HURDAY LÁSZLÓ LEVELE TEKINTETES GARMADY LÁSZLÓ ÚRHOZ
HURDAY LÁSZLÓ LEVELE TEKINTETES GARMADY LÁSZLÓ ÚRHOZ
Ez nap a citoyen vendégei voltunk. Urakatna asszonyság főzött. Hús, hal, gyömbér, hagyma, kányabogyó, tej, vaj és faggyú volt gyönyörű tutti-fruttivá összefőzve, melyből Urakatna asszonyság annyit tömött magába kétmarokkal, hogy majd kiugrottak a szemei belé; Jancsi az első falatnál sírva fakadt, s kiment a házból, az én gyomrom is honvágyat kezde érezni, gondolva az ottani konyhára; rögtön utána is láttam, hogy valakit kibecsültessek a telkéből s magam ura lehessek valahol. Kurcz gazda mondá, hogy van itt egy üres ház, mely a státusé, azt megvehetem, s rögtön bele is szállhatok; odavezetett; nagy tengeri fűzfás rekettye közt épült egy kis vityilló keresztül-kasul rakott faderekakból, melyeknek végei egymásba voltak róva s közei kitömve mohával. Lerajzolni sokat ér, de benne lakni keveset. No, de ha itt ez az architektúra van divatban, hát vegyük meg.
Többek közt kérdezém: hogy jutott a státus ehhez a kunyhóhoz?
– Hát az a család, amely benne lakott, a napokban kihalt belőle sárgalázban.
– Sárgalázban! – kiálték betéve az ajtót. – Hát ha ez volna a Noé bárkája, belemennék-e lakni! Már akkor csak inkább magam építek egyet; hol van üres fundus?
Az én országfőnököm bevitt az erdő közepébe, ott mutatott egy dombot, sok szerencsét kívánt, s otthagyott a Kanahán kellő közepében.
Öcsém, mindaz, amit Robinsonról regélnek, tréfa, gyertek Ikariába; bezzeg nem azzal akadsz itt meg, ami nincs, hanem azzal, ami van; kapsz földet, de annyi az erdő rajta, hogy nem tudod hová tenni, kapsz embert is, aki napszámban dolgozik, de otthon a vicispán sem kap akkora diurnumot.
Két-három citoyen a szomszéd tanyákról megalázta magát az építéssel segítségemre lenni, kiknek szívességből nagyhamar összetákoltam valami ólat, s az éppen annyi pénzembe került, mintha otthon kőházat építtettem volna, szél s eső pedig ott jött be rajta, ahol akart.
Magammal persze hogy semmit sem hoztam, azt gondoltam, hogy minek tengerbe hordani a vizet? Minek következtében bátran visszamehettem volna oda, ahonnan jöttem, ha egyike a szomszéd zseniknek (mert mi mind zsenik vagyunk, akik itt egy csomóban lakunk), ki régóta azon rögeszmével küszködik, hogy mint lehetne a világról kipusztítani a pénzt s az embereket rávenni, hogy az aranyat és ezüstöt semmire se becsüljék, e napokban összebeszélve Fricivel, hogy kiköltözzenek Kaliforniába, ingóságait, szerszámait és baromfiait nekem jó pénzért el nem adta volna.
Így legalább módomban van szántani, vethetni; a meggazdagodásról hegedült Szent Dávid, megköszönöm, ha itt a paradicsomban éhen meg nem halok.
Az első napokban kérdőre fogtam Kurcz gazdát, hogy hol vannak azok az egész bivalycsordák, amik itt legelnek? Ő elvitt magával s valóban, alig félórai járás után rábukkantunk egy falka fekete loboncos állatra, mely egy szép mezőségen mintegy kétezernyi számmal legelészett.
– Szeretnék belőle egy párt kiválasztani, – mondék – gyerünk közelebb.
Amint azonban e szép állatok megszagolták közeledésünket, nekikerekedtek, s elfutottak előlünk; egész nap szaladtunk utánuk, sehol sem érhettük utol, végre bevették magukat egy mocsárba, ahova nem követhettük őket.
– Hát öcsém, ki feji meg ezeket a marhákat? – kérdém, mikor halálra kifáradtunk a nyargalásban.
– Senki sem – viszonzá ő – ezek a státus gulyái.
Következett az indigó.
Az ember elővett egy bogyót, aminek a leve előbb piros, azután megkékül, s azt mondta, hogy ebből indigó lesz.
– Az bizony fagyalbogyó! – mondék neki. – Hisz az indigó nem cserje s a szárát használják, nem a gyümölcsét.
Az ember elbámult.
No még csak a cukornádat óhajtottam látni: ideadott egy valami kórót, hogy rágjam meg, nem valóságos cukornád-e?
– Nádnak elég nád, hanem cukornak nagyon émelygős, hol terem? – kérdém gyanakodva.
Eleinte titkolódzott, hanem végre fölfedezte a telepítvényt, egy egész hold affélével szépen beültetve.
Én majd hanyattestem nevettemben.
– Talán ismered ezt a faját a cukornádnak? – kérdé tőlem aggódó ábrázattal.
– Ismerem bizony, nálunk ciroknak hijják, és seprűket csinálnak belőle.
Ez napságtól fogva nem megyek a citoyenhez tanácsot kérni. Ő egész nap gépeken kalkulál, mikkel a holdba lehet fölrepülni; mondám neki, hogy jobb lenne annál egy száraz malom, amin a málét megőröljük; vagy pamfleteket készít az örök békéről, minél ismét jobb szeretném, ha a szúnyogokat tudná rávenni, hogy kössenek fegyverszünetet. Engemet magasra becsül; amióta a cukornádjára ismertem, minden szavam orákulum előtte, én pedig nem jól érzem magamat olyan országban, ahol magam vagyok a legokosabb ember; én ehhez nem vagyok szokva.
Annyit azonban megtanultam, hogy Ikariában is csak úgy terem a föld, ha az ember szánt-vet rajta, s amúgy dunántúliasan hozzáfogék saját úri kezeimmel az ekeszarvához, s miután kétezer holdas birtokomban akadtam vagy tizenkét holdra, melyet fel bírtam szántani, anélkül, hogy egy fordulóban egyszernél többször beleszakadt volna a szántóvas a sok mindenféle gyökérbe, azt szépen bevetettem búzával, kukoricával, s már most legalább ott terem majd valami, ha a státus madarai ki nem eszik a vetést, vagy a szűz természet virágoskertet nem csinál belőle. Én legalább nem csudálkoznám rajta, ha a búzavetésem helyén spanyolnádat látnék nőni.
Jancsinak egy csepp hasznát sem tudom venni.
Ezt a fiút mindennap új meg új csoda éri, nem küldhetem száz lépésnyire a háztól, rögtön visszaszalad, jajgatva, hogy őt soha nem látott állatok vették üldözőbe.
Eleinte csak a tigrisektől és csörgőkígyóktól ijedezett, most már a bagolyfejű pille is bekergeti a házba, s ha valami madarat hall kiabálni éjjel, ha három országot ígérnél neki, sem lépne ki az ajtón.
Emellett iszonyú szerencsétlen, mindenféle szépalakú bogyót megkóstol, s azoktól aztán majd a kórság töri ki, vagy megszagol valami virágot, s attól úgy megdagad az orra, mint egy tülök.
A múltkor kiküldtem a partra halászni, egyszer csak jön vissza nagy ordítva, s elmondja, hogy leült egy lapos kősziklára, s amint ott halásznék, egyszerre fölemelkedik vele az egész kőszikla, s elkezd szaladni.
– Teknősbéka volt az, miért nem fogtad el? – mondám – megettük volna.
– De majd elfogott engem egy hal, – monda ő – csúnya, nagyfejű állat, négy lába volt és száz fog a torkában, alig tudtam előle elfutni. Milyen hal lehetett az?
Nem mondtam meg neki, hogy majd krokodilust fogott, mert akkor magam mehetnék aztán a korsóval a vízre.
Öcsém, mi itt állandó ostromállapotba vagyunk téve. Fejsze nélkül a szobából ki sem léphetek, s a házam elé ki nem lehet ülnöm töltött puska nélkül. Szürkületkor minden barmot be kell hajtanom az aklokba, s azokat jól bereteszelni s tövissel körülrakni, mert amint lemegy a nap, előjönnek az ikariai autochtonok, a mindenféle színű és szagú jaguárok, macskák, párducok, sakálok és kígyók s egész éjjel ordítanak a házam körül; minden órában ki kell lövöldöznöm az ablakon, hogy elriogassam őket.
Nemrég egy kis fiatal üszőmet kikötöttem a fűre legelni, egyszer csak Jancsi nyargal be nagy ijedten, hogy nézzem meg csak, micsoda állat lett a bornyúból; odamegyek, hát a bornyúm helyén egy roppant óriáskígyót találok, akkora volt, mint egy gerendely; amint elnyelte a bornyúmat, a kötél kilógott a szájából, melynél fogva az a fához volt megkötve, s ott hevert a kötélen csüggve, a jóllakás miatt tehetetlenül. A bornyú árában aztán konfiskáltam az állat bőrét, s most lóistrángokat szabtam belőle.
Volt vagy hat pár igen szép gyöngytyúkom, azokat minden este magam hajtottam fel a padlásra. Egy éjjel nagy zajra ébredek. Kiküldöm Jancsit, hogy nézze meg, mi bántja a tyúkokat, ő persze azt felelte, hogy semmit sem látott, reggelre minden tyúkomnak el volt rágva a feje, a vérüket kiszívta valami állat.
Máskor reggel felé nagy tombolást hallok a lovaim között, magam fölkelek, kimegyek az ólba, azok folyvást kapálóztak, nyerítettek, a bőrük reszketett, s kötőfékeiket iparkodtak elszaggatni.
Meg nem foghattam, mi bajuk. Végre vissza akarok menni a hajlékomba, hát az ajtóm előtt egy akkora jaguárt látok feküdni, mint egy tinó.
A derék állat nyugodtan hasalt ott keresztben, farkával veregetve a földet s hosszú nyelvével körülnyalogatva pofáját. Jancsi a padlásra bújt el ijedtében, s én kiszorultam a házból, miután a fenevad éppen az ajtóm előtt vett állomást.
Azt hittem, hogy majd csak elmegy, ha megúnja magát. Nem az, ott várt késő estig, meg sem mozdulva helyéből.
Már ekkor nem volt mit tennem, mint elszánnom magam a legvégsőre, kifeszíték egy gerendát az akol hátuljából, s a házam háta mögé kerültem szép csendesen, a jaguár szerencsémre nem vett észre. Ott benyúltam az ablakon, s a puskámat, mely a falnak volt támasztva, kivettem.
Csak az egyik csöve volt golyóra töltve, vigyáznom kellett, hogy egy lövéssel leterítsem a fenevadat.
Amint észrevett, egyszerre fölugrott helyéből, s gyanús morgással lehajolt első lábaival a földre, eltátott torkából kilátszottak fehér fogai, szőre felborzadt, zöld szemei szikráztak.
Azon pillanatban, melyben nekem ugrott, szerencsésen főbelőttem, de még akkor is maradt annyi ideje, hogy egyik lábamat átkapja, s csak jó vastag csizmámnak köszönhetem, hogy azt ketté nem harapta, míg a puskaaggyal végképp agyonverém.
A jaguárral még csak elkészülnék, azt agyonlőhetem, de mit csináljak azzal a millió bogárral, miket a szűz természet az emberek kínzására talált fel.
Egész nyáron ki nem bírtam pusztulni a skorpióból és scolopendrumból, miknek harapása gyilkos, szaga és alakja pedig undorító, s még van egy másforma féreg is, mit maringoingnek hínak, ez hosszú, mint a cérnaszál és szőrös s ha éjjel az embernek a bőre alá befúrja magát, megdühödik tőle.
A csimaz Európában a gyalogsághoz tartozik, itt az is röpül, mikor leülsz vacsorálni, eloltja a mécsedet s keresztülrágja a szúnyoghálót.
A szú egész éjjel őröl a ház oldalában, s ha valami ételt meghagysz este, reggelre megeszi a hangya.
Mielőtt éjjel lefeküdném, egész testemet be kell kennem valami olajjal, hogy zselléreim ne nyúljanak hozzám, s legközelebb, hogy mécsemet eloltva, sötétben foglaltam el ágyamat, lábaimnál valami síkos hideg testet érzék, mely oly különös hatással volt rám, hogy valahányszor elaludtam, mindig fölébresztett, végre nem állhatva tovább, tüzet gyújték, hogy majd megnézem, ki osztja fekhelyemet? S nagy ijedelmemre egy rétesformára összetekeredett kígyót látok ottan aludni, a legmérgesebb fajából a cobra capellának; szerencsémre jól volt lakva, azért nem bántott. Bizonyosan ő ette meg a tyúkjaimat is. Helyesen mondá Jancsi, hogy ott jöhet az be ide a faházba, hol akar. Másnap mindjárt hozzáfogtam az újraépítéshez.
Ketten Jancsival végeztünk mindent, ahogy a Csallóközben szokás vert falat csinálni deszka között agyagból, polyvával. Fecskerakást.
Egy hét alatt készen állt a házunk.
Otthon a béresek laktak ilyenben, itten ez palota, melynek a szomszédok csodájára járnak, innen legalább hermetice ki van zárva minden külső állat.
Még most élve írok a paradicsomból, nem tudom, a legközelebbi levelemet nem a mennyországból fogom-e datálni.
Notabene: ha valaki utánam akar jőni, csak biztasd, hogy siessen.
