I. Bevezetés
I. Bevezetés
Az egyik fiát a nagy cserkesz hősnek elvitték Sztambulba, a másikat Szentpétervárra.
Annak a neve, amelyik Sztambulba jutott, Kázi Mohamed. Amelyik Szentpétervárra került – annak a nevét majd megtudjuk később. Addig is kap egy nevet, amiről ráismerjen az ember, hogy ez a másik.
Az ilyen névajándékozás nem szokatlan. Miklós cár Leuchtenberg herceg fiaitól (azért, mert az apjuk végrendeletében nem tetszett neki valami) elvette a Beauharnais nevet, s Romanovszkynak nevezte el őket. Hát ami a cár saját unokáival megtörténhetett, miért ne eshetett volna meg Samyl fiaival?
Mikor megkeresztelték, keresztapja, a cár neve után Nikolajevics Iván nevet kapott. A helsingforsi egyetem lajstromába még amellé egy Kohanoff is van írva. A vezetéknevet az oroszok nemigen sokat koptatják.
Mint láthatjuk, a fejedelemfi igen jó „iskolába” jutott, ahol megtanulhatott elfelejteni három dolgot: a nevét, az apját és a hazáját.
Mert Finnország ilyen jó iskola.
Az egész finn nemzet maga az iskolamester, akitől a nyughatatlan, szabadságvágyó népek ivadékai megtanulhatják, hogyan lehet egy elnyomott népnek nyugodtan élni.
Mert különféle nemzetek bölcsészete különbözően fogja fel a kérdést, hogy mi teendője van egy meghódított nemzetnek?
Az egyik azt állítja, hogy egy meghódított nemzetnek nem is szabad boldognak lenni. Annak minden törekvését arra kell fordítani, hogy jármát lerázhassa, az összeesküvésből soha ki nem jönni, hódítójának minden ivadékát kerülni, gyűlölni, s minden ellenségében jó barátot keresni, tőle semmi kegyelmet el nem fogadni, sőt, ingerelni őt a kegyetlenkedésre, hogy soha meg ne pihenjen a visszatorlás örök harca, és a nép szívéből ki ne fogyjon a gyűlölet.
A másik azt hiszi, hogy ha egy leigázott nemzet a szabadulás reményével nem bír, legjobban teszi, ha a meghódolásban felülmúlja az igazi bennszülöttet: – szolgálni, hízelkedni, zsoldért ölni, halni megtanul; kiszorítja hunyász érdemekkel az uralkodó faj nemességét a trón melletti karszékekből, a főhivatalokból, s maga ül a helyébe, s ha egyszer helyben van, maga után telepíti be az egész atyafiságát, míg a meghódító egyszer azon veszi észre, hogy a járom ugyan megvan, csakhogy az ő saját nyakán.
A harmadiknak az iskolájában pedig azt tanítják, hogy a meghódított népnek nem kell semmiről gondolkozni, semmire emlékezni, semmit remélni, semmit szeretni. Annak a boldogsága a tudatlanság, szegénység és reménytelenség: annak le kell feküdni a sárba, ott jó neki.
A finn nemzeti bölcsészet pedig e három közül egyik iskolát sem követi.
Egy nemes, öntudatos kicsiny nép, mely nem nevezi magát finneknek, ahogy az idegenek csúfolják, hanem kalevainoknak, a nagy nemzeti hős Kaleva után, kinek harci erényeit a népmondai hősköltemény megörökítette. A finn Kalevala Homér Iliásza mellé sorakozik. Tehát hős korszaka is volt e népnek, mint a magyarnak. S arra lelkesülten emlékezik. Hőskölteményeit minden kunyhóban éneklik. Most is bátor, elszánt és a legjobb lövő. De az egész északi kolossz fekszik fölötte.
Ha fegyverrel akarná megvédeni magát, egy esztendeig nem tartana az élete. Sík mezősége, fenyérfedte homokbuckái hamar át lennének változtatva temetőkertté. Nem kérhet segélyt hatalmasabb rokon nemzetektől. Egyik szomszédja a tenger, a másik Svédország. Idegen elem mind a kettő. A kis anonym statiszta nemzet akármikor letűnhetne a nagy európai komédiaház színpadáról, a t. c. közönség azt se fogná kérdezni, hová lett?
És a kis népecske megmutatja, hogyan lehet sokáig élni. Ha a test kicsiny, a szellem lehet nagy. Hősisége a türelem, a lemondás, a sorssal kibékült szenvedés; szereti a munkát; természete a takarékosság; az egész nemzet egy család, melynek első törvénye a közös szeretet. Hogy a börtönök, rendőrök ne kerüljenek pénzbe, nem támaszt tolvajokat magából, nem énekli meg a rablókat, hanem inkább az erényt, emberszeretetet, jótékonyságot oltja be a nép szívébe. (Minden embert becsületessé tenni, ez az ő kriminálkódexe; egy §. az egész.) A kalevain nép tiszteli az öregséget, ápolja a gyermekeket, vezeti a fiatalságot, úgy tartja meg magát. Tanul és tanít. S kinek tanul, kinek tanít? Csak egyedül magának. Nyelvét maroknyi népén kívül nem beszéli senki a kerek földön. S nyelve tiszta és gazdag, tele kifejezéssel. Költőiben láng, tudósaiban alaposság. A tudomány általános nemzeti kincs nála. Mikor egy ifjút tudorrá babérkoszorúznak, az egy nemzeti ünnep, mint másutt a csatából hazatérő hős diadalbevonulása. Büszkesége a tudományos egyetem és az akadémia. Ez az ő várnégyszöge, az ő arzenálja. Senkitől sem vár semmit, senkire nem szorul semmiért. Ez az ő aranybányája. Lerója a tartozását a hatalom iránt, de el nem adja magát szolgájának. Ez az ő alkotmányos szabadsága.
S mennyire tudja szeretni azt az ő kicsiny, szegény hazáját! Minő lelkesedéssel szól róla a nemzeti költő éneke! Annak a homokpartjai, szigetkéi, szalmás gunyhói szebbek, drágábbak a világ minden gazdag vidékeinél! Hálát ad az égnek, hogy ilyen szép hazát adott neki. Nem siránkozik hazája elvesztén azért, mert meghódította azt az idegen. Nincs az ő hazája elveszve. Megmaradtak neki a fiai, s boldogok, hogy hazájuknak élhetnek. Megkoszorúzzák őseik emlékét, kik vérüket ontották a kis hazáért, s azt mondják: „Legyen áldott, aki ezt a boldog országot szerezte számukra; ami után még a túlvilág üdvösségéből is vissza fognak sóhajtozni!”
Ebbe az iskolába hozták el tanulni Samyl fiát.
Annak a nagy rector magnificusnak a fiát, aki a maga sziklakatedrájából Achulkóban és Dargóban azt tanította a maga növendékeinek, hogy csak egy könyv van, s az az Alkorán, s az Alkoránnak csak egy sorát kell ismerni, abban minden megvan:
– „Az üdvösség csak a kardok árnyékában található!”
Ide hozták Nikolajevics Ivánt, ki még akkor emlékezett rá, hogy az ő neve valaha Mohamed Szádi volt. – Nem lehetett több ötévesnél.
Samylnak egy másik fia, Dzsemál Eddin, még a korábbi években került orosz fogságba. Achulko ostromakor történt az, amikor az orosz sereg tízszeres erővel rohanta meg Samyl sziklafészkét, s azt kétségbeesett ellenállás után elfoglalta. Samyl egyedül menekült meg a várból. Két társával együtt kötélen ereszkedett le a szédítő sziklamélységbe, mely fölött vára emelkedik. Ellenségei oda nem követhették; de golyóik igen. Két társa holtan zuhant alá, ő maga egy merész szökéssel elérte a sziklavágányt, s az oroszok golyózápora közt elmenekült. Samylnak Achulko vára, vitéz csapatja, felesége és fia az oroszok kezébe került. Dargóban volt neki másik sziklavára, másik csapatja, másik felesége és fiai. Onnan újra kezdte a harcot.
Hanem Dzsemál Eddint, elsőszülöttét, legkedvesebb fiát nem tudta elfeledni. Ígért érte kincseket váltságdíjul az oroszoknak. Azok kinevették vele, azt kívánták tőle, hogy adja oda a kardját. Azt pedig még az elsőszülött édes kedves fiáért sem adta oda cserébe Samyl.
Hanem mást gondolt ki azzal a karddal. Egy vakmerő, hihetetlen rohammal keresztültört járhatatlan hegyeken át Georgiába, s két fejedelemnek a feleségeit elrabolta és magával vitte Dargó várába. Csaricsard és Orbeliane fejedelmek az orosz hadseregben szolgáltak, s most ezeknek a hercegasszonyai elég méltó váltságdíjt képeztek az elfogott fiúért.
Az oroszok azt felelték az ajánlatra, hogy ők nem adnak oda két asszonyért egy férfit. Csaricsard és Orbeliane hercegek vegyenek maguknak másik feleséget!
Samyl aztán szabadon bocsátá a két asszonyt.
S akkor azt mondta, hogy „No, megálljatok! Azért mégis megmutatom én nektek, hogy a fiamat kiszabadítom a körmeitek közül.”
Voltak furfangos, vakmerő mollái. Azokat elküldé, álruhában, sok pénzzel ellátva, Oroszországba, hogy keressék fel Dzsemál Eddint, s szabadítsák ki. Aranykulccsal minden zárt ki lehet nyitni: jól tudta.
A mollák visszajöttek – üres kézzel.
– Nem találtátok a fiamat?
– Megtaláltuk, beszéltünk is vele. De nem hozhattuk el.
– Börtönben van? Láncok között?
– Börtönben és láncok között. Ahonnan, ha Isten nem, ember ki nem szabadítja: egy szép asszonynak a karjai között.
Az orosz tudta jól, hogy a merész cserkesz minden sziklavár börtönéből ki fogja szabadítani a fiát: tehát becsukta őt egy csábító szép hölgy tündérvilágába; onnan nem szabadulhatott ki.
Dzsemál Eddin azt izente az apjának, hogy nem megy haza.
Samyl kétségbeesett, hogy a fiát még valaha megláthassa.
Egyszer aztán hazaküldték neki az oroszok Dzsemál Eddint – ingyen, minden váltságdíj nélkül.
Odahozták a várába. Odatették a karjaiba, épen és elevenen. Se a szeme nem volt kiszúrva, se a hüvelykujjai nem voltak levágva, ahogy szoktak a hajdani barbár korban a szabadon bocsátott rabokkal elbánni.
Samylt most győzte le először az orosz.
Minden ágyújával nem bírta őt leverni: ezzel a nagylelkűségével összetörte. – A Danausok ajándékai félelmesek!
Nyomban kitört a keleti háború.
Az egész világ leste, hogy mi fog történni a Kaukázusban. A legyőzhetlen cserkesz hőse hogy fogja megrohanni régi ellenségét most, mikor azt három nagyhatalom támadta meg! Nem történt úgy. Circassia csendes maradt. Mit csinál Samyl? Kérdék bámulva. A fiát őrzi, annak a fejét tartja az ölében, azt dédelgeti, csókolgatja, attól kérdezgeti: „Mi bajod, édes?” A világ minden kérdése nem érdekli őt most, csak ez az egy. Mert a visszaadott fiú nagy beteg. Nem is ismerik ezen a tájon azt a bajt, amiben ő szenved. Vajákos asszonyok, ráolvasó varázslók nem ismerik annak semmi írját. Cserkesz nem szenvedett még abban soha. A szép délceg ifjú deli virágkorában hervadásnak indult, arcán az alattomos halál tűzrózsái égtek; szótlan volt, búskomoly és méla. S a hős cserkesz vezér, aki az orosz ágyúk dördüléseire csak visszanevetett – most megtudta, hogy mi az a hang, amitől az erős emberek is megijednek. Aminek hallatára a szív fenekéig lehat a jéghideg rémület. Ami megzsibbasztja a csaták hősének az idegeit. Ez az, mikor egy apa meghallja azt a bizonyos száraz, döngő köhintést fiatal gyermeke ajkán, amiről azt mondják, hogy „ott ugatnak a halál kutyái”.
Dzsemál Eddin halálos betegséget hozott el magával Szentpétervárról. Az orosz klíma hidege veszedelmes a heves vérű délszaki ifjaknak, hanem az orosz nők szemeinek melege még veszedelmesebb.
Samyl addig ápolgatta a kedvenc fiát, amíg a nagy háborúnak vége lett. Akkorra vége lett az ő fiának is. – Eltemetheté. S hogy aztán annál szebb legyen a temetés, eljött hozzá az orosz is, s eltemette az egész cserkesz népet. Samyl családjával együtt fogságra jutott.
Hanem az elsőszülött példájából annyit tanult a hős apa, hogy a második fiát, aki már akkor tizenöt éves volt, nem engedte bátyja útjára menni, hanem elküldte eleve Sztambulba.
Kázi Mohamed bég, vagy ahogy helyesebben írják: „Kazi Mahomed”, a sztambuli katonai iskolában nevekedett fel, s erőteljes férfikorra jutva, nőül vette Daniál bég leányát, Kherimantát, s házassági boldogságát az egykorú történetíró e szavakkal jelzé: „Oly nagyon szerette nejét, hogy megesküvék, soha rajta kívül több feleséget nőül nem fog venni”. Ami nagy szó egy embernél, akinek a vallása megengedi, hogy négy törvényes feleséget tartson – s aki az esküjét úgy meg szokta tartani, mintha váltóaláírás volna.
A kisebbik fia Samylnak pedig csak ötéves volt még akkor.
Bátyját, Dzsemál Eddint elküldték a földi paradicsomon keresztül a mennyei paradicsomba. (Gyönyörű út! De csakhogy célhoz vezetett!) A kis öcsnek az üdvéről másképpen kellett gondoskodni. Azt elküldték Finnországba, rábízták egy kegyes lelkipásztorra, hogy neveljen belőle – derék tudóst. Tán egykor professzort a helsingforsi egyetem számára.
Samyl fiából tanár! Miért ne? Ha Napóleon Lajos kezdhette az élet drámáját az iskolamesterségen, s Dyonis tyrann végezhette azon?
A jó iskola azzá neveli az embert, amivé akarják. A toprongyosból nevel jó katonát, a pákosz fickóból jó papot.
(Egyszer én egy és ugyanazon napon láttam egy állatseregletet meg egy őrültekházát. Amott egy oroszlánnal játszott betanult komédiát a gazdája egy ketrecben; emitt egy másik ketrecben egy ember dühöngött a vasrostélya ellen. S máig se tudom, hogy melyik volt a szánalomra méltóbb; az oroszlán-e, aki megtanult gondolkozni, vagy az ember, aki elfelejtette azt?)
Az ifjú Ivánnak fogékony esze volt; megtanult mindent, még az engedelmességet is. Mikor eljött az idő, hogy a magas egyetembe, mint deák fölvetessék, egészen képes volt magát az ott divatozó szertartásoknak alávetni.
Ezek a fölvételi szertartások pedig nem csekélyek. Érdekesnek találjuk azokat a finnekért rajongó derék De La Mottraye úr után bemutatni. Talán a mi fiatalságunk is kedvet kap hozzá, a velünk közel rokon nemzet egyetemi ünnepélyes szokásait nálunk is meghonosítani.
A fölvételi napon az újon beírt ifjak mind fölgyűlnek az egyetem múzeumába. Ott a múzeumőr legelőször is mindegyiknek az arcát befesti korommal, a szájába pedig két-két disznóagyarat nyom, mintha két pipa volna. Azután a vállaikra egy-egy kopott fekete köpönyeget terít, fejökre pedig ócska, csurgóra álló kalapokat nyom, melyek nagy szarvakkal és szamárfülekkel vannak feldíszítve.
Ekként felegyenruhásítva őket, lehajtja csoportostul az egyetem gyűléstermébe, egy valóságos magyar fokossal terelvén hátulról, s olyanforma buzdító kiáltásokat intézvén hozzájuk, amik nyelvünkön leginkább a „hüccs ki!” és „tala-ki!” fölkiáltások által adhatók vissza.
A nagy teremben várja őket az egész tanári kar, pompás jelmezeikben, és a vénebb diákok serege, a karzaton pedig díszes hölgykoszorú. S ezeknek a láttára kell a novíciusoknak ily eltorzított alakban hadrendbe sorakozni.
Senki sem neveti el magát.
A rector magnificus átveszi a fokost a múzeumőr kezéből, s ünnepélyes komolysággal lép az új diákok elé, elmondva nekik, hogy mit jelent utálatos jelmezük.
Az allegória értelme ez:
– Fekete arcotok azt jelenti, hogy gonoszok vagytok, mint az ördögök. – Disznóagyaraitok mutatják, hogy dobzódásra, fertelmeskedésre hajlandók vagytok. – Szarvaitok bizonyítják dulakodásra kész ösztöneiteket. – Szamárfüleitek elárulják buta tudatlanságtokat. Ördögök-disznók-ökrök és szamarak vagytok! – Mertek-e ennek ellenmondani? – Szóljatok!
Azok a szájukba fogott agyarak miatt csak vadállati hangokat tudnak adni.
– Vadállatok vagytok! – folytatja a rector magnificus. – De az „alma mater” ki fogja belőletek verni a vadállatot!
Erre a fokossal allegorice a nyakuk közé húzogat.
– Le fogja rázni agyaraitokat, szarvaitokat és szamárfüleiteket!
E szavaknál oldaltáskájából egy olyanforma facsíptetőt vesz elő, minőt a „három királyok csillagánál” használnak a fiúk, s azzal nyakon ragadva a novíciusokat egyenkint, megrázza őket, hogy az említett jelvények mind lehullanak róluk.
– És ki fog benneteket csiszolni!
Mire egy nagy faráspollyal tarkótól talpig végigpolitírozza a padra lefektetett diákot.
– És lemossa rólatok rossz erkölcseitek pokolkormát!
Erre aztán a pedellusok előjönnek a medencékkel, megmosdatják az ifjakat, s megtörülik az arcaikat kegyetlen durva daróclepedőkkel.
Ekkor aztán az egyetem dékánja tudtukra adja, hogy fel vannak véve a nagy alma mater virágoskertjébe. Ez alkalommal egyenruhát is kapnak. Azt a konya kalapot, és azt a kopott fekete köpönyeget, amiben annyi elődük pompázott, azt tartoznak viselni egy esztendeig: azért, hogy eszükbe jusson róla, hogy a diák a legszegényebb embere a világi társaságnak, akinek a számára más keresi a kenyeret.
S hogy alázatos helyzetüket annál tökéletesebben felfoghassák, meghagyatik a novíciusoknak, hogy egy év lefolytáig az öregebb diákokat fogják szolgálni: ki-ki azon vidékből való diákot, amelyből maga idekerült; ezeknek minden parancsolatját meg kell fogadnia a novíciusnak, eltűrni bosszantásaikat, s panaszra soha nem menni ellenük!
Ezen kezdődik a finn diáknak az újoncesztendeje.
Mikor a novíciusokat mind kiosztották a vének maguk között, Nikolajevics Iván Kohanoff végül maradt. Ő sehova sem tartozott.
– Hát én kinek fogok szolgálni? – kérdezé a dékántól.
– Neked sehol sincs hazád: te mindenkinek fogsz szolgálni.
…S Nikolajevics Iván kiállta dicséretesen az újoncévet. Samyl fia, akinek sehol sincs hazája, tanult szolgálni mindenkinek.
És amit tanult, azt jól megtanulta. A szolgálatot és alázatosságot.
Ámbár a diák mindenütt a világon csak diák.
Hiába öltöztetik sarkig érő tógába: az alól is ki tud rúgni. A diák még Finnországban is forradalmi elemet képvisel, amit ezen években fényesen bebizonyított.
Mikor még Magyarországon senki se beszélt arról, hogy a finnek velük rokon nemzet (restelltük is egy kicsit; – olyan szegény atyafiság, nekünk, nagyuraknak!): ők már régen tanulmányoztak minket. Felfedezték nyelvtanunk, szókötésünk rokonságát, s nagyon büszkék is voltak ránk.
Mikor Magyarország szabadságharcában a világ figyelmét magára vonta, a kis Finnország minden hírlapja tele volt nemzetünk dicsőítésével. Minden bajunkat, örömünket úgy hirdették, mintha sajátjuk volna.
De meg is adták az árát szegények a híres atyafisággal való dicsekedésnek.
Amint az északi kolossz a magyar leopárd csataordítását elfojtotta, hazatért, s azt kérdé: „Hát itten ki cincog?”
A szegény kalevainok azért, hogy a mi dicsőségünket olyan szép versekben énekelték meg, megkapták a cenzúrát.
Addig az ideig sajtószabadságuk volt. Kinek jutott volna eszébe azzal törődni, hogy mit nyomtatnak a finnek? Úgysem érti azt senki.
Most aztán kaptak cenzúrát.
Nem volt szabad többé hazafias dalokat kinyomatni.
A finn költő segített magán. Dalra tette a költeményét, s a dal éppen oly hatalmas, mint a sajtó. Amit nem volt szabad olvasni, azt énekelték.
Ekkor aztán megtiltották nekik az éneklést is.
Utoljára a kormányzó megtiltotta nekik még a toasztmondást is. Pedig a finn nem tud anélkül étkezni, hogy felköszöntést ne mondjon. Megparancsoltatott nekik, hogy ha toasztot akarnak mondani, azt mondják oroszul, oroszra lefordítva azt, hogy:
Eläköön armiász
Rakkahin Ruhtinász
Kanszlerimme!
Rakkahin Ruhtinász
Kanszlerimme!
A finn nemzet türelemmel viselt el mindent; de nem a finn diák.
A diák mindenütt ugyanaz. Forradalmi elem. Itt is rebellis.
Igaz ugyan, hogy a rebelliója csak annyiból állt, hogy mikor az alkorlátnok, a gyűlöletes Nordesttam tábornok egyszer nagyszerű bal parét adott, arra szokás szerint az egyetemet is meghívta – s egyetlenegy diák sem ment el táncolni a bal paréjába.
Hallatlan merénylet ez Finnországban! Nem menni el az alkancellár báljába a meghívásra! Nem táncolni a diáknak, mikor parancsolják!
A cár dühbe jött. Fenyegette a finneket egyetemük bezárásával. Végre úgy lett kiegyenlítve a sajnos összeütközés, hogy Nordenstam alkancellár még egy fényes bált fog adni, arra még egyszer meg fogja hívni a diákokat; ha csak egyetlenegy megjelenik közülök és táncolni fog, akkor bocsánat és kegyelem, de ha egy sem engedelmeskedik, akkor elviszik az egyetemet Kievbe.
Márpedig a diák csak mindig megmarad diáknak.
A helsingforsiak azt mondták, hogy ők nem bánják, ha Kamcsatkába teszik is át az egyetemüket, de ők Nordenstam báljában nem táncolnak.
Ekkor aztán kisegíté őket a bajból az az egy diák, akinek nincsen sehol hazája, akinek nincs kit megszégyeníteni otthon: se apát, se nemzetet. – Samyl fia elment annak a követelt egyetlenegy diáknak Nordenstam soirée-jába, s táncolt écossaise-t a szép tábornoknéval.
Diáktársai leköpték érte; de az egyetem meg volt mentve. Huszonegy éves lehetett Nikolajevics Iván, mikor az egyetemi tanulmányokat bevégezte. Oly lángesze volt, hogy kétszáz évvel ezelőtt még úgy járhatott volna, mint az a diák, akit a helsingforsi egyetem consistoriuma halálra ítélt ördöngösség miatt; mert lehetetlennek találta, hogy valaki oly gyorsan tudjon tanulni az ördöggel kötött szövetség nélkül; vagy mint az a másik diák, akit száműztek az országból, mert egy hallásra megtanult mindent.
Szép, sugár termetű ifjú volt, oly izmos, mint az apja. A kollégiumi életmód nem bírta elferdíteni alakját. Hanem kedélyét valami ködös búskomorság homályosítá el. Magába vonult, zárkózott volt. A helsingforsi diákság „nemzetek”-re osztja fel magát, s minden nemzet együtt mulat, népünnepeket rendez, énekel, zenézik, disputál; egymást oktatja, tornázik és versenyez „nemzetenkint” a pályakoszorúért. Ő egyik nemzethez sem tartozott. Nem vett részt se dalárdáikban, se kirándulásaikban, se ivótársaságaikban. Nem ismert más barátot, mint a könyveit. Őt nem hallotta dalolni senki; ő nem birkózott senkivel. Mindenkinek kitért, minden bosszantást eltűrt, és nem lelkesült semmiért. Tekintete kifejezte azt a névtelen fájdalmat, ami a serdülő ifjak tulajdona, s olyan közel rokona az öngyilkosságnak. Lányok után sem járt soha.
Mikor a pályakör be volt fejezve, következett a „doktorrá” emeltetés.
A finn népnél ez nagy nemzeti ünnepély. A nép színe-java a Szent Miklós székesegyházban gyűl össze, az utcák fűvel és virággal vannak hintve; ágyúdörgés, zeneszó hirdeti az örömnap eseményeit, s a processióhoz a világi és katonai hatóság minden előkelői csatlakoznak. A doktorrá emelendők a nap hősei, kiknek a „promotor” az oltár előtt teszi fejükre a doktori kalapot, hogy fedett fővel állnak a templomban, s aranygyűrűvel jegyzi el őket az elválaszthatlan múzsának örök társul. A nép Te Deumot énekel hozzá.
Iván, mikor kérdezték tőle, hogy akar-e ő is „doktorrá” előmozdíttatni? Azt mondá: „Nem! Én magisterré akarok emeltetni!”
Vakmerő mondás!
A magister a legmagasabb rangfokozat a tudomány hadseregében.
Aki a „magisterré” emeltetésre érdemesnek találtatik, az nem kalapot nyer a templomban a homlokára, hanem egy babérkoszorút, s azt a babérkoszorút viseli egész nap, az utcákon, a lakomán, a táncvigalomban, melyet az ő tiszteletére rendez a város. S ezt a babérkoszorút a város legszebb leányának kell elkészíteni a számára. Az neki ez ünnepnapon társnéja, az oltár előtt, az asztalnál, a bálban, s annak az öltönye is babérfüzérekkel van feldíszítve. Ritka eset, hogy örök társnője is ne maradjon az egész életen át. A kalevain ifjú magisterré emeltetése idill és hősköltemény együtt. S a hős fegyverzete nehéz! A „magister” diadalát nem adják könnyen. Hat hétig tart a nyilvános vizsga. S felelni kell szóval és írásban. Meg kell küzdeni sorban mindegyik tanárral, s aztán együtt valamennyivel. A harc tárgyai: földtan, számtan, mértan, háromszögeléstan, különbözeti számtan, természettan, csillagászat, vegytan, ásványtan, Hegel enciklopédiája, természetrajz, Becker világtörténete, latin, görög, zsidó, arab, perzsa és török nyelv, a zsoltárok, a Pentateuch, a Talmud, az Alkorán és a Zendaveszta, Homér Iliásza, Horác ódái, Virgil Aeneise, Tacitus, Plinius, Herodot, Thucydides, Anacreon, Pindar, Xenophon Anabasisa, Lokman meséi, a Shah Nameh – és Oroszország története.
Mindezekből annyi kérdésre kell felelni, ahány a napot kitölti, s a feleletre a három kalkulus közül egyet kell nyerni „approbatur – approbatur cum laude – laudatur”. Egyetlen feleletre adott „non approbatur” fejtetőre buktatja a vakmerő viadort.
Azután következik a saját maga által fölvetett tézisek fölötti vitatkozás, szóval és írásban. Ha tétele megbukik, a vívó bukott el, ha sarokba hagyja magát szorítani, ha állítását ad absurdum deducálták, az neki halálos seb, s ha iratát széttépve dobják lábaihoz, ő maga van semmivé téve.
Iván minden feleletére az lett a válasz, hogy „laudatur”. Téziseit affirmálva adták vissza. Kivívta a „magister” legmagasabb rangját.
A fölemeltetés roppant pompával ment végbe. A templom előtt egy teljes ezred cserkesz lovasság állt díszőrségül a magister tiszteletére, s a templomban a kormányzó maga egész tisztikarával, teljes ünnepi díszben foglalt helyet az oltár előtt. Minden tiszt leereszté félválláról a köpenyét.
A város legszebb leánya átnyújtá a hősnek babérkoszorúját, arcán a szemérmetes hév ragyogásával mondva el hozzá az üdvözlő verset, amelyben nemcsak rím volt, de bizonyosan szív is; s a halavány ifjú arcán talán egy pillanatra meglátszott a visszfény, amit ez égő szűzarc reá vetett.
Akkor aztán a promotor feltette homlokára a koszorút, s tartott hozzá egy kenetteljes klasszikus latin beszédet.
Mely után az következett, hogy a pedellus előhozá a nagy ezüstbuzogányt, melyre a magisternek két ujját rátéve, el kellett mondania az ünnepélyes esküt.
De mielőtt a promotor előkereshette volna kapcsos könyvéből az esküformát, a kormányzó leszállt imaszékéből, s sarkantyús lábdobbanásokkal odalépve közéjük, megfogá a babérkoszorús ifjú kezét, s szólt hozzá nem latinul, hanem oroszul.
– Ön nem fogja a magisteri esküt letenni. Ön nem Kohanoff Nikolajevics Iván baccalaureus, hanem Mohamed Szádi, Circassia fejedelme, a minden oroszok cárjainak hűbérese, a 3. számú vértes cserkesz ezred tulajdonosa és parancsnoka, ki ez órában indulni fog ezrede élén megvédeni a szent orosz birodalom határát a betörő gonosz ellenség ellen. Így parancsolja azt a minden oroszok cárja!
Erre rázendíték a harsonák a „Bozse carja hrani!”-t, az ágyúk megdördültek a piacon, a cserkesz lovasezred üdvsorlövést adott, s a hős homlokáról a kormányzó levette a babérkoszorút, helyette föltette fejére a cserkesz sisakot, a hegyes kócsagtollas nyíllal, s pikkelyes nyakvéddel, s a nap hősének a magisteri aranygombos pálca helyett adtak görbe kardot, s a katedra helyett felültették a tüzes telivér paripára.
A koszorú ott maradt gazdátlanul s a város legszebb leánya társtalanul.
Iván megtudta, hogy az ő neve Mohamed Szádi, s hogy a hazája Circassia.
*
Ugyanakkor a sztambuli szeraszkier tudatta Samyl másik fiával – minden ceremónia nélkül –, hogy rögtön indulni fog cserkesz csapatjai élén az abház partokra nemzetét fölszabadítani.
Mohamed Kázi azt mondta rá:
– Valahára!
*
De nagyot bámulhattak Szentpétervárott, mikor Samylnak azt a fiát meglátták, amelyiknek hivatása lesz a saját bátyját, a saját cserkesz népe segélyével kiverni az Elborusz, a Kabarda sziklaerődei közül.
Ez a méla, ábrándos arc legyen az? Aki még egy asszonyt megszólítani is fél? Aki még egy tüzes szem nyilait sem tudja kiállni?
Pedig a csecsencek előtt majd be kell ám bizonyítania, hogy ő valóban az apja fia; s azoknak nem lesz elég Homér Iliászából elmondani, hogy:
Μηνιν αειδε, ϑεα, Πηληιαδεω Αχαιοις
Ουλομενην, η μυρι αχαιοις αλγε εϑηκε,
Πολλας δ ιϕϑιμους ψυχας Αιδι προιαψεν
Ηροωων
Ουλομενην, η μυρι αχαιοις αλγε εϑηκε,
Πολλας δ ιϕϑιμους ψυχας Αιδι προιαψεν
Ηροωων
Ami magyarul ilyenformán hangzanék szabad fordításban:
Zengd hát, istennőm, a Pélida Sámyl haragját,
A veszedelmest, mely sok orosznak okozta halálát
S sok főtiszt lelkét gyóntalan küldte pokolra.
A veszedelmest, mely sok orosznak okozta halálát
S sok főtiszt lelkét gyóntalan küldte pokolra.
hanem azt mondják, hogy hadd lássuk: csináld meg! Hadd lássuk, hogy ülöd meg a szilaj paripát, hogy úsztatsz át rajta még szilajabb folyón? Hadd lássuk, hogy fog a kezedben az a híres szablya? Hadd lássuk, mikor ágyú robban, mennykő villan, a te szemed fénylik-e jobban, mint az a kettő? Hadd lássuk, mikor előre vágtatsz, nézesz-e hátra, hogy megy-e valaki utánad? S mikor sebet kapsz, tudsz-e kacagni rajta? Hadd lássuk, tudsz-e hadakat vezetni?
Meglehet, hogy tud. – Meglehet, hogy odáig megtanul. – Az is meglehet, hogy tudott már valaha. – Hiszen ötesztendős volt már, mikor apját elfogták. Ötesztendős Samyl-fiúnak már kellett lovának, kardjának lenni; az már hallott ágyúszót, harci trombitát, dulakodó hősök csataordítását. Talán vissza fog még emlékezni rá.
De hátha aztán még majd valami egyébre is visszaemlékezik!!!
Ez ám az álomrontó kérdés.
Hátha az, akinek oly hatalmas memóriája van, hogy tizenkét nyelvből „laudatur”-ra tett le exament, még a tizenharmadikat is tudja, amire nem tanította professzor, amit csak az anyjától tanult, s nemcsak a Horác ódáit, Ovid hízelkedéseit tudja könyv nélkül, hanem a kabardai dalokat is, amik egészen másról zengenek, mint a Maecenas magasztalásáról, meg a Jupiterrel osztozó Caesarról!? (Divisum imperium cum Jove Caesar habet.)
Itt a göcs!
Erre kell vigyázni, okos, előrelátó diplomata urak! Nehogy a rákot beleöljük a vízbe! Ennek kell valami garanciáját kitalálni!
Meglesz.
