4. IGAZSÁGOS DÁNIEL
4. IGAZSÁGOS DÁNIEL
Éppen akkorra érkezett meg nagytiszteletű Tóbiássy professzor is. Ami igen természetes. Harangi úr gyalog jött, ő pedig talyigán; tehát amannak hamarább kellett hazaérni, mint neki.
Azonfelül egy kis processzusa is volt még a kapuban az érdemes szállítójával. Tóbiássy professzor úr igen fösvény volt, s nem szerette a pénzt vándoroltatni. Aki pedig azt hiszi, hogy a debreceni talyigás csak úgy barátságból lötyögteti magát a nyeregben, az nem ismeri a természethistóriát.
– Ne sajnálja azt a tíz garast megadni, – mondá a lóvezér, a makrapipát az agyarára szorítva s csak félszájjal szónokolva.
– Micsoda tíz garast? – kérdi a nagytiszteletű úr; szétnézve a földön, mintha leejtett volna valaki tíz garast, s azt kérné, hogy adják fel neki.
– Amiért idehoztam vala.
– Atyámfia. Az nagyon sok.
– Más bolond is csak annyit fizet, – válaszolt a talyigás, az orráig nyomva fel a makrapipát.
– Meg merne kend rá esküdni, hogy más is annyit fizet?
– Meg én! – kiálta az, a szája szegletébe nyomva a pipa csutoráját, hogy útjában ne legyen az eskünek.
– Tartsa fel a három ujját és mondja utánam: „Én”.
– Én.
– A maga nevét mondja.
– Tarisznya Gergő.
– Esküszöm, hogy minden embert tíz garasért hordok haza. Úgy segéljen.
A talyigás megtette, hogy utána mondta.
– No jól van, barátom, – mondta Tóbiássy úr, becsapva a könyvet, amiből a tisztelt polgártársat eskette. – Azt tudja kend, hogy én pap vagyok. Nekem az esketésért nyolc garas szokott járni; eszerint jár még kendnek vissza a tízből két garas.
Azt odanyomta a markába.
A talyigás megcsóválta a fejét, a fogai közül egy hegyeset köpött a professzor úr két csizmája közé, azzal nagy dohogva eloldalgott, folyvást nézegetve a tenyerében a vargatallért: de bizony csak két garas maradt az mindig.
A három úr a konyhaajtó előtt találkozván, levett kalappal tartott afölött tanácsot, hogy ki menjen be előbb? Harangi úr ért elébb oda; de Tóbiássy úr volt az idősebb, de Nyaviga úr volt a vendég, minél fogva egyik a másikat instálta az elsőbbségért.
– Be tetszik mindjárt! – kiáltott végre Harangi úr mérgesen Nyaviga úrra, mire az ijedtében bebotlott a konyhába. Ott azután egyszerre igen nyájas képet csinált az asszonyságok előtt.
– Bátorkodtam visszakerülni ismét. A nagytiszteletű úrral véletlenül összetalálkozám, s ő oly nyájasan invitált meg, hogy ismét visszatértem.
A nagytiszteletű úr ezalatt titokban a zsebkendőjével igyekezett letörülgetni annak a nyájas meginvitálásnak a nyomait Nyaviga úr hátáról, mert a venyige a poros tógán valóban nagyon látható nyomot hagyott hátra.
– Trifurcifer! – dörgött Harangi professzor úr, miután feleségét megcsókolta. – Majd szétszedett a tudatlan nép a piacon amiatt a fatális lunátikus miatt. Egész polgárháború támadt abból az ártatlan disputából, amit a kolléga urammal folytattunk az utcán.
– Ah! hát ti is a lunátikus felett vitatkoztatok. Éppen mint mi idehaza asszonyámmal.
– Bölcs Salamon, ne hagyj! Még idehaza is foly a perpatvar fölötte? Hisz akkor eső elől a csorgó alá menekültem. Itt is lunátikus háború van.
Nagytiszteletű Tóbiássy professzorné asszonyság kenetteljesen jegyzé meg:
– Nincs itt, lelkem fiam, semminemű háború; csakhogy egyikünk azt állítja, hogy van; másikunk meg, hogy nincs.
– Éppen, mint mi! – mondá Tóbiássy professzor úr. – Én hiszem, ő nem hiszi.
– No, ez nincs Isten hírével, – pattogott Harangi professzor úr. – Ezt a veszedelmet nem hagyom megöröködni. Itthon a háznál békesség legyen. Elég, ha külön-külön mi is összekaptunk, az asszonyok is összekaptak a lunátikus miatt; de trójai háborút nem csinálunk belőle. Kolléga uram, menjen szépen asszonyánkkal a maga szobájába; én is megyek az én feleségemmel az én szobámba, akkor nem veszhetünk össze.
– Az ám! – világosítá fel Haranginé asszonyság. – De úgy vagyunk ám lelkem galambom, hogy én uramatyámmal vagyok egy véleményen, nem teveled; asszonyánk meg teveled tart, nem uramatyámmal.
– Finis Poloniae! Hisz akkor én más országba költözöm!
A másik oldalon meg Tóbiássyné asszonyság csapta össze a kezét, megtudva a nagy disszidenciát, mely a szerencsétlen családot ily felekezetekre osztotta.
– No ebből nem jó lesz, – monda nagytiszteletű Tóbiássyné asszonyság. – Ily háborúnak nem szabad kitörni. Egyik férj felesége és veje ellen, a másik ipa és felesége ellen, egyik asszony férje és leánya ellen, a másik férje és mostohája ellen. Adjuk bíró eleibe a dolgot s legyen az ítélet bírsággal összekötve. Amelyik fél elveszti a pert, megnyugszik, és fizet egy, átalag máslást; amelyik nyer, igaza lesz és megissza a máslást. Én Nyaviga urat választom bírónak.
– Hát hisz én is kompromittálok benne; – mondá Tóbiássy úr.
– Valóban okosabb emberre nem lehetne bízni az ügy eldöntését; – járult hozzá Harangi úr.
– Én se bánom; – tevé hozzá felesége.
– Ilyen nagytudományú, olvasott férfiú! – magasztalá őt Tóbiássyné asszonyság.
– És ilyen nagy fizikus! – dicsérte őt a professzor élettárs.
– S ilyen filozófus! – mondta a második professzor.
És sorban valamennyien: „akiről példát vehet az egész fiatalság!” – „Aki ártatlanabb egy leányzónál.” – „Aki görögül és zsidóul tud.” – „Aki soha bálba nem jár.”
Ez mind magasztalás volt s a választott bíró megvesztegetésére intézett kísérlet.
Vére közbevágott az ifjú nagytiszteletű asszony.
– Édes Nyaviga úr, én csak azt mondom, hogy nem szükség magának sem szépnek, sem jónak, sem bölcsnek lenni ezúttal; hanem csak röviden megmondani, hogy látta-e hát a lunátikust, vagy nem látta?
Nyaviga úr vette észre, hogy vesztére visszakerült abba a kelepcébe, ahonnan már egyszer kiszabadult. Azelőtt csak kettős kereszttűzben volt, most már négyesbe fogták; kinek adjon most igazat? Megbántani egyik félt sem illik, nem is tanácsos; pedig kötelesség. Hivatalos kötelesség.
– Nohát halljuk az ítéletet!
– Tehát kérem alássan, annyi van a dologban, hogy – izé.
– M-izé?
– A múlt éjszaka felköltenek, azt mondják, hogy a lunátikus most jár éppen a padláson.
– Ahán! – kiálta Tóbiássy professzor úr.
– Én azonban azt mondtam rá, hogy – nini, milyen nagy pók mászik a professzor úr kabátján!
– Hagyjon békét az úr az én pókomnak! Azt mondja, hogy mit mondott?
– Azt mondtam, hogy az abszurdum.
– Nesze neked, – szólt most Harangi professzor úr örömmel.
– Kimegyek azonban. S látom a hold fényes világánál, hogy egy emberi alak járkál a kollégium tetején.
– Ugye mondtam! – erősíté Tóbiássy és Haranginé.
– Mondám azonban: ez bizonyosan valami diák, aki éjszakán ki akar szökni a kollégiumból.
– Hát persze! – biztatá Harangi és Tóbiássyné.
– Nem mertem azonban egész bizonyossággal állítani, mert tudom a fizikából, hogy vannak oly szerencsétlen emberek, akik a holdba szerelmesek.
– Most szólt igazat.
– Meg akartam azonban győződni felőle, hogy csakugyan voltaképpen holdas-e az odafenn, avagy pedig szökevény? – vettem a lámpást, és felmentem szépen a padlásra. Három dárdás jött utánam. Kettő pedig ment előttem, hatalmas gerundiumokkal.
– No most mindjárt megtudjuk hát, mi volt?
– Hát, amint a padlásablakhoz érünk, az egyik dárdás elordítja magát mögöttem, hogy ő valamit látott, a másik kettő előttem megijed, megfordul, engem feltaszít, a lámpást összetöri, s rohan le a grádicson, egymás hegyin-hátán. Egyik a homlokát is betörte, másik egy fogát ütötte ki.
– És azután?
– Azután sötét lett, s én négykézláb másztam le a padlásról a szobámig, hogy valami kárt ne tegyek magamban.
– Már most csak azt szeretném tudni, – mondá Tóbiássy professzor úr – hogy ki veszi meg az átalag bort?
– A dolog így van, – Nyaviga úr; – azok, akik látták, hogy ott volt, nem tudják, hogy mi volt? Akik pedig tudják, hogy mi volt? nem látták, hogy ott volt.
– És így mindnyájunknak igaza volt.
– És így nem iszunk bort.
– De már most feleljen meg domine Nyaviga arra, miért nem jelentette ön fel ezt az esetet a sedesnek?
Ezt a mérges kérdést Harangi professzor úr intézte a bölcs Dánielhez.
Az sok húzódozás után csak kirukkolt vele.
– Hát voltaképpen tulajdonképpen azért, hogy amidőn reggel előhívattam az öt dárdást, mind az öt unisono azt állította, hogy ő egész éjjel aludt, az ágyából ki sem kelt, s hogy én azt az egész történetet csak úgy álmodtam.
– Hát amelyik a fogát kiütötte?
– Azt mondta, hogy csikófog volt, magátul esett ki.
– Hát amelyik a homlokát betörte?
– Azt állította, hogy saját maga harapta meg.
– A saját homlokát?
– Én is diffikultáltam neki ez állítást, hogy azt nem érhette el; de azt mondta, hogy székre állt fel, úgy harapta meg.
– Nyaviga úr!
– Tessék parancsolni!
– Menjen haza s feküdjék le.
– De kérem alássan: ebéd előtt nem szoktam lefeküdni.
– Igyék vizet és feküdjék le, – förmedt rá Harangi professzor úr. Szegény Nyaviga úr aztán, mint engedelmes alattvaló megtette, hogy hazament, előbb jól lakott, aztán lefeküdt, maga elé tétetett egy nagy vizeskancsót, hogyha a professzor úr vizitálni talál jönni, rendeleteit foganatosítva találja. Ámbátor semmit sem értett azoknak indokaiból.
Elég, ha a professzor úr értette.
Mikor egyedül maradt a két tudós férfiú, Harangi úr így szólt Tóbiássy úrhoz:
– Kolléga uram! kezdem elhinni a dolgot. És most már azt is kitalálom, hogy ki a lunátikus?
– Ugyan ki?
– Nem más, mint a derék jámbor Nyaviga.
– Lehetetlen!
– Etice és logice lehetetlen, de empirice mégis lehető. Magam láttam, hogy fényes nappal a szomszéd padláslyukból ereszkedett le fejtetőre a mi kis udvarunkba. Mert a lunátikusoknak az a szokásuk, hogy mikor a hold süt, akkor fejel fölfelé, mikor a nap süt, akkor fejel lefelé szeretnek sétálni.
Erre Tóbiássy úr a következő tervvel állt elő.
– Hogy pedig egész bizonyosságot szerezzünk magunknak e dologról, én a következő módot ajánlanám, amit a lunátikusok kigyógyításánál szoktak foganatba venni: éjszakára egy dézsa hideg vizet tesznek az ágyuk elé, melybe a holdkóros; amint ágyát el akarja hagyni, okvetlenül belelép, s arra fölébred.
– Nagyon jó lesz! Ebből megtudjuk az igazat.
A szegény jámbor Nyaviga úr aztán a következő éjjel abban a kellemes meglepetésben részesült, hogy amint egyért-másért leszállt az ágyából, térdig esett bele a hideg vizes dézsába, s mikor ezért lármát csapott, a Sisera hadai kinevették, a sedes elé hozott panaszára pedig azt mondták, hogy csak menjen a szobájába, feküdjék le, s igyék még több vizet.
Híre futamodott, hogy ő lunátikus.
