A PARADICSOM ÉS A POKOL
A PARADICSOM ÉS A POKOL
A paradicsom volt a sziget déli részén emelt pálmakert, a pokol pedig a halottelégető kemence: a nagy palota elválasztotta a kettőt.
A palotának a leírására majd rákerül a sor a maga helyén.
Az egész sziget el volt zárva a közönség elől; oda más látogató nem jöhetett, mint hivatalból kiküldött orvos; kormánytól meghatalmazott hivatalnok; szaktudós pszichiátra (ha nagyon jó ajánlatai voltak); pap vagy apáca semmi szín alatt. Hogy miért nem? Majd annak is okát adom. Ez szanatórium volt, nem kolostor.
Hisz az volt éppen az egész intézménynek a feladata, hogy az öngyilkosságot megkísérlett nyomorultakat elszoktassa a túlvilágra való vágyódástól.
Mi szeretteti meg ezt a földi világot legjobban a halandó emberrel? A kertészet.
A virágok, a fák a legjobb kibékítők az emberi lélek és a sors között. Magamon tapasztaltam.
A legelső feladat volt tehát egy örökké virágzó kertet megalakítani, mely a trópikus növényzetet meghonosítsa a mi változékony éghajlatunk alatt.
Ebben csak a németországi kész pálmakerteket vettük mintául.
A kertészet tulajdonképpen nem egyéb, mint az emberi akaratnak a küzdelme a természet ellen.
Mert a természet bizonyára nem a mi édesanyánk; hanem a hernyóé, a kukacé, a cserebogáré. A természet nem a mi búzánkat, répánkat dajkálja, hanem a dudvát, gyomot; nekünk kell a természet édes magzatait ekevassal, ásóval, kapával kiirtanunk; a természet gyönyörködik a konkolyban, pipacsban, búzavirágban, amiket mi kigyomlálunk. A természet nekünk csak vackort kínál, mi kényszerítjük az ő kedvencét, a vadfát, hogy nekünk édes, zamatos gyümölcsöt teremjen: késsel hasogatjuk, fűrésszel csonkítjuk, ágait lenyessük, hajtásait lecsipkedjük; folytonosan küzdünk mind a négy istennel, a földdel, a vízzel, a széllel, a nappal; s ez a harc a hatalmasok ellen diadalhoz szoktatja a lelkünket. A kertész a legbüszkébb embere a világnak: a kertész az igazi „úr” a földön. A pálmakert volt ennek a diadalnak legfényesebb tanúbizonysága.
Az újkor találmányainak egész sorozata hozzájárult ennek a megalkotásához; párosulva az istenadományokkal, amelyeket a teremtő keze Budapest környékére tetézve halmozott.
Legelőször is a Gellérthegy aljából önként felbuzgó hőforrások egyikét vezettük a sziget alá, mely a talajnak egyforma természetes melegséget adott. Nem kellett félnünk, hogy emberi hanyagság, ügyetlenség meghiúsítja az egyenletes munkát, a földkebel mindig egyformán működik. Ugyanaz a hőforrás mint zuhatagban aláomló patak, folytonos páratelt üde meleget árasztott a magas, vasszerkezetű boltozatok alatt, melyek vastag üveggel voltak fedve, miket a jégeső át nem törhetett. Ide, ez amerikai ősfölddel vetekedő áradati talajba lettek elültetve az Indiák, Japán, Kína és Afrika legpompásabb fái és virágai: a növénycsodák, a plánták arisztokratái, amik ott bámulatosan meghonosultak. Ott díszlettek a pálmák gyümölcstermő példányai: a kókusz, a datolya, a borasszusz, a kenyérfával (theobroma), a carica papayával együtt: pagonnyá nőtt a füge, narancs, gránátalma, s aminek gyümölcsét Európa csak éretlenül ismeri, a tenyeres banán, a szökőkutas medencékben tárták fel óriási virágkelyheiket a victoria regiák, nenufárok, a bambusz egy éves hajtásai felnőttek a boltozatig, azokat minden évben vágni kellett, mint a nádat.
Az ámbrateljes délvirágok illatától mámorító volt a paradicsomkert levegője, amit enyhített a harmathullató levelű fák folytonos csepegése.
Téli rövid napokon villanyfény hosszabbította meg a hajnalt és alkonyatot, a pálmáknak nem volt szabad megtudni, hogy odakinn hó esik, jég zajlik, zivatar tombol. Az ő hazájukban örök derült az ég.
S hogy elevensége is legyen a paradicsomnak, tarka papagájok, aranyfácánok, kolibrik csapatja repkedett fáról fára, virágról virágra, a bülbül énekelt, a pacsirta harcolt a levegőben a nagyságra egyenlő szitakötővel, s alkonyat után hordta a lámpását a sötét bokrok között az éjben világító fulgura. A pikkelyes armadilla mint megszokott háziállat kullogott az utak mentén, kutatva a befurakodott hangyák fészkei után; fésűhátú gyíkok szaladgáltak a fák derekain, pusztítva a kártevő hernyókat. Minden elementum az ember szolgálatában állott: azért volt ez a paradicsom.
Voltak azután más szakaszai is a kertnek, amikben az európai gyümölcs- és konyhakertészet remekelt, egy fokozatos üzde, melynek tizenkét szakaszában az év minden hónapjában frissen érett szőlőt lehetett szakítani, a dinnye egész éven át érett, gyöngyvirág, ibolya, orgonafa az év minden szakában virított, a rózsafa nem pihent soha.
Aztán voltak kísérletező telepek, amik mesterséges kertészeti feladványok megoldására szolgáltak, amikben hibridumokat, új válfajokat teremtettek elő, mindenféle találékony furfanggal, ami ha sikerült, azt diadalnak nevezték.
S ez a munka lekötötte a figyelmet, semlegesítette az indulatokat, elpihentette a szenvedélyt, elfeledteté a külvilágot.
Aki egyszer ide lépett, az soha többet ki nem kívánkozott innen.
…No hát ez volt az a muchomór-szesz, ami az én érzékeimet még rezgésbe tudja hozni:
Attól a jelenettől kezdve, amikor a tetszhalott öngyilkost odafektetik a camptuliconnal fedett asztalra, mint egy élő márványszobrot, melynél hiányzik a szívverés, a lélegzetvétel. Fagyos minden tagja, kék vagy fakó, szederjes foltokkal, felnyitott szemhéjai alatt a szemfehére látszik, a szivárvány elfordulva, ajkai nyitvák, kékek, arca megnyúlt, minden vonásában a halál, a rút, a megfélemlítő halál, aztán következik, hogy az emberi tudomány ebbe a hideg sárdarabba ismét életet varázsol: a bőr fakó színe halvány pírra válik, az összezsugorodott tagok kinyúlnak, a kebel elkezd emelkedni; hörgés hallatszik, a szívverés megindul, a szempillák lecsukódnak, az ajk felsóhajt, valamit rebeg: az egész alak reszketni, dideregni kezd… aztán az a pillanat, mikor az az újon teremtett Éva kilép a halotti szobából, s maga előtt látja a paradicsomot.
S e paradicsomnak nincs se Ádámja, se kígyója. Tiltott almafája: az van.
Fura paradicsom: Ádám nélkül!
Paradicsom, melyben csupa Évák laknak.
Lakói mind fehér ruhában járnak: egyszerű görög tunika a viseletük, aminek szövetét maguk készítik csalánfonálból; testhez tapadó, csaknem átlátszó. Elég meleg van hozzá. Mikor pihenő sétát tartanak a kertben, az olyan látvány, mint Artemisia helikoni berke; ez az istenasszony, mint a mitológia bizonyítja, szintén csupa nimfákat gyűjtött össze, a faunok mellőzésével. Csak két alak hiányzott még közülök: Diana – és Actaeon. Majd azok is megérkeznek.
Ezek mind elmondhatják magukról, hogy ők kétszer születtek a világra. Ha még azt is el tudnák mondani, hogy mit láttak odaát, a rettenetes túlvilági napfényben!
Az a sajátságuk, hogy valamennyien mind kerülik egymást, hallgatagok, a magányt keresik, egy kacagó hang nem csendül meg ebben a ligetben. Csak a gerlicék nevetése hallik.
Az öngyilkossági kísérletből megmentetteknek szoktak idegrendszert zavaró bajaik támadni: búskomorság, hallucinációk, hisztérikus rohamok; vidatánc hajlama. Ezek elkülönítve a többiektől ápoltattak a palota egy osztályában.
Az orvosok mind nők voltak, köztük kitűnő tehetségű diplomás doktornők, kiknek nagy gyakorlatuk volt a pszichiátria, a neuraszténia kóreseteiben.
Az elmélet, a tudomány mindent megtett, hogy ezeket a kivételes lényeket az élethez visszaszoktassa, ami külső sikerben mutatkozott is. Én azonban úgy éreztem, hogy ebből az egész intézményből hiányzik valami, egy keresztülható, gyökeresen átalakító tényező, ami egy varázsütéssel megfordítja a kedélyállapotot. Nem bírtam rájönni, pedig mindennap a kezemben volt – több ízben. Valóságos Kolumbus tojása volt. – A véletlen majd arra is rávezet.
Addig be kell érnem azzal, hogy ezeket a megszabadított szerencsétlen alakokat láthatom úgy, hogy ők nem láthatnak engem. Az enyimek ők: megvettem őket a haláltól, a pokoltól, az én paradicsomom számára.
(Hát ez volna a muchomór?)
Nem! Ez még nem volna a muchomór, amit a paradicsom agaricus muscariusaiból lepárolnak. Várjunk még.
Elébb nézzünk át egy kicsit a pokolba.
Itt van az mindjárt a paradicsom közelében, csak egy alagúton kell átmennünk, mely a gellérthegyi forróvíz vezetőcsöve számára épült, s a hullaégető kemencéhez vezet.
Ezt hívja a népnyelv „pokol”-nak.
Annyiban talál is az elnevezés, hogy itt is elégetik az odajutottakat, csakhogy ezek azt az örök tűzben elkárhozást már nem érzik. Az izzó vasmedence hamuvá égeti a testüket. Alig marad az egész emberalakból egy kis hamvvedert megtöltő fakó, márgaszínű por. A többi füstté lett: elszállt. De ennek a füstnek nem szabad a lég közé vegyülni, az a környék levegőjét megrontaná. A nagy kürtőben van egy füstfogó készülék, mely sűrített és ritkított levegőt támasztó tömőkkel és szivattyúkkal a kohóból feltörő füstöt visszatérni kényszeríti a lángok közé, az izzó tűz vermébe. Nem! A pokolból nem szabad feltörni az égbe! Egy füstparányocskának sem. El kell annak égni az utolsó koromszemig.
Ez a füstelégetés idézi elő aztán azt a borzalmas üvöltést, mely az egész városon végighangzik. Ez az emésztő kürtő a legtökéletesebben ismerteti meg a halandókkal a pokol torkának emberre éhes bömbölését: szaggatott riogatásaiban meghalljuk a bosszúálló sátán kárörvendését, a földalattiak gúnykacaját, a jóllakott szörnyeteg mormogását.
Mikor ezt az apokaliptikus ordítást meghallják a városban, mondják az emberek egymásnak: „Hallga! Most égetnek a szigeti pokolban egy naïade-noyée-t, aki nem hagyta magát életre hozni.”
S erre a bömbölő hangra a paradicsom lakói menekülnek a celláikba, ahol párosával laknak; arcukat elrejtik az ágyuk párnái közé. És a paradicsom élőmadarai elbújnak faodúikba, ketreceikbe, a hangyászmedve, aki máskor néma, a vékony száján keresztül sivít.
De hát nem kegyetlenség-e a pálmakertet, a palotát és hullaégető kemencét egy helyre építeni?
Sőt nagyon szükségesnek látszott. Ez is a gyógyrendszerhez tartozott. Aki visszaesni készült az öngyilkosság rögeszméjébe, azt ez a bömbölés gyorsan helyreigazította. Hallod, hogyan üvölt! Szükség van a pokolra! – Ez a „credo”-ban is benne van.
A hamvakat aztán összesöpörték egy majolika vederbe, melyet a többiek sorában elhelyeztek egy kriptaszerű köröndbe. Oda voltak rakva egy körülfutó vasállványra: minden hamvveder mellé odatéve a hozzátartozó koponya. Azt nem égették el, hanem fényesre csiszolva megtartották, amíg értük jön a dies irae, dies illa.
Fekete gránitból voltak a kamara falai, boltozatáról folyton égő villanyos csillag világított alá. A két kőkoporsóra fektetett asztal táblája, a tartóival együtt jáspis. Csak a koponyák fehérlenek sorban.
