III.
III.
Hogy az ember üldözi az állatokat, az tőle elég embertelenség, de hogy még a kutya is üldözi, az pláne kutyátlanság. Szégyenpirulva kell megvallanom, hogy ifjabb éveimben, mikor még vérem hevesebb volt, állat felebarátaimat én is segítettem pusztítani. Különösen a macskák iránt rendkívül gyűlölettel viseltettem mindenha.
Már ez velünk született ellenszenv. Nem tűrhetjük ezeket az állatokat, akik azon ürügy alatt, hogy egeret fognak, feljárnak a padlásra a kolbászt megrágni, s tejet zabálnak és nem őrzik a házat, hanem a szomszédba járnak, s amellett a legutálatosabban énekelnek.
De hogy az elején kezdjem, meg kell mondanom, hogy a kisúrfi, kit a juhász bojtárnak fogadott, éppen nem akart nőni. Hiába szidta, ütötte a juhász, a fiú verve sem nőtt, már kamasz volt, s még mindig oly kicsike, hogy egy becsületes szűrujjban elfért. A faluban Babszem Jankónak csúfolták. A juhász már el akarta verni.
Ekkor egy anglus indigena, ki a falu földesuránál megfordult, meglátva a nőni nem akaró legényt, kapott rajta, megfogadta groomjának s elnevezte Dzsemmynek.
Dzsemmy elment, elbúcsúzott tőlem, s én búmban azon este a juhászné valamennyi cirmos macskájának mind kitekertem a nyakát.
Ezért másnap engem is elvertek a háztól, s én kis gazdám után indulva, feltaláltam őt az anglus udvarában, ahol a többi inasok rámfogták, hogy vadászkutya vagyok, mert dupla az orrom, s elvittek a vadaskertbe és elneveztek Filáxnak.
Igaz, hogy jó futó voltam, az is igaz, hogy elfogtam a nyulat, de az is igaz, hogy mire a vadászok odaértek, azt meg is ettem. Megvertek. Amiből azután megtanulhattam, hogy az ember nem azért kutya, hogy ha valamit fog, azt maga költse el.
