Ésa. 6.
Ésa. 6.
A próféta elhivatása; a szent mag.
Ésa. 6,1
A mely esztendőben meghala Uzziás király, látám az Urat ülni magas és felemeltetett székben, és palástja betölté a templomot;
Ésa. 6,2
Szeráfok [Jel. 4,8.] állanak vala felette: mindeniknek hat-hat szárnya vala: kettővel orczáját fedé be, kettővel lábait fedé be, és kettővel lebegett;
Ésa. 6,3
És kiált vala egy a másiknak, és mondá: Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével!
Ésa. 6,4
És megrendülének az ajtó küszöbei a kiáltónak szavától, és a [1 Kir. 8,11.] ház betelt füsttel.
Ésa. 6,5
Akkor mondék: Jaj nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan [2 Móz. 24,10. 11. 33,20. Bir. 13,22. Jer. 4,13.] ajkú nép közt lakom: hisz a királyt, a seregeknek Urát láták szemeim!
Ésa. 6,6
És hozzám repült egy a szeráfok közül, és kezében eleven szén vala, a melyet fogóval vett volt az oltárról;
Ésa. 6,7
És illeté számat azzal, és mondá: Ímé ez illeté [Jer. 1,9. Dán. 10,16.] ajkaidat, és hamisságod eltávozott, és bűnöd elfedeztetett.
Ésa. 6,8
És hallám az Úrnak szavát, a ki ezt mondja vala: Kit küldjek el és ki megyen el nékünk? Én pedig mondék: Ímhol vagyok én, küldj el engemet!
Ésa. 6,9
És monda: Menj, és mondd ezt e népnek: Hallván [Ésa. 42,20. Jer. 5,21. Máté 13,15. Csel. 28,26.] halljatok és ne értsetek, s látván lássatok és ne ismerjetek;
Ésa. 6,10
Kövérítsd meg e nép szívét, és füleit dugd be, és szemeit kend be: ne lásson szemeivel, ne halljon füleivel, ne értsen szívével, hogy meg ne térjen, és meg ne gyógyuljon.
Ésa. 6,11
És én mondék: Meddig lészen ez Uram?! És monda: Míg a városok pusztán állanak lakos nélkül, és a házak emberek nélkül, s a föld is puszta lészen;
Ésa. 6,12
És az Úr az embert messze elveti, s nagy pusztaság lészen a földön;
Ésa. 6,13
És ha megmarad még rajta egy tizedrész, ismétlen elpusztul ez is; de mint a terpentinfának és cserfának törzsük marad kivágatás után: az ő törzsük szent mag lészen!
