A bazalt születése
A bazalt születése
Azt a földalatti folyosót, mely előttem megnyílt, két egymásra dűlő kőnem képezte: a diorit, melyről szóltam, s a dolerit, mely azt később mindjobban hátraszorította. E kettőnek az összetódulása tartá fenn aztán mindenféle tekervényeiben azt a folytatólagos üreget, mely nagyon keveset távozott el a vízirányos vonaltól.
E sziklafolyosó többrendbeli kisebb-nagyobb barlangok által volt megszaggatva, amik néhol alá is mélyedtek; úgyhogy elébb alá kellett szállnom a fenekeikre, s onnan megint felkapaszkodnom a tárnafolyosó nyílásáig.
Itt nagy könnyebbségemre volt Bábi barátsága. A mászással nem kellett magamnak vesződnöm. Amint a magnézium sodronyt meggyújtva, kiszemléltem, merre van a továbbvezető folyosó száda, odamutattam Bábinak, s azzal felültem a hátára s folyvást bevilágítottam magunk körül az utat, míg a hatalmas állat csodaügyességgel kúszott meredek sziklákon fel s alá, s ugrált velem mély örvényeken keresztül bámulatos erővel. Amely utat én egész napi fáradsággal tettem volna meg, ő átnyargalta velem egy óra alatt.
És amellett nem evett semmit.
Mikor én leültem étkezni, ő csak nézte. Talán tudta, hogy konzervem medvehúsból van. A jegesmedvék egyébiránt úgy vannak szoktatva, hogy egyszerre nagyon sokat tudnak enni, s aztán nagyon sokáig elkoplalnak vele. Van több mázsányi hájuk, amiből táplálkoznak. Valódi tevéi a jégsivatagnak, ha egykor utazási célokra fogják őket használni.
A közbeeső barlangokon nem találtam semmi nevezetest.
Csupán az ötlött fel előttem, hogy mentül tovább haladtam, a hévmérő annál lejjebb szállt. Utóbb már csak négy fokot mutatott 0 fölött.
Azt hiszem, hogy a malachit barlang melegét a folytonosan vegytani működésben levő vitrioltó idézi elő, s amint attól jobban eltávozunk, a két jég közé szorult földtömeg is annál inkább elnyeli a szűk folyosón terjengő melegkisugárzást. Bánni kezdtem nagyon, hogy a téli ruhámat a jégüregben hagytam, s nagy szükségem volt rá, hogy alvás közben Bábi meleg bundáját érezzem közelemben.
Később egy más tünemény lepett meg. Delejtűm, melynek segélyével számítottam ki addig a tekervényes sziklafolyosó irányát, egyszerre csak elkezdett semmit se mutatni. Lógott előre-hátra, vagy szökéseket tett, s mutogatta az éjszakot a szélrózsa minden irányába.
Itt vagy vasbánya vagy bazalttömegek vannak közel.
A sziklafal csupa dolerit tömeg volt, mely a bazaltnak egyik alkatrésze ugyan, de ez még nem bír delejességgel.
Később azonban a dolerit közül labrador jegecek csillámlottak elém, amik szinte a bazalt alkatrészei.
Egy gyönyörű példány labrador jegectől nem tagadhattam meg, hogy fel ne vegyem tehernek a tarisznyámba; sohasem láttam gyönyörűbb színjátékot. Szemközti lapjai zöld, veres, kék és sárga ellentétes színeket mutattak, s a színes lapokat a tompa éleken széles fekete sávok választották el élesen egymástól, s amint a fény más irányban esett rájuk, egyszerre a lapok lettek feketék, s közöttük az elválasztó vonalak csillogtak a szivárvány minden színeiben.
Hatvan órát töltöttem már az előhaladásban, amidőn utam véget érni látszott.
Ismét egy rengeteg nagy barlangba jutottam. Nem annyira magassága képezte terjedelmét, mint inkább széle és hossza.
Feketesége jellemezte a barlangot. Oldalfalait mágnesvas sziklák képezték, felváltva közelről tarkabarka magvas, messziről zöld augitsziklákkal; a dolerit alkotta a boltozatát.
Az egész barlang fenekét egy csendesen nyugvó tó foglalta el.
Dacára a magnéziumfénynek több órai vizsgálódásba került, míg a vasfekete sziklák között valami olyan üregszádát fedeztem fel, mely folytatását engedte sejtetni az eddigi sziklasikátornak.
Az a fekete tótükör annyira megtöltötte a barlang tériméjét. hogy partjain csak egyes kiálló sziklákon át lehetett a túlsó tárna szádáig eljutni, néhol öles ugrásokat kockáztatva a sima mágnesvas sziklákra.
Én ezt az utat nagyon nyaktörőnek találtam. Tanácsot tarték elébb Bábival, hogy mit tegyünk.
Talán célszerűbb volna egyenesen keresztülusztatni a tavon, mint azon a másikon tevé. Ezúttal velem a hátán. Nincs már szükségem tutajra.
Beleegyezni látszott. Én felültem a hátára, s aztán lelovagoltam, azaz hogy lemedvegeltem a tó partjáig.
Bábi itt megállt egy vasszikla tömegre felállva, s belenézett a tó sima tükrébe.
Már most nem tudom: asszonyi hiúság volt-e az nála, hogy amint meglátta magát a tükörben, megsajnálta az újdonatúj kék toilettjét egyszerre feketére befestetni vagy pedig az állati ösztön sugallata volt, mely az emberi kiszámításnak előtte jár: nem akart a tóba beleugrani.
Az igaz, hogy annak a tónak a látása bennem is valami olyan sajátszerű állati iszonyodást gerjesztett. Sohasem láttam én ilyen csendesen, mozdulatlanul nyugvó víztükröt, melynek fekete felszíne a távolban a magnéziumfénytől szivárványt játszott.
Bábi nem volt nekibíztatható az úszásnak; megrázta a fejét, s leült a két hátulsó lábára, a legvilágosabban tudatva velem, hogy a hajóm horgonyt vetett.
Hát nem bánom, legyen belőle szárazföldi alkalmatosság. Azzal megfordítám a fejét, s a partot összekötő sziklasorozatra mutatva, bíztatám, hogy menjünk tehát körös-körül.
Erre vállalkozott.
Pedig keserves fáradság volt az. A sziklák távol voltak egymástól. Minden erejét megfeszítve kellett ugrani a hátán vitt teherrel, s gyorsan megkapaszkodni körmeivel, hogy le ne csússzék. Ő maga is érezte a feladat komolyságát s minden ugrás után megpihent.
Az út felén nyelvét kiöltve lihegett.
Én elővettem csutorámat, s ecettel vegyített vizemet megosztottam vele. Ez újra felélénkíté. Most már gyorsabban ugrált velem tovább. Egyszer aztán kimaradtak az összeköttetést képező sziklák, s még mintegy ötven méternyi távolban volt a tárna ajtaja tőlünk.
Az állat megint lenézett a vízbe: úszásra vegye-e a dolgot? Összerázkódott, s inkább a meredek sziklafalt kémlelte nyihogva, megkísértve, hogy fel tudna-e rajta mászni.
Én kitaláltam a gondolatját. Leoldtam derekamról kötélhágcsómat, annak a kötélhurkát az ő derekára bogoztam, s azzal nekibíztattam, hogy másszék fel a falon.
Gyönyörű tornász volt az én Bábim: akárki tanította rá! Oly sima sziklafalon, ahol ember alig talált volna megkapaszkodási támpontot, ő felmászott, s fölveté roppant termetét a felső sziklapárkányra.
Most aztán nekem csak utána kellett másznom a kötélhágcsón, mely az ő derekához volt hurkolva. A medve lehetett kétszáz kilogramm.
Az a sziklapárkány aztán egyenesen a folyosó szádához vezetett.
Dacára a négyfoknyi hévmérséknek, egészen át voltam izzadva, nem annyira a fáradságtól, mint a folytonos rettegéstől.
Amint a folyosó nyílásába bejutottam, első gondom az volt, leülni étkezni. Annyira Bábi is rávehető volt, hogy a kiürített konzerves bádogba beledugja a toppancsait, s aztán a tenyereiről lenyalogatta a pterodactiluszsírt. Ez volt az ő estebédje.
Azután még egy kicsit szunnyadtam, s felébredve nekikerekedtem a továbbutazásnak.
De ugyan keservesen kiábrándultam merész reményeimből.
A sziklafolyosó néhány perc múlva véget ért; zsákutca volt az, térjmeg-utca, ahonnan nem lehetett tovább menni. Az augit és dolerit sziklák véget értek, s a bennük támadt repedést elzárta keresztben egy csillámpala réteg.
A csillámpalán keresztül nem vezet sziklafolyosó. E vékony s egész a papirfoszlányig szétszedhető lapok úgy feküsznek egymáson, mint egy játékkártya.
A csillámpala közt csak egy esetben képződhetik valami üreg: ha „hegykristálypince” alakult benne. Ezt a turzó bányászok úgy szokták felfedezni, hogy mikor kovarceret fedeznek fel a palakőrétegben, kalapáccsal ütögetnek a csillámpala sziklára, ha nem ad-e döngő hangot. Némely hegykristálypince százezreket érő kincseket rejt.
Az én börtönöm fala siketen visszhangzott a kalapácsütésre. Tömör sziklaréteg áll előttem, mely messzire elzárja a tárna folytatását. Ezt én keresztül nem törhetem.
Elkeseredetten gondoltam vissza, átlátva, hogy örökre fogoly vagyok a föld alatt, s nincs mit tennem, mint visszatérni a jégbarlangba s vegetálni, míg élelmiszeremben tart.
Mikor újra kiértem a tárna nyílásához, s letekintettem arra a kék acél-tükörre, elbúsult haragomban felkaptam a lábam alól egy követ, s belehajítottam azt a tó közepébe.
Ekkor történt aztán körülem valami, aminek leírására nincs az emberi szótárakban megfelelő kifejezés.
Az a tó egy óriási bazalttömeg volt még híg állapotban, de már a kristályosodás végrehajtásához teljesen szaturálva.
Csak egy hulló kavics kellett e szaturált tömegnek, amire talán századok óta várt már.
Amint e kavics a tó felszínét érte, egyszerre vakító villámfény tölté be a barlang üregét, minő a kristályképződést szokta megelőzni, s midőn az ellobbant, oly hangrobaj támadt, mintha ezer villám csapna le egy pillanatban; de a mennydörgésnek zengő ereje volt, mintha a harangkondulás, az üvegcsengés venné fel az égcsattanás mérveit, s követné azt a vulkánkitörésnek földrengető robogása.
E pillanat alatt szemeim előtt rohantak fel a mélységből az új óriások, kiknek én voltam keresztapjuk, kétméternyi átmérőjű hatszegletű oszlopok, orgonasípokként egymás mellé sorakozó összefogott tömegek, mint Isten kezébe markolt liktori fascesek lövelltek felfelé, egyszerre egy pillanat alatt, s az óriási oszloptömegek nem álltak meg a barlang kőboltozatánál: keresztültörték azok a dolerit hegyboltozatot, emberi észtől át nem mérhető erővel; az e percben született bazaltoszlop, mely a múlt percben még híg folyadék, vagy talán csak rezgő kocsonya volt, úgy járt keresztül a kemény kövön, mint a vas a nedves agyagon! S a következő percben bizonyosan ott meredt fel már a Zichy-hegy homlokán az új alkotás képlete, mint egy óriási fésű, mint egy taraj vagy egy várrom.
S az irtóztató lökés és dörzsölés következtében az egész dolerit tömeg, melyen a bazalt keresztültört, mintha szélvészhirdető alkonyég volna, úgy kezdett el izzó fényben tündökleni, maguk a bazaltoszlopok is, ahol a dolerittal érintkeztek, messze izzók voltak a kölcsönösen adott tűzcsóktól; a tüzességtől átlátszóknak tetszettek, az egész barlang egy lángverem látszott lenni: egy belülről égő planéta ürege.
Egyszerre oly pokoli hőség támadt a barlangban, hogy abban minden állati organizmusnak el kellett pusztulni. Amikor egy cseppfolyó test jegeccé alakul, a kötött meleg elszabadulása által különben is hőség támad körüle; de itt a hegyáttörés dörzsereje egész vulkáni izzást idézett elő.
Hogy én és hű utitársam e hőségben mégis megmaradtunk, az nem annyira valami csudának, mint pusztán egy geológiai eredménynek tulajdonítható.
Hanyatt estünk mind a ketten, az igaz. Én szerencsémre a medve fölé mert különben a falhoz ragadok, oly erős volt a légnyomás, mely a földhöz sújtott, a fejemet úgy éreztem a dörgés alatt, mintha egy elszabadult gőzgép szélvitorlája rázná teljes erővel. Ezek már oly hanghullámok voltak, hogy egy percig, amíg sötét volt, „látni” véltem a hangot, mint a villanyindukció-gépből kisugárzó fényt: a hanghullám csillámlott szemeim előtt, mint a pávafark.
A következő percben aztán félig meg voltam vakulva és kimerülve.
Az volt hátra, hogy egészen meg is süljek a forró légben. Ez azonban nem történt meg velem. Az erőszakos légnyomás belökött a barlangszádába több méternyi messzeségre, s én egyszerre úgy éreztem, hogy ez üregből hideg szél süvölt elő.
A barlang levegője a forrponton felül emelkedett már, a folyosó lege pedig folyvást négyfokú lehetett. A hidegebb lég bömbölve tört át a befűtött pokolba.
De hát honnan jön az a hideg lég?
Nem tudtam mozdulni, de egészen eszméletemnél voltam. Valami veszedelmes kíváncsiság lekötve tartott. Látni akartam még többet e nem emberi szemek számára való tüneményből: hogy hull a barlang tetejéről a tűzeső alá, az bizonyosan jaspissá zománcosult kőtörmelék, hogy hajlanak meg a szélső bazaltoszlopok, amik legutóbb emelkedtek elő, s a frissen támadt oszlopok hogy repedeznek meg keresztben, minden repedésnél olyan pattanó hangot hallatva, mintha harangok hullanának a tengerbe.
Bábi megragadta a galléromat, s úgy vonszolt magával befelé a barlangfolyosóba. Ideje volt.
Pedig a folyosóban sem volt kellemetes megállapodás. Amint megkísértettem, hogy felálljak, azt tapasztaltam, hogy ez a legkivihetetlenebb mesterség a világon.
Ha a bazaltbarlangnak háttal akartam megállni, akkor előre estem, mint aki bortól részeg; ha szemközt a nyílással akartam felállni, akkor meg hanyatt estem, mint aki sertül részeg. Valaki olyan erővel vitte a fejemet délnek, a lábamat meg éjszaknak. Ez a valaki a kettős légáramlat volt. A bazaltbarlangból nyolcvan fokú sirocco, a folyosóból meg négy fokú bóra fújt keresztül, utoljára azt találtam ki, hogy felfeküdtem Bábinak a hátára, ott a két áramlat kiegyenlítette egymást. Neki is meg kellett ugyancsak vetnie a négy lábát, hogy szél ellenébe előre hatolhasson.
A lámpám mégsem aludt ki.
De hát honnan jön ez a szél? Hisz ez a folyosó egy zsákutcában végződik.
Nemsokára megkaptam e kétségemre a nagyon is örvendetes kiderítést.
A bazaltáttörés hegyromboló erőszaka az én utamat elzáró csillámpala rétegben is nagy változást idézett elő. Az addig nyugodtan egymás hátán fekvő palakőlapok most egymásnak heggyel, éllel voltak kuszáltan feltornyosítva, s amint így két palaréteg, mint két egymásnak támasztott kártya, megtörte az egész tömeget, azoknak a helyén egy sátor alakú háromszögű nyílás támadt mintegy háromméternyi magasságban; ezen keresztül süvöltött át ama hideg lég, mely eddig szélcsendben nyugodott idelenn, s most egyszerre viharrá alakult, amint a bazaltbarlang hő legével találkozott.
Tehát a felgyűrődött palarétegen keresztül is van már út, s hogy ott még nagy térnek kell lenni azontúl, azt bizonyítja az erőszakos légroham, mellyel szemben csak a falhoz kapaszkodva lehet előrehaladni.
