12. HURDAY LEVELE GARMADYHOZ
12. HURDAY LEVELE GARMADYHOZ
Új-Telep, 184–
Midőn e levelemet kapod, már én akkor a tengeren vagyok, vagy tenger alatt.
A világ ítéletével nem törődöm, mondjanak rólam, amit akarnak, de előtted bárha menteni nem is, de legalább ki akarom magyarázni magamat.
Legtöbben nevetségesnek fogják találni, hogy mint a német szóra küldött gyerek hazaszökik falujába, akként én is visszafanyalodom nagy szégyennel és pironkodással az elhagyott, a megvetett hazába. De nevessetek bár akkorát, hogy ide halljam, írjatok rólam víg regényeket, fessetek rólam torzképet, legyek példabeszéddé odahaza, mindez engem meg nem tántorít akaratomban. Én visszamegyek.
Nemrég meghalt az öreg Széki. Halála előtti órákban megszorítá kezemet, s odavont ágyához:
– Ismersz-e egy balgatag embert, – kérdé tőlem – aki legkeményebb ellenségeivel kibékült, s legjobb barátaival haragot tart?
Többet nem szólt. Eleget is mondott vele. Az a balgatag ember én vagyok. És így van az. Ha nem tudjátok egymást megbecsülni, csak jertek ide. Én szeretném, ha minden pártvezéreinket kiküldenék ide egypár esztendei patvariára.
Az öreg Széki halála után családja sehogysem akart elereszteni köréből, ott kellett velük maradnom. Az ifjú Géza fogytig megtartá kiapadhatlan humorát, azt, mely a lélek legmélyebb keservéből támad, míg testvére, Leona, oly szeretetreméltó ellentétben bírta magában egyesíteni a gyermeteg érzelgéseket a háziasszonyi komolysággal.
Csak azt sajnálom, hogy fiatalabb nem vagyok, hogy elvehetném, vagy vénebb, hogy apja lehetnék.
Egy este pipázva ültünk a veranda alatt Gézával, ő kötekedve hordta fel emlékembe mindazon táblabírói anekdotákat, mik itt-ott gyűléseken, tisztújításokon, országgyűléseken történtek közöttünk. Előjött róla a szó, minő harcokat viseltünk egykor egymással a zöld asztal mellett, mire én azt találtam kiszalasztani a számon, hogy bár most is ott ülhetnénk. Erre ő vállamra üt s azt kérdi: – mért nem megyek hát haza?
– De már azt nem cselekszem, – mondék – soha többet! Ha eljöttem, megbántam bár, de nem vallom be? s ha itt vagyok, itt megőszülök, itt meghalok, de vissza képpel sem fordulok többet, bárha itt volna is az özönvíz és ott az Ararát hegye.
Géza mosolyogva szólt, bodor füstöt eresztve pipájából:
– Tehát fogadjunk, hogy ön vissza fog menni Hunniába.
– A fejembe.
– Az nem sokat ér, de fogadjunk száz aranyba.
Kezemet adtam rá.
Ő bement a szobájába, egy perc múlva pisztolylövést hallok belülről s rá Leona kétségbeesett sikoltását.
Ijedten berontok, s ím az ifjút egy pamlagra dőlve találom, félkarjára támaszkodott, másikkal elájult testvére kezét tartá. Arcán semmi változás, ajkai, szemei mosolyogtak, mint egyébkor, hanem egész mellénye el volt már borítva vérrel. Én sietve odarohantam, hogy segítsek rajta.
Ő halkkal mondá:
– Már ezen túl vagyunk.
– Miért tevé ön ezt? – kérdém én irtózattal elállva.
– Látja ön, – szólt ő el-elmaradozó hangon – ez a szegény leány itt hervad miattam. Otthon jegyese van, otthon hazája van, kiket imád, kikért örökké visszasóhajt, itt nincs senkije, akiért itt legyen, egyedül én. Most már én sem leszek. El leend hagyatva, s kénytelen lesz visszamenni oda, hova én őt nem vezethetem többé.
– Istenemre! – kiálték közbe – nem lesz elhagyatva, amég csak én élek, apja leszek neki és testvére és védelmezője.
Az ifjú hálásan szorítá meg kezemet.
– Lesz-e ön kisérője is odáig? hazáig?
– Akár a másvilágig.
– És ha jutalom helyett önt ezért ki fogják nevetni? gúnyolni?
– Nem törődöm vele.
– Tehát vissza fog ön menni Hunniába? – szólt haldokló hangon s mosolyogva veté utána: – és így megnyertem fogadásomat.:. Azt a száz aranyat… alapítványul hagyom… szegény kivándorlott szkíthák számára… akik vissza akarnak menni Amerikából… Hunniába… Perc múlva e szavak után megszűnt élni.
Én megtartottam igéretemet.
Az első fájdalom elzajlása után rábeszéltem a szegény leányt, hogy hagyja el a földet, melyhez két sír fájdalmas emlékén kívül semmi sem köti többé.
Az a kegyeletteljes gond, melyet iránta tanusíték, rávevé, hogy ezentúl rokonának nevezzen.
Ha arra gondolok, hogy boldogsága kútforrásához én vezethetem vissza, e gondolat minden más egyebet kitöröl elmémből, most már kötelességem visszatérni, most e határozatra nem csupán szivem gyöngesége ösztönöz többé, hanem egy haldoklónak adott fogadásom s egy élő angyalnak földi üdve.
Ejh! De mit mentegetem én szívem gyöngeségét! mit iparkodom elpalástolni azt az érzést, mely előtt lelkem meghajol! Nem tagadom, haza akarok menni én is, mert szivem megrendül erre a szóra: haza! mert nem kell az élet, nem kell a halál, nem kell az üdvösség másutt sem testemnek, sem lelkemnek! mert nem akarok boldog lenni, nem akarok ember lenni, ha magyar nem lehetek, és ha itt volna a paradicsom és abban ananászt teremne minden szál fű s patakban folyna tej és bor, mégis hazamennék, bárha otthon meg tövist teremne minden rög s az a négy fehér folyam az ország címerében olyan vörös volna is a vértől, mint maga az a vörös mező, melyet keresztül szel.
Ha a magyarok istene bele nem fordít bennünket ebbe a nagy Balatonba, egy hónap múlva megláttok.
Nem bánom aztán, nevessetek ki, gúnyoljatok ki, mégis jobb, mintha megsiratnátok.
Isten veled! A viszontlátásig. Az édes, kedves, annyiszor megálmodott viszontlátásig!
Vándoroljatok ki!
1852
