10. A HOLDDAL JÁRÓ
10. A HOLDDAL JÁRÓ
A diákok elhíresztelték az egész városban, hogy ma megint sétálni fog a lunátikus a kollégium tetején, mert éppen holdtölte van. Meg is telt piac és utca bámuló népséggel. Minden ember súgdosta egymásnak, hogy csendesen kell lenni, mert ha lármát hall, felébred, s leesik.
Mikor tizenkettőt kondított a nagytemplom óraütője, a suttogás élénkülni kezdett: minden ember felnézett a magasba.
– Ni! Ahol jön, ni! Csitt! Csendesség! Nem kell beszélni! Nem látja kend? Az ott ni! Látom! Jaj, ha leesik. Pszt. Most megáll. Ni, milyen fehér a képe! (Persze, hogy fehér; mert be van kenve krétával, hogy rá ne ismerjenek.) Hogy tud végigmenni azon a keskeny párkányon? Most mindjárt énekelni fog!
A holddal járó végigsétált a tetőzeten, mintha csak a síkföldön járna. Köpönyeg volt a vállán s gitár volt a kezében.
Lesétált egész a háztető széléig, hogy azt borzalom volt nézni, ott azután leült, s a lábait lelógázta a levegőbe.
– No hiszi-e már kend, hitetlen? – szólt a sajtoskofa az almáshoz.
– Jaj, inkább hiszem, csak a fejemre ne essék!
A rejtélyes alak hátravetette a köpönyegét és elővette a gitárját, és először is igen szépen elénekelt egy verset a „földiekkel játszóból!”
Hamis volt a zúzája; nem a maga hangján énekelt, azon a szép basszus hangon, mert arról mindjárt ráismertek volna; hanem valami vékony falzett hangon, ahogy a maskarák beszélnek.
No ez szép volt. Csakhogy mindenki ismeri. Hanem aztán jött egy másik dal. Ez már új volt.
Egyszer volt
valahol, akárhol,
Egy holt,
Aki szép volt, jó volt, vén volt;
Még is megholt.
Pedig sohse danolt.
Annak egy bibliája volt,
Amely bankóval tele volt,
És egy veje volt,
Kinek nagy potroha volt.
valahol, akárhol,
Egy holt,
Aki szép volt, jó volt, vén volt;
Még is megholt.
Pedig sohse danolt.
Annak egy bibliája volt,
Amely bankóval tele volt,
És egy veje volt,
Kinek nagy potroha volt.
– Trifurcifer! Ez rólam szól! – dörmögött nagytiszteletű Harangi úr s ugyancsak nekifeszíté a perspektívát, ha a kréta alatt meg tudná ismerni az emberét.
Az pedig egyre-másra torzképeket fintorgatott, hogy lehetetlen volt ráakadni az igazi ábrázatjára. Folytatá pedig ekképpen:
Tehát valamit megszagolt,
S vevé a bibliát s ekképpen szólt,
Amint napa kiterítve volt:
Napamnak már e könyv úgyse kell,
Elvigyem-e emlékül? úgye el?
Magának így felel.
Mert a holt
Egy szót sem szólt.
Csupán a fényes hold
A szobába világolt.
Meglátta a hold,
Elmondta a hold,
Úgy volt: úgy volt: a hold!
S vevé a bibliát s ekképpen szólt,
Amint napa kiterítve volt:
Napamnak már e könyv úgyse kell,
Elvigyem-e emlékül? úgye el?
Magának így felel.
Mert a holt
Egy szót sem szólt.
Csupán a fényes hold
A szobába világolt.
Meglátta a hold,
Elmondta a hold,
Úgy volt: úgy volt: a hold!
(– Canis tota mater! – dörmögött magában Harangi. Hogy tudhatta ez azt meg, amit csak én magam tudtam a megboldogulton kívül; én pedig el nem mondtam senkinek.)
„Csitt! Silentium! Még többet is fog énekelni!”
A lunátikus onnan a magasból új nótát kezdett.
Két szeme van az égnek,
Egyik a nap, másik a hold.
Az egyiket behúnyja,
A másikat kinyitja;
Csak úgy pislog a földre,
Mint ciklopsz félszemével
Én nem tudom, minek néz
Nappal Árkádiára,
A sült tökök honára?
Mit lát rajta, ugyan mit?
De éjjel, ah az éjjel
Boldog szerelmesek napja.
Testvérem, ó, ezüst hold
Tekints Árkádiára,
S mondd el, mit látsz, te most ott?
Egyik a nap, másik a hold.
Az egyiket behúnyja,
A másikat kinyitja;
Csak úgy pislog a földre,
Mint ciklopsz félszemével
Én nem tudom, minek néz
Nappal Árkádiára,
A sült tökök honára?
Mit lát rajta, ugyan mit?
De éjjel, ah az éjjel
Boldog szerelmesek napja.
Testvérem, ó, ezüst hold
Tekints Árkádiára,
S mondd el, mit látsz, te most ott?
– No halljuk, mi bolondot fog most megint kigondolni? – dörmögé Harangi úr.
A holddal járó felhangozta a gitárját, s felállt a háztető szélére, s rákezdé az ismerős nótára az új szöveget:
Kedves urambátyám, meg ne haragudjon,
Azért, amit mondok, engem meg ne szóljon;
Mert én megbántani nem akarom:
Csak ami igaz, azt én megmondom.
Azért, amit mondok, engem meg ne szóljon;
Mert én megbántani nem akarom:
Csak ami igaz, azt én megmondom.
Kedves urambátyámnak van egy szép húgája,
Azt egy alamuszi vőlegénynek szánja;
De míg magát az utcán hordja a kánya
Otthon kutyára bízva a hája.
Azt egy alamuszi vőlegénynek szánja;
De míg magát az utcán hordja a kánya
Otthon kutyára bízva a hája.
Kedves urambátyám most is azt képzeli,
Hogy a kamasz, húga iránti szerelemmel vagyon teli.
Pedig azt azalatt a szép menyecskéért a hideg majd kileli,
Az igaz, hogy az éhkoppot nyeli.
Hogy a kamasz, húga iránti szerelemmel vagyon teli.
Pedig azt azalatt a szép menyecskéért a hideg majd kileli,
Az igaz, hogy az éhkoppot nyeli.
Harangi urat elöntötte az epe. Ez őróla szól. Pedig még hátra volt a negyedik vers – s ez volt a legszebb.
Kedves urambátyám, most is itt kóricáz,
Pedig jobban tenné, hogyha otthon vigyáz;
Mert míg gazda nélkül marad a ház:
Padláson, pincén a tolvaj bemász!
Pedig jobban tenné, hogyha otthon vigyáz;
Mert míg gazda nélkül marad a ház:
Padláson, pincén a tolvaj bemász!
De már az több volt az elégnél.
– Megállj semmirekellő Kákusz! – ordítá el magát Harangi úr a néptömeg közül. – Akárki vagy odafenn! – s rohant botját suhogtatva a kollégium felé.
– Csitt! Mi az? Nem kell kiabálni! – csitíták minden oldalról. – Mindjárt leesik, ha hozzászólnak!
– Hadd essék! Törjék ki a nyaka! Palacsintává lapuljon! Ahol van ni! Már szalad is! Már mászik le a háztetőn! Megállj gazember, fölmegyek hozzád! Elfoglak!
A jámbor sajtoskofa megcirógatta a nagytiszteletű urat s keresztényi jóindulattal kérte:
– Édes, drága professzor úr! Ne másszék fel arra a falra!
– Jaj, fussunk innen! Mindjárt ránk esik! – sikoltozott az asszonynép.
– Hadd essék! Ide essék! – lármázott Harangi úr. – Nekem essék kapóra. Úgy elütöm, hogy a pokolra esik.
A lunátikus válláról csakugyan leesett a köpönyeg.
– Meghaltál! – kiálta rá Harangi úr, agyonütve a nádsinkóval a köpönyeget. – Hah. Csak a köpönyegje volt. De megállj. Erről holnap rádismerek, kicsapatlak, ha az apám fia vagy is.
De mármost hová azzal a köpönyeggel?
Ha bemegy a kollégiumba inkvirálni, azalatt ki tudja, mi történhetik odahaza? Mégis csak elébbvaló dolog lesz haza menni: meglátni, hogy mi van a dologban?
