Jób. 29.
Jób. 29.
Jób előbbi boldog állapotát emlegeti.
Jób. 29,1
Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
Jób. 29,2
Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
Jób. 29,3
Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
Jób. 29,4
A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
Jób. 29,5
Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
Jób. 29,6
Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla [5 Móz. 32,13.] olajpatakokat ontott;
Jób. 29,7
Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
Jób. 29,8
Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
Jób. 29,9
A fejedelmek abbahagyták [vers 10. 23.] a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
Jób. 29,10
A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz [vers 9. 23.] ragadt.
Jób. 29,11
Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett [vers 12-14.] én felőlem.
Jób. 29,12
Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
Jób. 29,13
A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
Jób. 29,14
Az igazságot [Ésa. 59,17. 1 Thess. 5,8.] magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
Jób. 29,15
A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
Jób. 29,16
A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is [Péld. 29,16.] jól meghányám-vetém.
Jób. 29,17
Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
Jób. 29,18
Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a [Zsolt. 34,13-15.] homok, megsokasodnak napjaim.
Jób. 29,19
Gyökerem [Zsolt. 1,3. 112,1-3.] a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
Jób. 29,20
Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz [vers 11.] kezemben.
Jób. 29,21
Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
Jób. 29,22
Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
Jób. 29,23
Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, [vers 9. 10.] mint tavaszi záporra.
Jób. 29,24
Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
Jób. 29,25
Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a [vers 9. 22. 23.] hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
