DÁNIEL TÖRTÉNETEI
DÁNIEL TÖRTÉNETEI
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Dániel könyve 5.25
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Dániel könyve 13.19
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Dániel könyve 13.62
)
Rubens Péter Pál (1577–1640): Dániel az oroszlánok vermében (Dániel könyve 6.21)
A Klasszikus Aranybiblia illusztrációja (1897)
)
Bibliaillusztráció (Pfeifer Ferdinánd, 1850 körül)
Dániel az oroszlánbarlangban (Dániel könyve 6.21)
)
Ismeretlen német mester metszete (1670 körül)
)
Ismeretlen német mester metszete (1670 körül)
)
Ismeretlen német mester metszete (1670 körül)
Amidőn Nabukodonozor király Jójákim uralma harmadik évében körülvette Jeruzsálemet, a város megadta magát. Jójákimot a babiloni király kezére adta az Úr. Láncra verte őt és embereit, és a nép javával együtt országába hurcolta. Magukkal vitték zsákmány gyanánt a templom ezüst- és aranyedényeit.
A foglyok között volt egy Dániel nevű ifjú, akinek egészen zsenge korára nagy bölcsességet és belátást adott az Úr.
Akkoriban a Bábelben letelepedett zsidók között Jóákim volt a leggazdagabb és a legtekintélyesebb. A városban élő zsidók az ő házában szoktak összejönni s megbeszélni ügyes-bajos dolgaikat. Volt ennek a Jóákimnak egy szép, fiatal és istenfélő felesége, akit Zsuzsannának hívtak.
Abban az esztendőben a nép két vént tett meg bírává, hogy ítéljen minden dolgaikban. A vének is gyakran megfordultak Jóákim házában, s ott fogadták, ha kinek peres ügye volt.
Déltájban szokott szétoszlani a nép, s olyankor Zsuzsanna sétára indult a ház mögötti gyümölcsösben. Látta ezt a két vén, és szívükben bűnös gerjedelem támadt az asszony iránt, de szégyelltek volna vágyukról egymás előtt beszélni.
Egyik napon történt, hogy déltájban így szóltak egymáshoz:
– Térjünk haza, mert eljött az ebéd ideje!
El is váltak, de titkon és külön-külön mindkettő visszaosont a kertbe, hogy meglesse a sétáló Zsuzsannát. Ahogy így a bokrok közt settenkedtek, összetalálkoztak, s akkor már nem rejtegethették tovább egymás előtt szerelmes kívánkozásukat. Megállapodtak hát, hogy ettől fogva együtt keresik az alkalmat vágyuk betöltésére.
Egy hévséges napon déltájban meglátták, hogy Zsuzsanna a kertbe indul két szolgája kíséretében. Utánaosontak, és elrejtőztek a bokrok közt. Az asszony a fürdőmedencéhez ment, szolgálóihoz pedig így szólt:
– Nagy a hévség, szeretnék megfürödni. Menjetek, csukjátok be a kert kapuját, hogy senki be ne jöhessen, aztán hozzatok olajat és kenőcsöket!
Amint a szolgálók eltávoztak, hogy úrnőjük szavai szerint tegyenek, a két vén előrontott a bokrok közül, és így szóltak a meglepett asszonyhoz:
– Lásd, olthatatlan tűz a vágyunk, amely érted lobog! Tégy hát kedvünkre jószántadból, másképp tanúskodni fogunk ellened, hogy egy ifjúval szerelmeskedtél, s azért küldted el szolgálólányaidat!
– Nagy az én szorongattatásom – felelte Zsuzsanna szomorúan. – Ha vétkezem, meg kell halnom, ha pedig ellenkezem, ti adtok halálra. Mégis jobb a ti kezetekbe esnem, mintsem az Úr ellen vétkeznem.
És sikoltozni kezdett, ám a két vén túlkiabálta, egyikük pedig a kapuhoz futott, és kinyitotta. A háznép előjött a nagy kiáltozásra, a vének pedig előadták hazug vádjaikat. Zsuzsanna szolgálói és a házbeliek igen elrestellték magukat, mert még senki sem mondott ilyesmit asszonyukról.
Másnap összegyűlt a nép Jóákim háza előtt, és megjelent a két vén is eltelve bosszúvággyal.
– Hozzátok ide Zsuzsannát, Jóákim feleségét! – rendelkeztek.
Elmentek érte. Jött is kisvártatva szülei, gyermekei és rokonai kíséretében. Akkor a két vén a nép közepette odament hozzá, a kezüket a fejére tették, és így szóltak fennhangon:
– Jóákim gyümölcsöskertjében sétáltunk, s akkor láttuk, hogy ez az asszony bejön szolgálóival, majd bezáratja velük a kert kapuját és elküldi őket. Akkor egy ifjú, aki ott elrejtőzve várta, előjött, és szerelmeskedni kezdett vele. Mi odafutottunk, hogy megragadjuk, de az ifjú erősebb volt, kitárta a kertkaput, és elmenekült. Ezt mi tanúsítjuk!
A nép pedig hitt nekik, mert hiszen a nép vénei és bírái voltak, és Zsuzsannát halálra ítélték. Rokonai zokogtak, ő pedig fennszóval így fohászkodott:
– Én Uram Istenem! Te minden titkot ismersz, és tudod, hogy hazug vádakkal illetnek! Ne engedd, hogy halálra adjanak, hiszen nem követtem el bűnt!
Az Úr pedig meghallgatta könyörgését, mert ahogy épp halni vitték, a menet elé állott az ifjú Dániel, és így kiáltott:
– Én ártatlan vagyok ennek az asszonynak a vérétől!
Ezt hallván körülvették az ifjút, és kérdezték:
– Miféle szavakat szóltál?
Dániel pedig így beszélt:
– Ó, mily balgák vagytok, Izrael fiai! Meg sem vizsgáljátok az esetet, s halálra adnátok ezt az asszonyt! Tartsatok ítéletet újra, mert ezek hamis tanúságot szóltak ellene!
Erre mind sietve visszatértek, Dániel pedig meghagyta, hogy a két bírót állítsák külön, majd magához szólította az egyiket, és így beszélt hozzá:
– Te megátalkodott vén lator, most napvilágra jönnek minden bűneid! Mondd csak, ha csakugyan láttad együtt az asszonyt és az ifjút, milyen fa alatt voltak?
– Mézgafa alatt! – felelte a vén.
– Helyesen hazudtál a magad fejére! – mondta neki Dániel. – Isten angyala fog kettéhasítani!
Akkor maga elé hívatta a másik vént, és így szólt hozzá:
– Te Kánaán ivadéka, istentelen buja, ugye elvette eszedet a vágy? De nem sikerült meggyaláznotok Júda leányát! Mondd hát, milyen fa alatt kaptátok rajta őt?
– Tölgyfa alatt – felelte a vén.
– A te hazugságod is a fejedre szól! – mondta neki Dániel. – Az Úr angyala fog kiirtani a nép közül!
Hallván a tanúságot, amit Dániel mondatott velük a maguk fejére, a nép megragadta a két hazug vént, és halálra adta őket, az ártatlan vér pedig megmenekedett ama napon.
Nabukodonozor király meghagyta udvarmesterének, Aspenáznak, hogy válogasson ki Izrael népe közül királyi vérből vagy előkelő családból való ifjakat. Legyenek testre hibátlanok, arcra és termetre csinosak, elmére pallérozottak s jártasak a bölcsességben és a művészetben. Tanítsák őket három esztendőn át a káldeusok nyelvére és minden tudományára, s azután álljanak a király színe elé udvari szolgálatra. Az udvarmester úgy tett, ahogy meghagyta a király. A kiválasztottak közt volt négy ifjú Júda törzséből: Dániel, Hananiás, Misael és Azariás. Az udvarmester káldeus nevet adott nekik, Dánielt elnevezte Baltazárnak, Hananiást Sadráknak, Misaelt Misáknak, Azariást pedig Abednegónak.
A király úgy rendelkezett, hogy a kiszemelt ifjak az ő asztaláról kapják az ellátást mindennap, és azt a bort igyák, amit maga a király iszik. Dániel azonban így szólt az udvarmesterhez:
– Utálatos dolog a mi Istenünk előtt ezeket az ételeket ennünk, és bort innunk. Kérlek, ments fel minket ez alól.
Az udvarmester, noha az ifjak iránt jóindulatra hangolta az Úr, így felelt erre:
– A rendelkezés a királytól jött, és ha arcotok soványabb lesz vagy haloványabb, mint a többi ifjúé, fejemmel felelek az én uram előtt!
Dániel ekkor a felügyelőhöz fordult, akit föléjük állított az udvarmester, és így szólt:
– Kérlek, tégy próbát a te szolgáiddal! Adass nekünk tíz napon át zöldségfélét ennünk és vizet innunk. Akkor vesd össze a mi orcánkat azokéval, akik a király asztaláról esznek, s a továbbiakban tégy velünk, ahogy jónak látod!
Hajlott erre a felügyelő, és íme, tíz nap múltán a négy ifjú teltebbnek és pirosabbnak tetszett, mint a többi ifjak. Ettől fogva megengedte nekik, hogy ételükben és italukban az Úr parancsa szerint járjanak el. Meg is jutalmazta őket az Úr, mert mindenki másnál élesebb elmét és nagyobb tudást adott nekik, Dánielt pedig ezenfelül a látomások és álmok megfejtésének tudományával is megáldotta. Amidőn a három év eltelt, és a király elé álltak, az kikérdezte őket minden felől, és úgy találta, hogy a négy ifjú tízszerte bölcsebb és tudósabb, mint birodalmának minden írástudói és varázslói. Szolgálatába fogadta és mindig maga körül tartotta őket.
Történt egyszer, hogy Nabukodonozor király álmot látott, de úgy megrémült tőle, hogy felriadt, és tüstént el is feledte, mit látott álmában. Ezért reggel magához hívatta az ország bölcseit, írástudóit, varázslóit és csillagnézőit, és így szólt hozzájuk:
– Álmot láttam az éjszaka, és nem nyer nyugalmat a lelkem, amíg meg nem tudom, mi az értelme.
– Ezer évig éljen a király! – mondták a bölcsek és a varázslók. – Mondja el álmát a király az ő szolgáinak, és mi megjelentjük neki az álom értelmét.
– Nem úgy – felelte a király –, hanem az én álmomat is mondjátok meg, akkor látom csak, hogy igaz-é a megfejtéstek! Aki megjelenti nekem az álmot és értelmét, az dús ajándékot és nagy tisztséget kap, de ha meg nem mondjátok, mindnyájatokat ízekre vágatom, és házatokat szemétdombhoz tétetem hasonlóvá!
– Nincs ember, aki parancsodnak megfelelhessen, urunk – mondták a bölcsek és varázslók –, ilyet még a leghatalmasabb király sem kér bölcseitől. Nincs más, aki felelhetne kérdésedre, hanem ha az istenek, ám ők nem járnak az emberek között!
Nagy haragra gerjedt akkor a király, és megparancsolta, hogy hányjanak kardélre országában minden bölcset és jóst és varázslót.
Ariók, a királyi testőrség feje elment, hogy megölje Dánielt és társait a király rendelkezése szerint. Meghallván Dániel, hogy miért ment ki a kegyetlen parancs, megkérte Ariókot, hogy haladékot adjon neki. Akkor három társával együtt leborult, és buzgón könyörgött az Úrhoz. Éjszaka pedig álmot látott, s abban kinyilatkoztatta néki az Úr a titok megfejtését. Reggel ezért így szólt a testőrök fejéhez:
– Ne bántsd Babilon bölcseit! Vígy engem a király elé, és én feltárom előtte, amit tudni akar.
Elvitte őt Ariók a király elé, és jelentette neki, hogy talált valakit a zsidó foglyok között, aki a királynak tudtára adja álma megfejtését.
– Te valóban megfejted, Baltazár, amit birodalmam minden bölcse és varázslója meg nem fejthetett? – kérdezte a király.
– Uram, királyom – felelte Dániel –, a te szolgád nem bölcsebb, mint más ember, de van Isten az égben, aki előttem kinyilatkoztatta a titkot, hogy neked tudtodra adhassam. Halljad hát, király, mit láttál álmodban a te fekvőhelyeden! Hatalmas nagy szobrot láttál, fényeset és félelmetes ábrázatút. Színaranyból volt a feje, ezüstből a melle és a karja, hasa és ágyéka rézből, lábszárai vasból, a lába részint vasból, részint agyagból. Akkor a hegyről, mely mögötte állott, kéztől nem érintve levált egy kő, s legurulva ledöntötte lábáról a szobrot. Porrá tört a vas és az agyag, a réz meg az ezüst és az arany mind porrá vált, és mint szérűről a pelyvát, elsodorta a szél. A kőből pedig, amely szétzúzta, hegy lett, és egészen betöltötte a földet. Nemde ez volt az álmod? Azt is elmondom, uram, mit jelent. Te vagy a legnagyobb a földön, király minden király felett, az ég Istene a te kezedbe adott minden lelkes teremtményt. Te vagy az aranyfej. Utánad olyan birodalom támad, amely gyengébb a tiednél, ez az ezüst, majd egy harmadik, amely bronzból való, és ezeknek is uralma alá kerül a föld, de nem lesz tartós az uralmuk. Végül jön a vas birodalma, amely kemény lesz, mint a vas, és mint a vas, mindent szétzúz. De agyaggal keveredik, ezért nem lesz ez se maradandó, mert olyan uralmat támaszt az ég istene, amely szétzúzza a többi birodalmat, és soha nem leszen vége. Ez hát a megfejtés, és megbízhatsz benne, mert az Úrtól való.
Nabukodonozor király akkor arcra borult, majd parancsot adott, hogy mutassanak be égő áldozatot az Ég Istenének, mert ő a legfölségesebb isten, minden titkok tudója. Dánielt pedig felmagasztalta, és kinevezte Babilon tartományának kormányzójává. Dániel azonban így szólt:
– Bízza ezt a tisztséget az én uram Sadrákra, Misákra és Abednegóra, akik kiváló férfiak, s engedje meg, hogy inkább mellette maradjak!
A király pedig úgy tett, ahogy Dániel kívánta.
Nabukodonozor, Babilon királya hatalmas aranyszobrot készíttetett a Dura mezején, Bábel tartományban. Hatvan könyök volt a magassága, és hat könyök a szélessége. Akkor a király követeket küldött szerte egész birodalmában, s összehívta a fejedelmeket, helytartókat, kormányzókat, kincstartókat és ítélőmestereket, hogy részt vegyenek a szobor felavatásán. Amidőn mind összegyűltek, és felállottak a szobor alatt, így szólt a király hírnöke:
– Mihelyt meghalljátok a kürtök, sípok, hárfák és lantok és mindenféle zeneszerszámok hangját, boruljatok arcra, és imádjátok a szobrot, amelyet a király állíttatott! Aki pedig nem borulna le, az a király parancsára a tüzes kemencébe vettetik!
Ahogy a hírnök mondotta, a zeneszerszámok hangjára mindenki arcra borult, csak Sadrák, Misák és Abednegó nem. El is mentek a káldeus főemberek a király elé, és bevádolták őket ily szókkal:
– Örökké éljen a király! Te elrendelted, urunk, hogy mindenki boruljon le az általad emeltetett szobor előtt, de a zsidó férfiak, akiket Babilon élére állítottál, nem engedelmeskedtek parancsodnak!
A király maga elé hozatta a három ifjút, és rájuk kiáltott:
– Miért nem imádjátok az én isteneimet és a szobrot, amelyet állíttattam? Nem tudjátok-e, hogy parancsom megszegőit tüzes kemencébe vetik? Kicsoda az az isten, aki onnan kiszabadít benneteket?
– Erre nem szükség felelnünk, ó, király – mondták az ifjak –, a mi Istenünk nagyobb veszedelemből is ki tud szabadítani, ha akar.
A király arca színe elváltozott a haragtól, és parancsot adott, hogy a kemencét hétszerte jobban fűtsék be, mint máskor, és seregének legerősebb vitézeit rendelte ki, hogy az engedetleneket belévessék. Meg is ragadták azok Sadrákot, Misákot és Abednegót úgy, ahogy voltak, alsóruhában, köpenyben és süvegben, megkötözték, és a kemence közepébe vetették. A tűz pedig, amelyet a király parancsára hétszer nagyobbra raktak, mint máskor, oly nagy volt, hogy halálra égette azokat, akik bedobták őket.
Azariás a lángok közül így fohászkodott:
– Áldott vagy, Urunk, és igazságos minden tettedben! Szégyen és gyalázat lett részünk bűneink miatt, nincs fejedelmünk, és kisebbek lettünk minden más népnél! Nem mutathatunk be áldozatot Neked, fogadd el hát helyette töredelmünket! Szent nevedre kérünk, ne taszíts el magadtól, fordítsd felénk orcádat, és siess segítségünkre! Valljanak szégyent, akik ellenünk törtek, és alázd meg őket hatalmaddal, nevednek pedig szerezz dicsőséget!
A király szolgái pedig még egyre fűtötték a kemencét, s a lángja negyvenkilenc könyöknyire csapott ki a száján, elemésztve a káldeusokat, akik körülötte álltak. A kemencébe azonban leszállott az Úr angyala Azariáshoz és társaihoz, s íme, olyan lett a belseje, mintha harmathozó hajnali szellő fújdogált volna benne. A három ifjú pedig hálatelt szívvel magasztalta az Urat, és áldotta irgalmáért.
Nabukodonozor király ekkor felállt, a kemencébe pillantott, és döbbenten szólt udvara embereihez:
– Nemde három férfiút vetettek a kemencébe?
– Bizonnyal, ó, király – felelték azok.
– Márpedig négyen járnak-kelnek benne – mondotta a király –, s a lángoknak nincs hatalma rajtuk. A negyedik köztük olyan, mintha egy volna az istenek közül! – A kemence szájához lépve bekiáltott: – Sadrák, Misák és Abednegó, a fölséges Isten szolgái, jertek elő!
Azok kiléptek a kemencéből, és az összesereglő helytartók, fejedelmek és előkelők láthatták, hogy a roppant tűz semmi kárt nem tett bennük, egy hajuk szála meg nem perzselődött, még a tűz szaga sem érzett ruhájukból. A király pedig így szólt:
– Áldott legyen a ti Istenetek, aki elküldte angyalát, hogy szolgáit megmentse a haláltól! Ezennel elrendelem minden népemnek és nemzetemnek, hogy senki ne merészelje káromolni Sadrák, Misák és Abednegó istenét, mert aki ezt tenné, az darabokra vágatik, és háza olyanná tétetik, mint a szemétdomb. Nincs még egy isten, aki szabadulást adhatna a szorongatottnak!
Történt idő múltán, hogy újra álmot látott Nabukodonozor király, és ismét csak elrémült attól, amit álma mutatott neki. Hívatta varázslóit, jósait és csillagnézőit, de egy sem tudta az álom értelmét megfejteni. Végül eléje állt Dániel, akit Baltazárnak is hívtak, a király pedig így szólt hozzá:
– Baltazár, te jósaim feje, halljad, minő álmot láttam éjszaka a nyoszolyámon fekve! Egy fa állott a föld közepén, a csúcsa az eget érte, és a föld határaira is ellátszott. Dús lombján bőséges volt a gyümölcs, a mezei vadaknak árnyékot és az ég madarainak fészkelő helyet adott. Akkor egy szent Vigyázó szállott alá az égből, és így kiáltott: „Vágassék ki a fa, veressék le a lombja, és szórassék széjjel a gyümölcse! Fussanak alóla az állatok, és lombjai közül szálljanak el a madarak! De gyökerei maradjanak a földben réz- és vasbilincsbe verve. Az ég harmata öntözze, a mező füve legyen övé a vadak közt, emberi szív helyett állati szív adassék neki, mígnem hét időszak el nem múlik felette!” Mondd hát el, mit jelent az álom! Csak te fejtheted meg a titkot, mert benned az Isten lelke lakozik!
Ezt hallván Dániel megdermedt, és egy óra hosszat mozdulni sem tudott, de a király így szólt hozzá:
– Baltazár, ne rémítsen el az álom jelentése! Akármi legyen, mondd el nekem, és semmit el ne hallgass belőle!
– Uram király – szólalt meg végül Dániel –, bárcsak ellenségeidről szólna ez az álom, s jelentése azokra állna, akik gyűlölnek téged! Halljad hát: te vagy az a fa, hiszen hatalmad a föld széléig ér, és mindenek tenálad találnak oltalmat. A Vigyázó az Úr üzenetét mondta, és reád vonatkozik az: birodalmad elvétetik tőled, értelmed elborul, kiűznek az emberek közül. Füvet eszel, mint az ökör a mezőn, az ég harmata áztat, és ez így tart, amíg elmúlik hét időszak, amíg belátod, hogy a Felségesé az uralom, és annak adja, akinek akarja. De mivel a fa gyökerei megkíméltetnek, a te birodalmad is visszaadatik a te kezedbe, ha elismered, hogy az Ég Ura hatalmasabb nálad!
Nem telt bele egy esztendő, s mindez valóban elérte a királyt. Épp palotájának tetején járt fel-alá, s királyi városában gyönyörködött, amely hatalmát hirdette, amidőn észrevette, hogy elméjének fénye elborul. És valóban kivetették az emberek közül, és a mezőn járva, az ökrökkel és a vadszamarakkal legelte a füvet; testét a harmat áztatta, szőre hosszúra nőtt, mintha sasnak lenne a tolla, és körmei olyanok lettek, mint a madár karmai. Amikor a rendelt idő eltelt, szemét az égre emelte, és értelme visszatért. Hálát adott a felséges Istennek, aki hatalmasabb minden földi uralomnál, és király a föld királyai felett. Akkor eljöttek érte szolgái és udvarának nagyjai, és visszahelyezték királyságába. Hatalma még nagyobb lett, mint annak előtte volt.
Nabukodonozor után a fia, Bélsazár lett a király. Történt egyszer, hogy ez a Bélsazár nagy lakomát szerzett udvara előkelőinek, ezer embernek, és ezer ember előtt itta a bort. Midőn a bortól megittasodott, megparancsolta, hogy hozzák elő az ezüst- és aranyedényeket, amelyeket atyja hurcolt el a jeruzsálemi templomból. Elhozták az edényeket, s belőlük ittak a király és az előkelők, a király feleségei és ágyasai, közben pedig dicsőítették aranyból, rézből, kőből meg fából való isteneiket. Amidőn így mulatoztak, emberi kéz jelent meg, és írni kezdett a lámpással szemben a terem meszelt falán. Elváltozott a király arca színe, csípője inai elernyedtek, és felette megrémült. Hívatta a bölcseket, írástudókat és jósokat, de egy sem tudta elolvasni, még kevésbé megfejteni az írást, pedig nagy jutalmat ígért a király: aranyláncot, bíborpalástot és a harmadik helyet az országban. Még nagyobb lett a király rémülete, és az urak arca is elsápadt. Eljött ekkor a lakoma termébe a királyné, és így szólt:
– Király, örökké élj! Nincs ok rá, hogy megrémülj. Van országodban egy ember, akit atyád tett meg a jósok és jövendőmondók fejévé, olyan ember, akiben az ő istenének lelke lakozik, és megfejtője az álmoknak és látomásoknak és más titkoknak. Dániel ő, akit atyád Baltazárnak nevezett el: őt hívasd, és megjelenti néked, amit tudni akarsz!
Parancsot adott akkor a király, és maga elé hozatta Dánielt. Így szólt hozzá:
– Te vagy hát a júdai fogoly, akit atyám magas tisztségbe emelt? Azt hallom rólad, hogy veled van a te istened lelke. Nos hát, nézd a falon azt az írást: birodalmam bölcsei nem tudják elolvasni, még kevésbé megmagyarázni. Ha te feltárod előttem az értelmét, akkor bíborba öltöztetlek, nyakadba aranyláncot kapsz, s te uralkodhatsz harmadikként országomban.
– Adományaidat tartsd meg, ó, király – felelte Dániel –, anélkül is elolvasom neked az írást. S hogy értelmét felfoghasd, tudd meg, hogy atyád a földkerekség ura volt, s minden nemzet és nép rettegett tőle, de mert szíve felfuvalkodott, levetette trónjáról az Úr. Szíve olyan lett, mint a vadaké, szamarak közt legelt a mezőn, és az ég harmata öntözte, mígnem felismerte, hogy minden hatalom a fölséges Istentől való. És íme, te, aki az ő fia vagy, s tudtad mindezt, nem aláztad meg magad Isten előtt, inkább fölszegted a fejedet ellene. Az ő szent edényeiből ittál asszonyaiddal és ágyasaiddal, és semmirevaló arany-, bronz- meg kőisteneket magasztaltál. Ezért küldte Isten az ujját, hogy üzenetét a falra írja neked. Az írás pedig így szól: MENE TEKEL UPARSZIN! Mene: megszámláltattál, azaz Isten számba vette királyságod éveit, és véget vet neki. Tekel: megmérettél, azaz megmért az Isten, és híjával talált. Uparszin: elosztattál, azaz felosztja országodat az Úr, és adja azt a perzsáknak és a médeknek!
Bélsazár szavának állt, bíborba öltöztette Dánielt, nyakára aranyláncot adatott, és kihirdettette, hogy harmadikként uralkodik az országban.
Hanem ez volt utolsó éjszakája a királynak. A médek királya, Dárius még azon az éjjelen elfoglalta Babilont és az egész országot, és Bélsazárt is megölette.
Amidőn Asztüagész megtért atyáihoz, Cirus lett a perzsák királya. Dánielt nagyon kedvelte a király, és kitüntette őt barátságának minden jelével.
A bábeliek akkor Bél nevű bálványukat tisztelték. Mindennap tizennégy véka finom lisztből sütöttek lepényt neki, negyven juhot és hat korsó bort tettek eléje ajándékul. A király is naponta elment az áldozatra, Dániel azonban a maga istenét imádta. Egy nap így szólt hozzá a király:
– Mi dolog, hogy te nem imádkozol Bél előtt?
– Királyom – felelte Dániel –, nem imádok emberkéz alkotta bálványt, hanem csak az élő Istent, aki az eget és a földet alkotta.
– Bél nem volna élő isten? – ámult a király. – Nem látod talán, mennyit megeszik és megiszik naponta?
– Ne engedd magadat megcsalni, királyom – felelte Dániel mosolyogva. – Bél belül agyag, és kívül réz, hogyan ehetne vagy ihatna? Ha kívánod, én megbizonyítom neked, hogy nem ő fogyasztja el az áldozati ajándékokat!
A király akkor elment Dániellel együtt a templomba, maga elé hívatta a papokat, akik hetvenen voltak, asszonyaikat és gyermekeiket nem számítva, és így szólt hozzájuk:
– Dániel azt mondja, hogy nem Bél fogyasztja el az áldozati ajándékokat. Bizonyítsátok be hát, hogy Bél élő isten, s akkor Dániel meghal, mert káromolni merte őt. Ha nem tudtok erről bizonyosságot hozni, akkor pedig titeket adlak halálra!
– Tégy velünk próbát, király! – mondták a papok. – Mi most elhagyjuk a templomot, te pedig készíts minden étket az asztalra, majd töltsd ki a bort, s tedd melléje azt is. Annak utána zárd be az ajtót, és pecsételd le királyi gyűrűddel. Ha reggel eljössz, és nem találod sértetlenül a pecsétet, és nem találod üresnek Bél asztalát, adjál halálra minket.
Tetszett ez a királynak, és úgy is tett, ahogyan erről megegyezett a papokkal. Hanem mielőtt a templomot bezárták volna, Dániel meghagyta szolgáinak, hogy a király jelenlétében hintsék fel hamuval a templom padlatát. Ennek utána lepecsételték az ajtót, és nyugodni tértek.
Éjnek idején a papok asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt feljöttek a templomba azon a titkos feljáraton, amelyet az oltár mögé építettek volt, és ahogyan más éjszakákon is, mindent megettek és megittak, amit az áldozati asztalon találtak.
Amidőn reggel a király feltörte a sértetlen pecsétet, s az ajtót kitárva meglátta az üres asztalt, felkiáltott:
– Lám, nagy vagy, Bél urunk, mert csalásnak gyanúja sem férhet hozzád!
Dániel csak mosolygott, s így szólt a királyhoz:
– Mielőtt belépnél, uram, nézd meg jól, kinek a nyomai vannak a padlaton!
– Férfiaknak, asszonyoknak és gyermekeknek a lábnyomai! – kiáltott a király, és nagy haragra lobbant. Előhívatta a papokat, s azok megmutatták a rejtekajtót, amelyen át fel szoktak járni Bél szentélyébe. Asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt halálra adta őket a király, Dánielnek pedig megengedte, hogy ledöntse a bálványt, és templomát lerombolja.
Volt a bábelieknek egy nagy kígyójuk is, akit istenként imádtak. Erről azt mondta Dánielnek a király:
– Imádnod kell, hisz te sem tagadhatod, hogy az élő isten!
– Élőnek élő, de nem isten – felelte Dániel. – Elpusztítom én kard és bot nélkül, ha engedélyt ad rá királyom.
A király megadta az engedélyt, Dániel pedig szurkot, faggyat és szőrt vett, egybefőzte, gombócokká gyúrta, és megetette vele a kígyót. A kígyó befalta, és szétpukkadt tőle.
– Íme, az isten, akit imádtatok! – mondta Dániel a bábelieknek.
Azok pedig igen nagy haragra gyúltak, összecsődültek, és zajongtak ily szavakkal:
– Zsidóvá lett a királyunk! Leromboltatta Bél templomát, megölette a papjait! Még a kígyót is elpusztíttatta!
Az előkelők a király elé álltak, és ezt mondták:
– Király, add a kezünkre Dánielt, aki istenünk ellen támadt, hogy az oroszlánok vermébe vethessük! Ha véded őt, téged ölünk meg egész házad népével együtt!
Nagy szorultságában mit tehetett Cirus? Félt, hogy megölik egész háza népével együtt, ezért kezükre adta Dánielt. Fogták azok, és bevetették őt az oroszlánok vermébe. A hét oroszlán máskor két tehenet és két bárányt kapott enni naponta, most azonban éheztették őket, hogy felfalják a prófétát.
Hat napig volt Dániel a veremben. Ez időben élt Júdában egy Habakuk nevű próféta. Éppen ebédet főzött, és kenyeret aprított a fazékba, hogy kivigye a mezőre az aratóknak, amikor megjelent előtte az úr angyala, és így szólt:
– Vidd el az étket Bábelbe, Dániel prófétának, az oroszlánok verméhez!
– De uram – felelte Habakuk –, sose jártam Bábelben, és nem is sejtem, hol van az oroszlánok verme!
Az angyal ekkor megragadta az üstökénél fogva, és a légen át elvitte Bábelbe, egyenest az oroszlánok verméhez, s ott letette. Habakuk lekiáltott:
– Jöjj, Dániel, mert íme ebédet küldött néked az Úr!
Dániel hálatelt szívvel fohászkodott:
– Megemlékeztél rólam, Istenem, mert Te nem hagyod el azokat, akik Benned bíznak, és Téged szeretnek!
Fölkelt, elköltötte az étket, Habakuk prófétát pedig az angyal azon nyomban visszavitte Júdába.
A hetedik nap reggelén eljött Cirus király szomorú szívvel az oroszlánok verméhez, hogy meggyászolja kedves emberét. Amikor a verembe pillantva látta, hogy a vadak nem tettek kárt benne, nagy szóval kiáltotta:
– Nagy vagy, Dániel istene, és nincsen más isten rajtad kívül!
És tüstént parancsot adott, hogy húzzák fel Dánielt a veremből, és vessék be helyette asszonyaikkal és gyermekeikkel egyetemben azokat, akik bevádolták előtte, és a halálát akarták. Ezeket pedig a szeme láttára szaggatták szét az oroszlánok.
Még Bélsazár uralmának első esztendejében történt, hogy álmában látomást küldött Dánielnek az Úr. A négy égtáj felől négy szél korbácsolta fel a tengert, s íme négy fenevad jött elő a tenger vizéből. Az első oroszlánra formázott, és sasnak szárnyai voltak a hátán, de ezek letépettek róla. A második medve volt, hátsó lábain járt, s három véres bordát tartott a pofájában. Párducnak tetszett a harmadik, de négy szárnya volt és négy feje. És íme, jött a negyedik, amely nem hasonlított semmi más baromra, de rettenetes volt és iszonyú, hatalmas vasfogaival falt és rágott, és a maradékot lábaival széttiporta. Tíz szarvat hordott a fején.
Ahogy mindezt nézte Dániel, íme trónust állítottak, s leült az Ősöreg a trónra. Ruhája hónál volt fehérebb, s a haja tiszta, miként a gyapjú. A trónus lobogó láng, s kereke izzó parázs. Tízezrek állottak előtte: ítéletet tartott, s könyveket nyitottak fel neki. A tízszarvú vadat megölték, testét ízekre vágták, és tagjait tűzbe vetették. A többi fenevad is meggyengült, de ideigvaló lét adatott nekik.
Látta végül a próféta éji látásában, hogy felhőkön közeleg az Emberfia. Az Ősöreg elé vezették, s az hatalmat adott neki és királyságot, hogy minden nép és nemzet őt szolgálja. Az ő hatalma örökkévaló, és az ő országán nem vesz erőt semmi. Dániel pedig a látott dolgokat mélyen szívébe véste.
Történt Cirus király uralmának harmadik esztendejében, hogy Dániel a Tigris partján járt más férfiakkal együtt. Akkor már háromszor hét nap óta bánkódott, kívánatos étket nem evett, sem bort nem ízlelt, s testét nem kente meg olajjal. E napon pedig csodálatos jelenést látott: egy gyolcsruhába öltözött, arannyal övezett férfi jött véle szemben, szeme villámot szórt, egész teste ragyogott, mint a csiszolt érc, s hangja olyan volt, mint hadi tábor zúgása. A prófétával lévő férfiak nagy félelmükben elfutottak, s őt is elhagyta ereje, aléltan arcra bukott. Egy kéz felsegítette térdére és tenyerére, a hang pedig így szólt hozzá:
– Dániel, te kedvet találtál Isten előtt, s mert töredelmes szívvel vezekeltél, hogy az igazság ismeretére juss, az Úr meghallgatta könyörgésedet. Lám, én háromszor hét napja küzdöttem a perzsák angyalainak fejedelmével, de segítségemre jött Mihály, az egyik leghatalmasabb a fejedelmeink közül, s míg ő tovább vívja a harcot, én íme eljöttem tehozzád. Tudtodra adom, hogy mi van megírva az igazság könyvében, hogy mi következik népedre az utolsó időben, mert ez a látomás ama napokról szól! Abban az időben felkél majd Mihály, a nagy fejedelem, néped fiainak pajzsa, mert olyan szorongattatás következik, amilyen nem volt még, amióta vannak a nemzetek. És megszabadulnak a te népedből mindazok, akik be vannak írva az igazak könyvébe. És mindazok, akik a föld porában alszanak, talpra támadnak, ki az örök életre, ki a gyalázatra és az örök elvettetésre. Akikben megvan az értelem, azok ragyogni fognak akkor, miként a fényes ég, és akik az igazságra vezettek másokat, csillagként tündökölnek mindörökké. Te pedig, Dániel, zárd el mindeme szókat, és pecsételd le a könyv tekercsét, hogy úgy maradjon az idők végéig! Sok lesz a kiválasztott, aki megtisztul, és próbának vettetik alá, de a gonoszok továbbra is az ő gonosz útjukat követik. Ők nem jutnak el megértéséig, de a tiszta szívűek érteni fogják. Menj hát békével, s ha véget érnek a napok, felserkensz kijelölt sorsodra!
És ezen igékkel szívében járt Dániel napjai végéig.
