Egy börtönnel odább
Egy börtönnel odább
Sohasem nyugodott meg abban senki, hogy élethosszig tartó fogságra legyen ítélve. Minden rabnak az az ébren és álmában örökké visszatérő gondolatja, hogyan törhesse keresztül a börtöne falait. Egyik egy patkódarabbal, másik egy ráspollyal, harmadik egy üvegcseréppel fog hozzá. Nekem minden készletem megvan hozzá; hanem az én börtönöm fala valamivel vastagabb is, mint a többieké. Aztán hová innen?
Elég időm volt az elmélkedésre.
Egész nap hagytam égni a tüzet, rakva rá a húshasábokat. Bábit annyira tudtam már vinni, hogy tudott valamit segíteni rajtam. Elhúzta a hússal megrakott szánt, s aztán a felhasogatott szeleteket két mancsa közé fogva, rárakta a tűzre; rá lehetett hagynom, míg magam kémszemlészni jártam.
Reménységem alapja volt az a nagyszerű jégcsap-tömeg. Arra, hogy a jég olvadásnak induljon, valahonnan okvetlenül a zérus fokon felül levő hőmérséknek kell rá hatni. Ez a meleg lég valahonnan alulról jő fel; ami lehetővé teszi, hogy a barlang fenekén négy fokkal kisebb legyen a hideg, mint a felső karzaton, aminek a természet rendje szerint megfordítva kellene állani.
Ennek a meleg légnek okvetlenül a jégorgona háta mögül kell előjönni.
Magyarországon is vannak hírhedett jégbarlangok; de azoknál az a nevezetes, hogy csak nyáron vannak jéggel beburkolva, télen elolvad az bennük. Ebben a barlangban örökké tart a jég, és mégis örökké olvad.
A boltozatról a talapzatig leérő jégoszlopok egész labirintot képeznek; néhol boltozattá alakulnak át, melyet ezernyi hegyes jégcső alkot, miknek megannyi másik jégoszlopcsap felel meg idelenn; a felső jégcsap lassú csepegése addig növeszti mind a kettőt, míg végre összeérnek. Néhol pöröllyel kellett magamnak utat törnöm e jégalhambrában. Végre a véletlen segített rá arra, amit kerestem. Egyszer beszakadt alattam a jégkéreg, s én leestem egy mélységbe.
Esésemben többrendbeli szerencsém volt. Az egyik az, hogy a derekamra volt hurkolva egy kötél, melynek végét odafenn egy jégoszlophoz erősítettem, ez tehát nem engedett egészen a mélység fenekére lebuknom. Másodszor az örvény torkolata nem volt függőleges, hanem haránt, s én inkább csúsztam, mint estem; még pedig valami tükörsima pályán. De a legnagyobb szerencsém az volt, hogy a villámfényű lámpámat most éppen nem hordtam magammal; mert azt bizonyosan összetörtem volna. Ahelyett egy Davy-lámpát akasztottam az övemre; arra is gondolva, hogy robbanó gázba juthatok bele. Azonkívül volt a táskámban két font magnézium sodrony, mely meggyújtva éppen oly fényt ád, mint a villanylámpa, s nem jár annyi előkészülettel.
Az enyhe légmérsék bizonyítá, hogy torkolatában vagyok egy alagútnak, mely egy mélyebben fekvő barlangba vezet. Davy-lámpám fényénél annyit kivehettem, hogy a szűk nyílás fenn stalaktit alakulásokkal van rakva.
A derekamra hurkolt kötél feltartóztatott a továbbcsúszásban, e kötélen visszakapaszkodtam a jégbarlangba.
Elég volt egyelőre annyit tudnom, hogy van innen kijárat egy más üregbe.
Ez a sziklaüreg lehet igen terjedelmes; minő Erdélyben a Székelyföldön a homoródalmási, melyben kétmérföldnyire lehet előre hatolni, s tizenhárom nagyobb ürege jön össze. Annálfogva el kellett magamat látnom élelmiszerekkel és a sziklamászáshoz való eszközökkel.
Bábinak nem szóltam semmit, pedig olyan okosan nézett rám azokkal a zöldfényű szemeivel, mintha kérdezte volna: hát engem itt hagysz? Gondoltam, hogy visszajövök még ide: hisz itt van az egész raktáram. Ez itt a főhadiszállás.
Felkötöttem a szeges talpakat saruimra, fegyverül vittem egy csáklyát meg egy vasrudat, övemből lógott le csákányom, kötélhágcsóm a derekam körül kerítettem, s bundás öltönyeimet ezúttal lerakva magamrul a torkolat lejáratánál, most már óvatosabban csúsztam alá a sík meredélyen, folyvást a lebocsátott kötélbe kapaszkodva, amíg a meredély véget ért, s aztán egy folyosó tárult fel előttem, mely mészsziklába volt vájva. Egy kis tejfehér patak csergedezett az egész folyosón végig. A felső jégbarlang olvadmánya volt az, mészliszttel vegyülve. Hegytejnek híják a bányászok.
A tejfehér patak nemsokára eltűnt egy oldaltátványban, s innen a folyosó ismét meredeken ment fölfelé, és talaja többé nem volt sikamlós. Oldalfalaiban a sziluri alakítás kövületeit fedeztem fel.
Hévmérőm ehelyütt már nyolc fokot mutatott a zérus fölött. Ahogy delejtűm mutatta: a folyosó északnyugat felé húzódott; tehát erősen a Zichy-hegy előfokán túl fekvő völgybe.
E növekedő melegséget nem tudtam összeegyeztetni azzal a nézetemmel, hogy ezt az egész darab szárazföldet egy úszó jégtutaj hozta ide. A kontinensen van oka a föld mélyében növekedő hévmérséknek; de itt, ha nézetem igaz, (pedig most már utólagosan bizonyos, hogy az) akkor fölöttem éjsarki tél, alattam örökkétartó jég: honnan jön tehát a kettő közé szorult sziklába a nyolc fokú melegség? Vegytani vagy más okok idézik-e azt elő? Ide már nem hat a föld centrál tüze.
Amíg ezen törtem a fejemet, egyszerre véget ért a folyosó. Egy nagy alaktalan űr tárult föl elém, melynek sötétjébe az én Davy-lámpám mécsvilága be nem hatolt, s lábam előtt tátongott egy mélység, melynek nem láttam a fenekét.
A Davy-lámpa nyugodt lobogásáról láthattam, hogy itt nincs robbanó gáz, bátran elővehettem a megnézium sodronyt, melyből két szálat összecsavartam, hogy kettős fényt adjon, s aztán meggyújtottam azt.
A magnézium tiszta fehér fényénél egy félkerek, hosszú átmetszésében D-alakú üreg tárult elém, mely függő átmetszésében tölcséralakot képezett. A D betű egyenes vonalát egy meredek aláfutó diorit sziklafal képezte, meg-megszakítva vagy beburkolva féloldalra dűlt agyagpala és kénsavas rétegekkel.
Az agyagpala és diorit között egy sötét üreg szádja volt kivehető; valószínűleg folytatása annak a sikátornak, melyen idáig haladtam. Semmi egyéb nevezetes nem volt rajta.
Hanem aztán a félkör alakú fal, az valami tündéri látvány volt! Egy mozaik épület, aminőt a hegylakó lidércek emelnek királyi palotájokul.
Az agyagpala képezi az alapot, de az be van vonva fehér gipsz és zöld tajték malachit kéreggel: közben a leggyönyörűbb eres zöld malachit darabok több száz mázsányi nagyságban. Azok közt találtam egy oly roppant malachit sziklát, mely a hírhedett Nizsne Tagilszki malachitbánya hatszáz mázsás szörnyetegét háromszorosan felülmúlja. Egész fal ez már. Kápolnát lehetne belőle faragni. S hogy ez óriási fűzöld drágakövek még jobban kitűnjenek, körülöttük mint sötét bársony alap képződött az indigókék rézlazúr, s az a bársony ismét behintve ragyogó csillagokként rézveressel, megszaggatva erekben végigcikázó wismuth fénylével, barackvirágszín kobaltvirággal, egy helyütt egy egész sáv azbeszt hasítja végig mint ezüst csillámú szalag e fejedelmi trón kárpitját, s aztán, hogy a hímzés se maradjon el róla, ott ragyognak rajta a réz csodaszép kristályozatai, négyszögű vagy gránát idomú csillagokban vagy dendrit alakzatban, mint fák, szétágazó bokrok. S e rettenetes pompájú trónterem aljában, mintha egy föld alatti király számára fölállított trón volna, áll húszméternyi magasságban, kilenc méternyi szélességben egyetlen szilárd réztömeg: nagyobb, mint a Lake Superiornál a Cliffemineban talált óriás; és gazdagabb annál, mert sötétveres alapján, mely néhol szivárványt játszik, vastag kékes-fekete arabeszkek cikáznak végig, az meg mind tömör ezüst, – s rózsaszínbe játszó ezüstfehér cikornyák: az a szelén réz. S e királyi trónhoz, mint egymásra hányt lépcsők, vezetnek fel tíz-húsz mázsányi malachit darabok.
Száz meg száz milliót érő kincs fekszik előttem!
S ha a Zichy-hegy tizenöt fokkal alább feküdnék az egyenlítő felé, húsz év múlva a fölöttem terülő völgyben éppen olyan aranykupolás tornyokkal ragyogó város emelkednék fel, aminőt Nikita Demidoff, a hercegek őse, a hajdani rabjobbágy kovácslegény építtetett a Tagil mellett, Tagilszki Nizsne név alatt. – Az huszonötezer embernek ad most kenyeret, s unokáinak milliókat – azáltal, hogy a véletlen egy ilyen barlangba vezette, amilyen most előttem feltárul.
Nekem pedig hát nem volt semmi örömem e száz milliókat érő kincsben. Nekem ez csak egy újabb börtön.
Ami engem e tündérpalotában érdekel: az csupán az átelleni kopasz dioritsziklában lévő repedés, melynek tátongó ürege engemet innen valahová kivezet.
A folyosórul könnyű volt leszállni az üregnek azon részébe, melyet a rézbánya idomított. Félig átlátszó tömegek, mikben kalcedont ismertem fel, vezettek alá, természetes lépcsőként az üreget körülfutó karzatig. A kalcedon néhol szőlőfürt alakot mutatott, másutt keverve volt acháttal.
A félkör egész könnyűséggel összejárható volt; felmászhattam a malachit sziklákra, ráállhattam a titáni réztrónra; hanem ahhoz a diorit sziklában támadt repedéshez nem férhettem hozzá.
A tölcsérüreg fenekét egy tó foglalta el, a diorit lap semmi összeköttetésben nem volt a rézbánya félkörével.
Nekem ezen a tavon kellett volna keresztülmennem. Hiszen az igen könnyű feladat lett volna.
Az a tó tökéletes sötétkék volt. E szélcsendes légben, a magnéziumvilágítás mellett úgy látszott az, mint egy fekete tükör, csak amidőn egy követ hajítottam bele, tűnt fel a felloccsanó víz olyannak, mintha olvadt zafir szökellne fel, s aztán a gyűrűző hullámok ragyogása mutatott indigókéket.
Nekem csak bele kellene lépnem ebbe a tóba, s szépen átgázolhatnék rajta a szemközti szikláig, anélkül, hogy övön alul merülnék el benne. Ez a tó rézvitriolból áll.
Nem tudom, miért, de nem volt kedvem a bőrömet kékre festetni. Az ember jól tudja, hogy a rézvitriol nem kénsavany: de azért csak mégis vitriol az, s nem hisz neki.
Valami jármű alakítására kellett gondolnom.
Miből csináljak azt itten? Fa nincs. De van kő. Kőtutajjal szálljak a vízre? De hiszen ez nem víz, hanem rézgálic-olvadék; ennek a tetején az agyagpala is úszni fog, mint vizen a deszka.
