IV. A szerető és honleány
IV. A szerető és honleány
Még aznap este Paez sietve jött Bolivárhoz.
– Bolivár, vigyázz; ellened összeesküvést forralnak; most gyülekeztek össze a San Sol kastélyban valamennyien. Engedd meg, hogy egy csoport karabélyossal odasiessek és elfogjam őket.
– Azt ne tedd. A San Sol kastélyban nem árthatnak nekem, ott van még Laurenzia.
– De ellenségeid sokan vannak.
– Jó barátaim még többen.
– Én mégis azt mondom, Bolivár, hogy többet ér egy megholt ellenség, három élő jó barátnál.
– Én nem félek. Nekem küldetésem van a sorstól. Nagyobb veszélyben is megtartott engem az, ki jónak látott annyiak fölé emelni. Emlékezel az új-granadai táborozásra, midőn éjjel nyolc gyilkost küldtek ellenem a spanyolok; a szabad ég alatt aludtunk függő hamakjainkban, én és négy alvezérem. A gyilkosok ötlépésnyiről lőttek ránk; mind a négy társam meghalt, engemet egy golyó sem ért. Hatalmasabb kéz a földieknél őriz engem, s ha megszűnt őrzeni, akkor hadd vesszek el.
…A San Sol palotában bezárt ajtók mögött ültek együtt a sértett hazafiak, kiket a gyűlésteremből Bolivár elűzött.
Senki sem szólalt föl az ő védelmére, legföljebb azon tanácskoztak a gyöngébb szívűek az erősebbekkel: vajon megölni lesz-e jobb a bitorlót, vagy elfogatni és börtönre vetni.
A tanácskozás közepette felnyílt egy rejtekajtó, s mindenki megdöbbenésére, belépett a terembe – dona Laurenzia.
Az összeesküvők fölriadtak; néhány tőréhez kapott, árulást emlegetve: hisz ez Bolivár menyasszonya, a szerető hölgy, ki férjét védeni s elleneit lefegyverezni jött.
Dona Laurenzia fájdalmas arccal állt meg közöttük.
– Ne ijedjetek meg tőlem, hazafiak. A hölgy, ki előttetek áll, még dona Laurenzia di San Sol nevet visel. A hölgy, ki most idejött közétek, ugyanaz, ki egy év előtt mint Bolivár kezese esküvést tett a haza színe előtt, hogy Bolivár nemzete zsarnoka nem leend soha. Ez esküt beváltani, vagy mint jótálló kezes bűnhődni Bolivár helyett jöttem közétek ide; hallgassatok meg.
Don Gideon fájdalmas arccal fordult el tőle.
– Oh, ne szólj, Laurenzia. Elég sebet ejtettél már rajtam, ne iparkodjál azt újakkal tetézni. Te védelmezni fogod Bolivárt, mert szereted őt; te ha szólsz is ellene, hangod meghazudtolja szavad nem érzett értelmét; te csak új fájdalmat jöttél nekünk szerezni, s elárulsz bennünket, mert a zsarnokot szereted.
– Nem helyesen szóltál, don Gideon – viszonza neki a hölgy büszkén. – Én Bolivárt, a férfit, a hőst szeretem; de Bolivárt, a zsarnokot, a kényurat gyűlölöm. A szerető hölgy szíve megszakad férjéért; a honleány elítéli a bitorlót. Nem ellentmondás ez, amit beszélek. A hű nő összeszedi minden erejét, mit ész és szívmelegség kölcsönöz neki, hogy szerelemmel, rábeszélő szóval, édes könyörgéssel elvonja kedvesét az útról, melyen járnia gyalázat; de ha nem tehette azt, a honleány áll oldalánál, ki nem könyörög, hanem cselekszik, s a tett olyan lesz, amely bizonnyal megállítandja őt.
Mély figyelemmel hallgatott mindenki.
– Az én leányom ő… – suttogá az öreg Esteban.
– Halljátok szavaimat. Őszintén szólok előttetek, mint testvéreim előtt. Én adom kezetekbe titkomat, nem kérem a tieteket. Bolivárhoz közel férni ellenségnek lehetetlen: Paez és hű barátai, mert szeretik őt mind nagyon, úgy őrködnek fölötte, hogy még ételét is megkóstolják tudtán kívül, s nem léphet sehova, hogy észrevétlenül hívei mindenütt ne követnék, majd pórnak, majd szolgának öltözve, s szemeikkel fürkésznek minden gyanús közelítőt; előbb, mint a Bolivárnak ártó kéz megmozdulhatna, tíz védelmező állna föl mellette. Sikertelen merényletek csak valódi zsarnokká tennék őt; olyan zsarnokká, aki gyanúra ölet. Paez bizonnyal jól tudja azt is, hogy most itt ültök tanácsot, s fejeitek meg vannak számlálva nála.
Többen nyugtalanul kezdték magukat érezni e szavakra.
– Holnapra van menyegzőnk napja tűzve Bolivárral – folytatá Laurenzia.
– Ezt a napot nem éri ő meg – szólt keserűen közbe don Gideon.
– Csendesen, Gideon. Meg fogja érni, s ha Isten úgy akarja, boldog is lesz. Minden készen az esküvőre, az Annunziata szentegyházban fog az véghezmenni egész ünnepéllyel. Este kivilágítás és fáklyás zene leend a városban. Én mint Bolivár neje térek Bolivár házába, s ha igaz az, mit szemeimről mondtak, hogy azok beszélni tudnak; ha igaz, hogy ajkaimnak térítő hangja van; ha ér azon szív szerelme valamit, mit egy férfinak hévvel adtam által; ha szeret engemet Bolivár, úgy ráveendem őt, hogy vesse el a koronát magától, és hajtsa meg fejét nemzete előtt; ti pedig bocsássátok meg neki, ha mit szavaival, büszkeségével vétett ellenetek azon vitézi tettekért, miket hazájáért cselekvék.
– Jól van, jól van. Megbocsátunk neki – szóltak többen elérzékenyülten.
Dona Laurenzia folytatá elsötétült arccal:
– De ha nem sikerülne az, amit szívemben reménylek, akkor Bolivár engem nem szeretett soha; én szeretem őt, – elítélem – és megsiratom… Akkor meghal ő! Ha kérésem megtagadja a menyegzői estén, midőn a lakoma után barátai eltávoznak és mi egyedül maradunk, akkor én felnyitom a keskeny ajtót, mely a házi kápolna erkélyére vezet. Ha van közöttetek férfi, kinek keze legkevésbé reszket, jöjjön oda, hozza magával fegyverét. Bolivár egy éjjel sem fekszik nyugalomra, mielőtt házi kápolnájában a Szűzanya képe előtt ne imádkozott volna. Ez este is oda fog jönni. Engedjétek ott imáját elvégezni, engedjétek felállani a térdeplőről és keresztet vetni magára. Akkor, midőn felállt, egy lövés bevégzi a munkát.
Minden arc sápadt volt, mindenki azt érzé, hogy e szavaknál keze reszket.
– Nos? Ki lesz közöttetek az a férfi, akinek keze e munkában nem fog remegni?
– Én leszek az – szólt tompán don Gideon, és valóban nem reszketett keze, midőn Laurenziának nyújtá.
A hölgy oly szomorúan mosolygott reá.
– Te lész az Gideon? Így nagyon jól leend.
– Ha el akarsz árulni, én legyek, akit elárulsz.
– Nem árullak el senkinek.
– Nem gondolok rá. Szívemet föláldoztad Bolivárnak, ez fájt nagyon; még fejemet is föláldozhatod neki, az már nem fog fájni.
– Még én jobbat remélek – szólt Laurenzia elfordítva tőle halovány orcáját.
– Amit én remélek, az is nagyon jó – dörmögé keserűen a megvetett szerető.
– Tehát holnap este – suttogá Laurenzia.
– Ott leszek.
– Addig semmi zaj, semmi merénylet, mert addig én védem Bolivárt!
A leány ismét elsietett a rejtekajtón, az összeesküvők borzongva távoztak el a San Sol palotából, eltakarva arcukat köpenyeikkel, s magukban mormogva, midőn szembetalálkoztak Bolivárnak egy-egy harcosával: „ah, desdicado!”
