogy kérdezze meg az Urat a sors kövecskéivel, vajon vonuljanak-e csatára. Ekkor azonban újra nagy lárma hangzott fel a filiszteus táborból.
– Hagyd az urimot és tummimot! – parancsolta Saul, és jelt adva seregének, megrohanta az ellenséget. Azok a héberek, akik a filiszteus hadakkal vonultak ki, és mostanáig velük együtt harcoltak, ekkor átpártoltak Saulhoz, és ettől csak nagyobb lett a zavar az ellenség soraiban. Hátrálni kezdtek, végül futásnak eredtek. Ezt hallva az Efraim hegyei között rejtőzők is előmerészkedtek, s a fegyveresekkel együtt siettek a menekülők üldözésére.
Ilyen győzelmet vett Saul aznap a filiszteusokon, pedig kard és lándzsa csak nála és Jonatánnál volt, senki másnál, mert Izraelre súlyosan nehezedett akkoriban a filiszteusok járma. Azok ugyanis nem engedték, hogy vaskohó vagy akár csak egy kovács legyen a zsidók közt; ha ekevasat vagy fejszét akartak élesíttetni, még azért is a filiszteusokhoz kellett lemenniük, és kétharmad sékelt fizetni egy élezésért vagy az ösztöke kiegyenesítéséért.
Még a csata kezdetén így szólt azon a napon Saul a néphez:
– Átok arra, aki ma egy falat eledelt is magához vesz, amíg le nem számolunk az ellenséggel!
Jonatán nem hallotta, amikor atyja az átkot kihirdette. Az erdőben talált egy nagy lépet, amelyből valósággal kicsordult a méz. Mivel igen fáradt volt már, s megéhezett, botja végét a lépbe dugta, és lenyalta róla a mézet. Azonnal érezte, hogy erő tölti el, és a szeme felragyogott. Egy harcos figyelmeztette, hogy atyja megtartóztatást parancsolt mindenkinek.
– Atyám inkább Izrael javát nézné! – kiáltott Jonatán bosszúsan. – Ha a kimerült emberek kedvükre ehettek volna a zsákmányolt állatokból, erőre kaptak volna, s még teljesebb lenne a filiszteusok veresége.
Az üldözésből megtért, fáradt harcosok fogták a zsákmányolt birkákat és ökröket, s azon mód leölve, vérükkel elegy falni kezdték a húsukat. Ezt egyesek jelentették Saulnak. A király ekkor megparancsolta, hogy gördítsenek eléje egy nagy követ, majd szétküldte hírvivőit, s meghagyta, hogy mindenki oda hozza leölni való állatát.
– Itt megehetitek – mondta –, de csak vérét kibocsátva, ahogy a törvény előírja, hogy ne vétkezzetek az Úr ellen!
Saul még azon éjjel az ellenség üldözésére akart indulni, de Ahija, a pap azt tanácsolta, kérdezzék meg az Urat. Úgy is tettek, de az Úr nem adott választ.
– Valaki súlyos bűnt követett el, hogy nem felel az Úr! – mondotta a király, s elrendelte, hogy Izrael népe álljon egyfelől, ő meg Jonatán a másik oldalra állott. – Adj jelet, Uram – könyörgött Saul –, mutass rá a vétkesre, s ahogy Te élsz, halál lesz a büntetése, még ha tulajdon fiam volna is!
A sors a népet bűntelennek jelentette ki. Ekkor őközte és fia között vetették ki a sorsot, s az Jonatánra esett.
– Valld meg, mit tettél! – kiáltott Saul.
– Épp csak megízleltem egy csepp mézet a botom hegyével – felelte Jonatán –, mert nem tudtam parancsodról. Ím, itt állok előtted, készen a halálra.
Hanem a nép hatalmas hangon felzúdult Saul ellen:
– Jonatánt adnád halálra, aki ezt a győzelmet szerezte nekünk? Hiszen vele harcolt az Isten! Amint igaz, hogy él az Úr, egy haja szála sem görbülhet!
Így mentette meg a nép Jonatán életét, Saul pedig letett róla, hogy Ajalanon túl is üldözze a megvert ellenséget.
