AMIT A HARMADIK LEÁNY BESZÉL A KETTŐNEK
AMIT A HARMADIK LEÁNY BESZÉL A KETTŐNEK
Erre a két fiatal leány felállt a nagy széles hímzőrámától, s egyet nevetett egymás szeme közé. Ok nélkül, de csak nevettek.
Lívia fél fejjel kisebb volt, mint Rafaela hercegnő. Mindketten egyforma szabású öltönyt viseltek, egyforma hajfonadékot; az egyiknek fehér, a másiknak piros tearózsa volt tűzve a hajába.
Lívia becsengette a komornát, rendeletet adott neki, a komorna utasítást vitt az inasnak, az inas öt perc múlva visszatért egy ezüst tálcán, porcelán csészében gőzölgő édes illatú bouillont hozva: azzal megindultak mind a négyen. Elöl Lívia, nyomában a hercegnő, utána a komorna, leghátul az inas a bouillonnal, lábujjhegyen.
– Szt! – suttogá Lívia.
– Csendesen – parancsolá Rafaela.
– Ugyan nem tud vigyázni, hogy ne csikorogjon a csizmája! – mondá a komorna az inasnak.
A beteget ingerli az, ha szobája ajtajában csak a csizmája ropogását hallja is egy férfinak.
A beteg szobája ajtaján legelőször belépett Lívia, s óvatosan odasompolygott az ágyig. – Utána jött Rafaela, de az már az ágyfüggönyök mögött maradt, a komorna az ajtóban állt meg, az inas az ajtón kívül.
A beteg szobája úri kényelemmel volt berendezve, ágya mellett az éji asztalkán minden színű orvosságok, s válogatott minőségű compressek és cataplasmák, ő pedig maga ott feküdt bekötött fővel hímzett vánkosai között, mint egy színpadi halott, akinek bárhogy bosszantsa is az orrát a légy, s bármiket beszéljenek is fölötte a színészek, nem szabad se a legyet elhajtani, se magát elnevetni.
– Madame Corysande…! – susogá Lívia.
A lehunyt szempillák még csak meg sem moccannak.
– Hogy van ön, madame?
Erre egy mély nyöszörgő sóhajtás felel.
– A hercegnő küldött önhöz, hogy tudjam meg hogylétét.
Semmi válasz, csak a szájszeglet ráncai vágnak be mélyebben, s a szemöldek húzódnak össze.
– Nem parancsol ön egy kis bouillont?
Erre a szóra éppen félrefordítja fejét a megszólított.
Most egészen odahajol föléje Lívia, s odasúg a fülébe.
– Rafaela hercegnő ma este meg akarja látogatni édesanyját.
Erre a varázsszóra egyszerre visszafordult a fej, s felnyíltak a szemek.
– Igen, madame. A hercegnő szerette volna önt magával vinni, hogyha egészsége helyreállt volna.
Most már félkönyökére emelkedett a beteg, s egyik kezével megfogá Lívia kezét, s ajkai megszólalásra nyíltak fel.
– Talán – egy kis – bouillont… – rebegé túlvilágról visszatérő hangon.
Ekkor Lívia hátratartá a kezét a hercegnő felé, a hercegnő a komorna felé, a komorna az inas felé: – az inas átadta a tálcát a csészével a komornának, a komorna a hercegnőnek, a hercegnő Líviának, s az odatartá azt madame Corysande ajkaihoz.
Az első korty után már csillogtak a szemei.
– De igaz ez? – kérdé erősbödő hangon.
– Csak igya meg ön előbb ezt a bouillont egészen.
Most eltolta magától a csészét.
– Ön engem csak ámít. Csak vissza akar az életre hozni.
– Komolyan mondom. A hercegnő azért akarja anyját meglátogatni, hogy önt bemutassa nála.
Erre a szóra egy nagy adag bouillon elfogyott ismét. De a gyanú visszatért.
– Hol van a hercegnő?
– Abban a percben itt lesz ön előtt, amint ön az utolsó csepp húslevest kiitta.
Ez sikeres volt. A csésze kiürült.
– Igazat mondott ön? – kérdé most a beteg, egészen felülve agyában.
– Igazat, madame – szólt most a hercegnő, előlépve, kinek láttára a beteg egészen friss erővel ugrott fel, paplanát leszórva magáról (teljes öltözetben szokott mindig ágyában feküdni), s hirtelen megragadva Rafaela kezét, azt odaszorítá kebléhez, ajkaihoz, s elkezdett zokogni.
– Óh, hercegnő, ha ön szívembe látna…ha tudná, mit érzek itt belül… Csukják be azt az ajtót! (Az inas csizmacsikorgása hangzott, ki az üres csészét vitte el.) Én túl boldog vagyok, hogy önnek bizalmát visszanyerhettem.
– Bizonyosan mondhatom, hogy mindig bírta azt. De hogy van ön most?
– Óh, nagyon jól. Csodát tett velem az a kegy. Újjászülettem.
– Hát képes lesz velem jönni ma estére?
– A világ végére is, hercegnő.
– Akar ön most felöltözni? Segítsen valaki?
– Nem kell senki, felkelek magamtól. Most már kérem, hagyjanak magamra. Mikor felkelek, imádkozni szeretek, egyedül.
Tehát egyedül hagyták.
Madame Corysande sajátszerű rítus szerint szokott imádkozni, maga elé tett tükörből, s egy rizsporos dobozkából egy gömbölyű pelyhes tárggyal port szórva az arcába, s mindenféle töviskoszorúkkal és testsanyargató fűzőeszközökkel végezve penitenciáját. Azonban mi hagyjuk meg mindenkinek a maga vallását, s ne háborgassuk a szertartásaiban.
Egy óra múlva, mikor a villásreggelihez le kellett jönni, már teljesen felkészült pompájában szállt alá madame Corysande, s ki egy órával előbb éppen olyan magas volt termetre, mint Lívia, most már éppen kilenc hüvelykkel mutatott nálánál magasabbat.
A társalgóban még csak Lívia kisasszonyt találta madame Corysande. Rafaela hercegnő még toalettjét végezte szobájában. A luncheonhoz férfivendégekre is számítottak.
Madame Corysande szívét még egy gond terhelte nagyon, s az élénk kífejezést nyert ajkainak ama bemélyítő szögletráncaiban. Ez a következő volt. Ha Rafaela hercegnő a mamahercegnőt meglátogatandja, s Lívia kisasszonyt is magával viszi, vajon melyiket ülteti az első ülésbe: a madame-ot-e vagy Líviát? Ez casus belli lehet.
Annál fogva nagyon szenvedő hangon és erősen bal oldalra hanyatló fejjel kérdezé Líviától:
– Hány órára parancsol velünk a hercegnő, hogy készen legyünk a látogatáshoz?
– Csak egyedül madame Corysande megy vele, én itthon maradok.
E szóra egyszerre egyenesre állt a madame feje, s visszatért hangjának erélye.
– Igazán? Csak ketten megyünk? (Óh, milyen kedves barátnője lett egyszerre Líviának!) Ön már többször is volt az öreg hercegnőnél látogatóban, ugye?
– A kérdésre pedig azt a felvilágosítást adhatom, madame Corysande, hogy esti hét órára kell készen lenni az úti toalettel.
– Este? Miért olyan későn indulni útra?
– Mert Etelváry hercegnő nem fogad korábban.
Madame Corysande megkísérlé közelebb vonni a futóárkot az ostromlott várhoz.
– A hercegnő különös nőnek látszik.
– Honnan gondolja ön?
– Kombinációim eredményéből. Fél éve, hogy idekerültem a hercegnő mellé társalkodónőnek, mely minőséget Rafaela hercegnő jósága és finom gyöngéd tapintata egész a repraesentansnői kvalifikációig emelte. És mind ez idő alatt nem tudtam rávenni, hogy a hercegnő engemet édesanyjához elvigyen, és neki mint házához tartozót bemutasson. Pedig nincs közöttünk feszült viszony. Rafaela hercegnő minden hétfőn, szerdán, szombaton ír anyjának levelet, s az viszont minden kedden, csütörtökön, vasárnap küld neki egyet: csak a pénteket hagyják ki; tehát szeretik egymást. Etelváry herceg az idő alatt többször meglátogatta nejét, tehát elválva nincsenek. Mi oka mégis, hogy engem fél évig el nem vitt az anyahercegnőhöz Rafaela hercegnő?
– Azt ön az első látogatásnál meg fogja tudni.
– Talán valami kedélybaja van?
– Madame Corysande! ha tetszésére lesz, én önnek mindent elmondok az öreg hercegnőről, amit tudok.
E szóért kebléhez ölelte madame Corysande Líviát, ideges, csiklandós gyönyörrel.
– De véghetetlenül boldoggá tesz bizalmas nyíltságával.
– Ha kérdezte volna ön, korábban is megmondtam volna, mert hiszen nincs benne titkolni való. Etelváry hercegnő nem elmeháborult, de oly idegbetegségtől van megtámadva, mely eltávolítja a világtól. Ezelőtt tizennégy évvel az a szerencsétlenség érte, hogy fiat szült, de halva, s a balesetnek saját maga volt az oka: nem ügyelt az életrendre, melyet ily állapotban a nőnek szigorúan meg kell tartani.
– Én nem tudom, mi az. Kérem, ne beszéljen róla. – tiltakozék szemérmes pruderie-vel madame Corysande. (Ő még leányka volt.)
Lívia csendes mosolyt engedett arcán végigenyészni. Majd megtudjuk, hogy mi oka volt mosolyogni.
– E balesetnek az a szomorú következése lett, hogy a hercegnő idegrendszere egészen fel lett dúlva. Annak a tudatáról, hogy saját gondatlansága okozta gyermeke halva születését, az az önvád nőtt fel lelkében, hogy ő gyermekgyilkos. Szüntelen meghalt gyermeke lelkétől látta magát üldöztetve. E rémlátás üldözte minden éjjel, úgyhogy minden éjjelre más szobában vettetett magának ágyat, hogy a kísértet rá ne találjon. A hercegre nézve pedig megszűnt azontúl nő lenni.
– Ezt nem értem. Menjünk tovább.
– Utoljára aztán annyira ment az idegessége, hogy nem bírt egy házban megférni az őt környező világgal, s a herceget arra kérte, rendeztesse be számára ide egy óra járásnyira fekvő ősi lovagkastélyát, hadd lakjék ott saját cselédjeivel egyedül. Ez Etelvár. Körös-körül gyönyörű ezüst levelű hársak takarják el a kastélyt.
– Ah, az nagyon regényes élet lehet.
– Igen, regényes. Reggel öt órakor, mikor a nap felkel, becsukják a kastélynak minden ablaktábláját, a függönyöket leeresztik; a kapukat elzárják; a kutyákat eleresztik a láncaikról, s megy minden ember aludni. Éjszaka van. S hogy annál nagyobb legyen a csalódás: az éji őrnek a távolban minden órát meg kell kiáltani, s inteni a jámbor keresztyén embereket délelőtti tíz-tizenegy órakor, hogy tűzre-vízre vigyázzanak, s menjenek nyugodalomra. A déli tizenkét óra az éjfél. Ilyenkor kísértetek nem járnak. Ki vannak játszva tökéletesen. Mikor aztán az éji őr délutáni három órakor azt kiáltja, hogy „éjfél után óra három!”, akkor felhangzik a matutina harangszó. Hajnalodik. Az ablaktáblákat félig kinyitogatják a kastélyban. A hercegnő szeret korán kelni. Már négy órakor felöltözik – délután. Akkor kisétál a parkba, élvezni a szép reggeli levegőt; télen, vagy ha rossz idő van, téli kertjében teszi meg sétáját. Kocsira, lóra soha nem ül. Este hét órakor kész a reggeli, azt, ha vendégei vannak, azokkal együtt költi el, s igen eleven társalgó. Ekkor meggyújtják a lámpákat minden szobában és folyosón, s kezdődik a nappal. Tíz órakor mise van a kápolnában. Azalatt, míg úr és vendég ájtatoskodik, a cselédek takarítanak, söpörnek, szellőztetnek, mintha reggel volna. Pontosan éjfélkor jelenti a komornok, hogy kész az ebéd. A kísértetek órája a dél. Ebéd után, ha nyár van, következik a délutáni séta az angolkertben; vagy holdvilágnál, vagy lámpafény mellett. Meleg nyári éjszakán a halastóban horgásznak, s a mindig éber hattyúkat etetik. Lámpa- vagy holdfénynél megnézik a remontans rózsákat, s beszélnek róluk, hogy melyik szebb. Séta után reggeli három óra tájon elkészítik a kártyázóasztalokat, s azután whiszteznek mintegy óra hosszant. Következik az esteli tea reggel négy óra felé. Van hozzá hideg sült és sütemények. Mikor aztán a reggeli öt órát harangozzák, akkor minden ember felkel, jó éjszakát kíván egymásnak, és megy aludni. A hercegnő addig nem bocsát el senkit. S ez így megy napról napra, évről évre következetesen.
– De hisz ez még mind kedélyes dolog. A hercegnő tehát szereti a társalgást.
– Nagyon szereti. Beszéde szellemdús, társalgása kedélyes, roppant sok ismeretekkel bír, és emlékező tehetsége bámulatos; tud beszélni egyszerre négy emberhez, folyvást négy különböző nyelven, angolul, franciául, németül, magyarul, átszökve az egyikből a másikba, intéz egymás után tíz kérdést az emberhez, s követeli a feleletet, de azalatt, míg a válaszra hallgat, már egy új tárgyról beszél, s megkívánja, hogy más is tudjon egyszerre beszélni és ügyelni.
– Ah, hisz a hercegnő nekem nagyon fog tetszeni.
– No – már nem tudom. Attól függ, hogy hogyan veszi önt? Úgy veszi-e, mint madame-ot, vagy úgy, mint mademoiselle-t?
– Miért?
– Azért, mert egészen más társalgási modort követ asszonyságokkal és mást kisasszonyokkal szemben.
– Mit ért ön azalatt? Minő más modort?
– Én nem tudom. Mert engem sohasem vitt el hozzá Rafaela hercegnő; én csak az ő beszédéből tudom ezt.
– Tehát önt sohasem vitte még el az anyjához a hercegnő? S ön megnyugodott benne?
– Tökéletesen.
Madame Corysande kezdette magát fensőbb lénynek tartani Lívia kisasszonynál.
A hercegnő belépte megakadályozá a további beszélgetést e tárgyról.
A hercegnő toalettje elárulta, hogy ma nagyon szép akar lenni. Ugyan kinek a kedveért?
Mikor mind a három hölgy együtt volt, a herceg inasa jött jelenteni, hogy őexcellenciája menti magát, nem jöhet a reggelire, mert elment vadászni az urakkal, csak ebédre jön haza, méltóztassanak la duchesse és mesdames egyedül reggelizni.
A hercegnő kérdé az inastól, hogy kik voltak azok az urak, akikkel a herceg vadászni ment?
Az inas elsorolta őket. (Francia volt és párizsi.)
– Monsieur le Saint Arteaux.
– (Értsd: „Számtartó” – magyarázá madame Corysande.)
– Azután monsieur le Jericho.
– (Azaz Kolompi úr, a „Jerichói Trombita” szerkesztője.)
– És monsieur Napóleon öcsém.
Már ennél rendreutasítá őt mme Corysande.
– Ne mondja ön Napóleon öcsém, hanem monsieur de Zárkány.
– Oui, madame: monsieur Des Arcanes.
– Vagy pedig: monsieur szolgabíró.
– Oui, madame: monsieur Saule Gaburon.
A hercegnő nevetett. Mindhárman helyet foglaltak az étkezőasztal mellett, s aztán a magára maradt három leánynak nagy kedve telt abban, hogy oly ételnemeket is ízletesnek találjon, amiket máskor csak a férfiaknak szokás átengedni, s torkoskodjék a paradicsom tiltott gyümölcseiből, sorba kóstolva kaviárt, paprikás szalonnát, s rá egy nyelvhegy megégetésére elég chartreuse-t. És most szóljuk meg a férfiakat! Hisz egyedül vagyunk. A felszolgáló inas nem számít, mert az nem ért magyarul.
– Micsoda ember ez a Napóleon öcsém? – kérdé Rafaela hercegnő, egyenesen Corysande-ot aposztrofálva. – Mit keres ez minálunk?
– Szolgabírája őexcellenciájának, a főispánnak.
– Azt tudom. De ezenkívül? Ön ismeri őt jól, én akarom, hogy mondjon el róla mindent.
– Valóban jól ismerem őt, hercegnő, tíz évig voltam boldogult édesanyjának társalkodónője, egész házuknak minden történetébe be vagyok avatva, s különösen Napóleonról sokat tudok beszélni.
– De hát gúnyolják őt Napóleonnak?
– Nem azt, hercegnő. Ez neki valóságos keresztneve. Mert ámbátor minálunk augusztus 15-én Mária mennybemenetelét ünneplik, nem pedig annak a nagy embernek a földre jövetelét, aki e napon a Marsmezőn katonai szemlét tart, mégis támad néha egy-egy magyar úr, ki a Bonaparte-kultuszban annyira haladt, hogy újszülött fiát Napóleonnak keresztelteti, s miután e névnek alig akad még egypár druszája az országban, az ekként kiemelkedő nagy nevet aztán jobban megismerik, mint magát a családi nevet predikátumostul: „Zákány de Sárkányháza”. S midőn még azt is hozzáteszik, hogy „öcsém”, ezzel egyrészt azon nyájas elismerés van egybekötve, miszerint e névnek viselője kedvelt és társaságba való fiatalember, másrészt meg jólesik az embernek, ha egy olyan nagy császári névvel ilyen komázást követhet el.
– Napóleon szülői fennhéjázó emberek lehettek – szólt a hercegnő.
– Csak az atyja. Az rendkívüli ember volt. Mindenhez értett, csak a kétszerkettőhöz nem. Szüntelen nagy vállalatokon törte a fejét, amikbe beleveszett. Vendégszerető volt, nyílt házat tartott. Jó barátjaitól nem tudta megtagadni a neve aláírását. Magánál nagyobb urakkal szeretett együtt mulatni, s mindennek az lett a vége, hogy mikor meghalt, a fiára egy teljesen szétzilált nagy gazdaságot hagyott, amiből az csak úgy tudott megszabadulni, hogy minden nagy terjedelmű birtokát eladta, ménesen, gulyán túladott, hogy adósságaitól meneküljön; míg magának csak egy kis udvartelket tartott meg, egy régi kastéllyal, akkor aztán nevetve mondá: „most már igazán Napóleon vagyok – Szent Ilona szigetén”.
– Könnyű vérrel tudta azt venni.
– Mindent a világon. Legalább úgy mutatja. Tréfát csinál minden bajból. Ha fáj is talán neki valami, azt nem mutatja soha. Ő maga élcel a balesetén legjobban. Ahol más ember kérkedik, ott ő ócsárolja magát. S ha valaki részvéttel van iránta, azt kineveti. – Ő maga szívességet tesz mindenkivel, aki rászorul, de azt is oly furcsa modorban teszi, hogy akit kielégített, azt egyúttal ki is neveti. Még most is megvan a múlt évekbeli udvari kancellárnál az a folyamodás, melyet egy szegény földmíves kérésére készített, ki minden fórumon elvesztette a perét, s most a kormányhoz akart járulni; ezért kérte fel Napóleont, ki akkor otthon volt az atyjánál, mint fiatal jogász. Ez aztán nem írt, hanem rajzolt neki egy folyamodványt, amiben csupa karikatúrákból volt összeállítva az egész perpatvar, ami a szegény paraszt panaszát képezte. Ezt vitte az fel a kancellárhoz. És lám a folyamodásnak teljes sikere lett. Ha írva lett volna, elvetették volna a papírkosárba: így minden ember nevetett rajta, akinek kezébe került; a cifra folyamodás megjárta a legmagasabb köröket is: derültséget idézett elő; a szegény parasztnak az ügyét elővették, megvizsgálták; rájöttek, hogy igaza van, s megorvosolták a baját. Az máig is áldja Napóleont nagyhatású instantiájáért.
– Pedig ő csak gúnykeresésből jött erre az ötletre?
– Arra ő minden percben kész. S bír a színjátszás minden előnyével. Amit játszik, az mindig komoly szerep. Nem látszik belőle az a törekvés, hogy mulattasson a bohóskodásával. Csak távol tartja magától az embereket vele. Még külsejét is el tudja tagadni. Fejét lehajtva, vállait előrehúzva, mellét begörbítve jár, renyhe léptekkel, mint aki el van fáradva, köhécsel is, pedig alakja egy Achillesé, s minden férfias testgyakorlatban versenytárs nélkül áll az egykorú fiatalok közt. Hanem ő azért úgy tesz, mint aki mindentől fél, és minden embernek kénytelen megengedni, hogy az ő rovására rossz élceket mondjon. Mindenkinek hízelkedik, s ritka ember, aki észreveszi, hogy hízelgése irónia. Aki elárulja előtte valami gyöngeségét, az kész zsákmány rá nézve. Paródiázó magasztalásával kövérre hizlalja a mások hiúságat. Aki szereti a magasztalás nektárját, azt ő ez itallal lerészegíti. Erős utánzási tehetséggel bír, s kiváló egyéniségek modorát, szokásait, ferdeségeit remekül tudja visszaadni; amivel társaságokban, nyilvános gyűlésekben közderültséget idéz elő. Felel az előtte speechelt szónokoknak, mindeniket paródiázva: aki applombbal lép föl, aki eredetiskedik, aki mokányul hánykódik, aki kenettel perorál, azt ő mind túlhajtja utánzásával. Másoktól elmondott balgaságokat mint bölcs, feljegyzésre méltó reminiszcenciákat, auktoritás gyanánt idézget. A megyebizottmányi üléseken szokott egy tudálékos szónok szerepelni (abból a kategóriából, amelyet „unius libri” – egykönyvűek címmel szoktak megtisztelni), ki egy alkalmat sem szalaszt el, hogy beszédébe be ne fonja Stuart Millt, s ne idézzen belőle nézeteit támogató érveket eredeti angol szöveggel. Rendesen Napóleon felel meg neki hasonló katedrai pedáns bölcsességgel, s idéz ellenérveket, amik szintén Stuart Millnél vannak megírva, szintén angolul. A tudós szónok az ellenészrevétel által igen megtisztelve érzi magát és bámul: először az ifjú ember olvasottságán, másodszor pedig a publikum bornírtságán, mely Napóleon beszédét élénk kacajjal követi, s nem jön rá magától, hogy mindaz, amivel őt Napóleon megcáfolta, először is sehol sincs meg Stuart Millben, másodszor pedig éppen nincsen angolul.
– Ez egy haszon nélküli zsenialitás – jegyzé meg rá a hercegnő.
– De tudja ezt Napóleon haszonra is fordítani. Egyszer például az atyja halála után, mikor már vagyoni állása felől egészen tisztában volt, s éppen a követelések és tartozások kiegyenlítésének sakkfeladványán törte a fejét, betoppant hozzá egy pénzügyi biztos, megfelelő kísérettel, s tudatja vele, hogy ő atyja után még a kincstárnak is tartozik ezer és sok száz forinttal, amihez az öreg úgy jutott, hogy nagy kertész levén, mindenféle külföldi virágmagokat hozatott magának, s azokat elvetette. Azok között volt egy, amit Cacalia speciosa cím alatt árult a kertész. A rászák nőttek embermagasra; az öreg csak várta, hogy milyen virág lesz belőlük. Egyszer aztán megverte egy kertészlegényét, s akkor mindjárt megtudta, hogy milyen virág az amerikai Cacalia speciosa. Másnap nyakán volt a finánc, megmondta neki, hogy ez az ismeretlen molyhos lapu nem díszvirág, hanem dohány; a rászán kihúzgálták a földből, megmázsálták nyersen, s csempészett dohánynak véve, elítélték az öreget horticulturai kísérleteért roppant nagy összegre. Most azt jött behajtani a biztos. „Hogy hívják önt?” – kérdi Napóleon. – „Zubka”. „Hja, akkor önre csak az alfabét végén kerül a sor.” Hanem a pénzügyi biztos nem engedte tréfákkal elüttetni a dolgot; azt mondta, hogy a kincstár követelése az első, azt ki kell az úrfinak fizetni, ha a pokolból veszi is elő a pénzt. „Tehát megengedi ön, hogy a pokolból vegyem elő a pénzt? Jó, meglesz.” Azzal ott marasztá vendégül a végrehajtót, leveleket írt, s estefelé jól megvacsorálván vele, felszólítá, hogy nem volna-e kedve kimenni vele a pagonyba, szalonkára lesni. A biztos szenvedélyes vadász volt, ráállt, vették a puskáikat, felálltak az út mellé, ahonnan a szalonkákat kapóra lehet várni: szalonka ugyan nem jött, mert már vége volt az idejének, hanem jött ahelyett egy szekér végig az úton, s azon egy bundás ember; külsejére nézve tehetős bérlő vagy pálinkagyáros. A biztos látta őt maga előtt elhaladni, s még köszönt is neki és tüzet kért tőle, mert tűzszerszámát otthon feledte. Az utas továbbment, s amint Napóleon leshelye elé ért, az kiugrott eléje nekiszegzett puskával s pénzét követelte. Az utas előadta tárcáját, s aztán menekült lóhalálában.
– Ah, rabolt volna!
– Dehogy rabolt! Csak a biztost tréfálta meg. Az utas saját bérlője volt, akivel a tréfára összebeszélt. Azzal odament a rémületben kővé vált biztoshoz: „No cimbora, van már pénz a pokolból! Kitelik ebből a bírság, s ami fennmarad, azon megosztozunk: minthogy együtt raboltuk; ne bámulj, nem árullak ám el.” A cimbora úgy elszaladt erre, hogy hazáig meg sem állt, otthon referált, hogy a követelés behajthatatlan, s azóta rendkívüli nyájassággal van Napóleonhoz, szentül meg levén győződve, hogy az egy olyan titkát bírja, amiért a vesztőhelyre kerülhet; azt hiszi, hogy segített neki egy utast kirabolni.
– Engedjen meg, madame Corysande: igaz, hogy ő nagyban szokott veszteni?
– Nem, hercegnő. Nem is kártyázik soha. Versenyparipái sohasem voltak.
– Én mégis úgy hallottam, hogy ő nagy dolgokat szokott elveszteni.
Madame Corysande-nak erre a szóra az orra és a szemhéjai kezdtek pirosodni. Közel volt hozzá, hogy megharagudjék és elhallgasson.
A hercegnő azonban megelőzte azzal, hogy elnevette magát, s jókedvűen ragadta meg mindkét kezével Corysande kezét. Erre aztán annak arca is felderült.
– Jól van hát! Azt is elmondom. Tudom, mit akar a hercegnő megtudni. Nem örömest juttatom eszembe, a hercegnő kívánatára megteszem. Hát mikor az anyja is meghalt Napóleonnak: én fölszólítottam őt, hogy most már egészen fölösleges vagyok a háznál, itt nem maradhatok, ajánljon el valami előkelő családhoz nevelő- vagy társalkodónőnek. Ő ezt is csak tréfára vette, s azzal biztatott, hogy várjam meg, míg megvénül, akkor majd elvesz. Én kimondtam, hogy nem megyek férjhez, s nem várok reá, míg megvénül. Van itt egy derék öregúr a megyében, a hercegnő is látta többször, Kadártai másodalispán, ennek sok tréfát kellett kiállani Napóleon öcsémtől, ki közel rokona is; egyszer az öregúr gondolt ki valamit, amivel őt visszatréfálja, fogadásra került a sor. Napóleon öcsém szabódott, hogy ő pénzbe nem fogadhat, mert az nincs: hanem felteszi a fogadásra anyjának utolsó örökét, legdrágább klenodiumát. A fogadást elvesztette. Akkor aztán könnyező szemekkel mondá a nyertes nagybátyjának, hogy holnap elküldi hozzá azt az anyjától öröklött utolsó kincset, s kéri, hogy tartsa azt megérdemlett becsben. Az öregúr elérzékenyülten fogadta, hogy megőrzi a kincset. Másnap Zárkány Napóleon engem szépen felpakolt, átküldött Kadártaihoz egy ajánló levél kíséretében, mely így hangzik: „Íme itt küldöm önnek anyámról öröklött utolsó drágaságomat, madame Corysande-t, valódi klenodium. Tartsa őt megérdemlett becsülésben”. Az öregúr igen nyájasan fogadott, s én a legkedvesebb családba jutottam házánál, s csak akkor tudtam meg, mikor már a fogadás híre a herceghez is eljutott, hogy én hogy lettem elveszítve Napóleon öcsém által fogadásban. Ekkor részesültem aztán abban a szerencsében, hogy a herceg saját házához hívott meg. Jellemzi az én esetem mind Napóleon öcsémet, mind a hercegnő édesatyját. Napóleon öcsém egyszerűen tehette volna azt, hogy akár az alispánhoz, akár a herceghez beajánljon, és jól is akart velem tenni. De ezt a jót is úgy akarta tenni, hogy én ezért mégis bosszankodjam rá. A herceg pedig nem tűrhette azt, hogy Napóleon tréfája miatt egy nő helyzete humoristicus világításba kerüljön, s idehozott, hol nem teszek egyebet, mint a hercegnőt untatom.
– Ellenkezőleg. Hát nem jól mulatunk-e most is? Én nagyon szeretem az embereket megismerni, s ön, madame Corysande, az emberismereti adatoknak valódi tárháza. A csinált regényeket nem szeretem olvasni, de az olyan regényt, ami az életben valóban megtörtént, örömest hallgatom. Némelyiknek gondolkozom a folytatásán, mi lesz belőle tovább. Ön azt mondta, madame Corysande, hogy atyám nem tűrhette azt, hogy Napóleon tréfája miatt más szenvedjen, s azt jóvátenni igyekezett. – Mit gondol ön, mi köze van az én atyámnak Napóleonhoz?
– Kétféle viszonya van hozzá, hercegnő. Az egyik az, hagy mikor a Zárkány-birtokokat a megyében eladták, azokat a herceg vette meg, s a vételárból az adóssági terhek kiegyenlítését magára vállalta. Ez igen bonyolódott feladat volt.
– És a másik? – unszolá a hercegnő türelmetlenül.
Madame Corysande nem jött zavarba.
– A másik pedig az, hogy a herceg e megyének főispánja, Napóleon öcsém pedig ugyanitt szolgabíró, s így hivatalos kapocs is létezett közöttük: ami azonban aligha fog már soká tartani.
– Miért?
– Mert Napóleon öcsém nem szolgabírónak való ember. Tréfát űz a hivatalából is, és tiszttársait inkább rászedni és mulattatni törekszik, mint nekik segíteni az ügyhalmaz elintézésében. Az a véleménye, hogy ha bírák nem volnának a világon, az emberek nem perlekednének. Az is nagy baj, hogy nem viseltetik a felsőbbjei iránt azzal a devotióval, ami a társadalmi rendnek fenntartója, sőt még az intézményeket is persiflálja. Most legutolsó casusa azt volt, hogy a megyegyűlés kezdetén ő is felvetődik a székvárosba, s ott összetalálkozik a megyei főügyésszel az utcán. Az megszólítja: „Mi bajod, kedves barátom?” Napóleon abban a percben gondol ki a megszólító számára valami tréfát. „Nagy bajom van, mondja neki: képzeld, tegnapelőtt behoztak hozzám két oláhot, akik lólopással vannak vádolva. Én kivallatom őket, meggyőződöm róla, hogy a vád igaz, s másnap reggel felakasztatom mind a kettőt. Csak később jut eszembe, hogy előbb össze kellett volna hívnom a statáriális bíróságot: azt illette meg az ítélethozatal. Mármost mondd meg, mit tegyek?” „Hja, barátom, ez nagy baj!” – szörnyűködik a főügyész. „De majd rajta legyünk, hogy azt valahogy elcsinájuk.” „Kérlek, ne szólj felőle senkinek.” – „Dehogy szólok!” Persze, hogy legelső dolga volt a főügyésznek az egész várost beharangozni vele, micsoda szörnyű balfogást követett el Napóleon, aki ellen másnap a megyegyűlésben egész vihar támadt a felakasztott két oláh miatt. Az első vádat maga a kedves jó barátom, a főügyész emelte ellene. Kadártai alispán mély sajnálatát fejezte ki ez eset fölött, a román képviselők nemzetiségi kérdést kalapáltak ki belőle, s a jobboldali ellenzék bűnvádi vizsgálat elrendelését szorgalmazta a hatáskörét áthágott szolgabíró ellen. Napóleon engedte az egész záport fejére zúdulni, s csak a vihar végeztével szólalt fel: „Hiszen ezt az egész dolgot én csak álmodtam.” A főügyész ekkor dühösen förmedt rá: „De hát minek kérdezte ön akkor tőlem, hogy mármost mit tegyek?” – „No igen, felelt Napóleon, azt tudakoltam, hogy micsoda számokat tegyek mármost a lutriba?” Az erre támadt általános hahota lehetetlenné tette a gyűlésnek a tanácskozáshoz megkívántató komoly habitus visszaszerzését. A herceg főispán azután a gyűlés végén maga elé hívatta Napóleon öcsémet, kegyetlenül megmosva a fejét, s tudtára adva, hogy a gyűlésterem nem komédiaház. Alkalmasint ez ügyben jár most itt Napóleon öcsém.
– Úgy látszik, hogy semmi szíve nincs ennek az embernek – szólt a hercegnő, egy olajbogyót fenyegetve kétágú villája hegyével, mintha ez egy keresztülszúrandó férfiszív volna.
– Vagy jól el van nála rejtve. Való, hogyha olyan emberre akad, aki hozzá ragaszkodik, aki az eszéhez bízik, azt tréfálja meg legirgalmatlanabbul. A hercegnő is jól szokott mulatni ezen a jámbor számtartón, valahányszor a herceg itt tartja őt ebédre. Az öreg tisztviselő igen derék ember, s mint oeconom, megbecsülhetlen, hanem a világi dolgokban egészen hátra van maradva. Nem olvas egyéb hírlapot, mint a „Jerichói Kürtöt”.
– Ennek a „Jerichói Kürt”-nek a szerkesztője is sokszor látható nálunk.
– A lapot a herceg tartja fenn, több főúr és főpap társaságában. Egyébiránt szükséges közlöny azon nézetek képviselésére, amik más lapokban nem nyilvánulhatnak.
– De én sohasem láttam, hogy atyám felbontotta volna a számára küldött példányt.
– A lap tartalma nemigen felel meg őhercegsége igényeinek. Azonban ha valami érdekes van benne, azt siet vele megismertetni Dumka úr, a derék számtartó, ki a maga példányát annál szorgalmasabban tanulmányozza. Ez az ő egyik orákuluma. A másik Napóleon öcsém. Nincs az a képtelenség, amit Dumka úr a „Jerichói Kürt”-ből olvasva vagy Napóleon öcsém szájából hallva, el ne higgyen. Ezt tudva Napóleon öcsém, az ország különböző részeiből küldöz fel közleményeket álnevek alatt a „Jerichói Kürt”-nek, amiket Kolompi úr, a szerkesztő olvasatlan kiadogat. E közlemények válogatott csodákat tartalmaznak. Egy helységben csodakutat fedeztek fel, melynek fenekén egy szentkép látszik. Az a helység egy hegytetőn fekszik, ahol köztudomásra semmi kút nincsen. Majd leírnak egy pompás menyegzőt, bájos menyasszonnyal, deli vőlegénnyel, ebben s ebben a városban; kiket maga a prímás esketett. Utóbb kisül, hogy a bájos menyasszony egy vak koldusnő, a deli vőlegény a sánta éji őr, s a prímás a cigányprímás. Ismét: képviselőjelöltül kikiáltják egy választókerületben elveinknek leghívebb támaszát, legnépszerűbb hazánkfiát: aki köztudomásra a falu bolondja. Bankot alapíttatnak olyan jóhitelű társulatok által, amiket a hatóság rögtönítélő bírósággal üldöz, s hálás köszönet szavaztatik kegyes alapítványokért egy-egy megszökött cridatáriusnak. Jönnek rémhírek! A Balaton jege beszakadt egy processió alatt, nagyobb hitelesség kedvéért a vízbe fúltak árvái számára öt forint mellékeltetik. Minden húsvétkor fölmerül az a rémeset, hogy a zsidók keresztény kisfiúk vérét használják fel rettentő szertartásaikhoz, amiért aztán vagy földindulás következik, vagy a villám csap le; de a bosszú el nem marad. És ezeket Kolompi úr mind hűségesen kiadja; nem törődik vele, hogy egy hét múlva megcáfolják.
– De hát miért vesztegeti Napóleon ilyen haszontalan tréfára az idejét és tehetségét?
– Lehet, hogy ez csak Momus sugallata: bohóskodási ösztön. De az is lehet, hogy mélyebb indokai vannak. Tán éppen egyéb szándéka sincs vele, mint a herceget néha felderíteni, kit mi ritkán látunk mosolyogni, de olyankor, midőn Dumka úr komoly prosopopoeiával előadja olvasmányai eredményét, még néha nagy bámulatunkra, hahotára is hallunk fakadni. Dumka úr egy hangszer, amin Napóleon öcsém játszik. S azt a művészetet egész a virtuozitásig vitte. Abban a példányában a „Jerichói Kürt”-nek, mely Dumka úr címére jár, rendkívüli dolgok olvashatók hébe-hóba. „A török szultán megkérte Victoria királyné kezét, s előkészületeket tesz a keresztény hitre áttéréshez.” – „A római pápa az idén az aranyrózsát a porosz királynak szándékozik adni, mely igen nagy horderejű esemény.” – „Bismarck herceg Párizsba megy nagykövetnek, s helyét Wantrup foglalja el a minisztériumban.” – „A Rotschild-ház likvidál, s minden eddig kötött kölcsönt azonnal készpénzben követel vissza.” – „Szentpétervárott a nihilisták kikiáltották a köztársaságot.” „A magyar országgyűlésen elhatároztatott Fiumének egy Horvátország alatt fúrandó alagút általi visszacsatolása.” „Törvényjavaslat a hosszú szárú pipák megadóztatásáról, minthogy azokon keresztül tovább élveztetik a pipafüst.” – „Nemsokára egy titokteljes mozgalom veendi kezdetét az országban, melynek vezértagjai elszámláltatnak, köztük van Dumka úr is, az etelvári számtartó.” Ezeket Dumka úr mind igazhívő pietással mondja el őhercegségének, ki hasztalan nevet rajta nagyokat. Dumka úr megmutatja a lapot, oda van az nyomtatva mind, s minthogy mind e hírek a későbbi lapokban meg nem cáfoltatnak, tehát igazaknak kell lenniök. Ez a boszorkányság pedig úgy megy végbe, hogy a legközelebbi postaállomás Dancsház. Az ottani postamester szobája a kaszinó, ahol az érkező lapokat az érdemes látogatók elolvassák, s azután küldik szét az előfizetőknek. Vannak köztük nagy kópék, kik a tréfát tudják tódítani. Ezeknek szerzett Napóleon öcsém nyomdai betűket, amikkel ők az általa kifundált képtelenségeket Dumka úr „Jerichói Kürt”-je példányába belenyomatják. A lapban igen nagy spáciumok vannak az egyes rovatok között, mikbe egy-egy ilyen hír belefér. Így kap Dumka úr egy extra lapot, ami egyenesen in usum Delphini az ő számára van kiegészítve.
– Ah, ez bolondság! – szólt a hercegnő kedve ellen nevetve. – Én nem szeretem az udvari bolondokat.
– Ne feledje a hercegnő, hogy azok már udvarképesek.
A hercegnő még többet akart megtudni.
– S vajon a nők iránt is ily csalfa szokott lenni?
– A legfőbb mértékben, hercegnő; a nőkre nézve éppen legveszedelmesebb modora van. Szelíd, alázatos tud lenni irányukban; – nincs saját akarata, föltétlen rabja annak, akinek udvarol, annak szeszélyeit szolgálja; nem mond bókokat, de kitalálja a hölgy jó tulajdonait, s azoknak tömjénez! – egy lépéssel mindig hátrább marad, mint amennyire mennie szabad; – engedi magát játékszerül használni, s inkább keresteti magát, mint tolakodnék; egész női társaságot oly élénken tud mulattatni, hogy mindenik azt hiheti, hogy ő a szíve választottja; majd meg olyan szépen tud hallgatni, s csak azokkal a veszedelmes, mély tüzű dióbarna szemeivel beszélni, hogy „egy” bizonyosan azt hiszi „én vagyok az igazi”.
A három lány közül egyiknek az arca pirosabb lett e szónál, mint volt eddig.
– És ez mind csak tréfa és színjáték tőle. Megcsalja valamennyit. Most egy éve négy szép lánynak udvarolt egyszerre, s mind a négy azt hihette, hogy fogva tartja a lepkét. Gyönyörű göndör bajusza volt, első ifjúkori dísze. Egyszer csak egy őszi táncvigadalomban bajusz nélkül jelent meg. Az le volt borotválva simára. Mindenki sajnálkozott rajta, s szemrehányásokat tett neki érte, hogy miért fosztotta meg arcát e férfidísztől? De legjobban nehezteltek rá emiatt kiválasztottai. Azokat aztán sikerült kiengesztelnie.
– Odaajándékozta nekik a levágott bajuszt? – szólt ajkpittyesztve Rafaela.
– Igenis azt tette; de nem azt a bajuszt, mely saját ajkán termett, hanem azt, ami egy havannai fajú tengeri virágselymét képezi, s mely megszáradtan tökéletesen hasonlít mahagóni színével a férfibajuszhoz; azzal ajándékozta meg őket; s a szegény négy leány bizonyosan hordja ma is nagy kegyelettel médaillonjában a „Zea mais havannensis” virágselymét.
– Ah, ez infámia! – kiálta fel haraggal a hercegnő, a kétágú villával keresztülszúrva az olajbogyót, s arra gondolt, hogy azt a vakmerő szentségtörőt, az egész kigúnyolt nőnem megbosszulásáért érdemes volna valakinek megbüntetni, vétkéhez méltó kegyetlenséggel.
S e szavaknál a három leány közül egyiknek arca halaványabb lett, mint volt azelőtt.
– S szépek voltak azok a hölgyek? – kérdezősködék tovább a hercegnő.
– Megítélheti a hercegnő: ott vannak az arcképeik a fényképalbumban.
Rafaela áthozatta madame szobájából a nevezetes gyűjteményt. Százhuszonnyolc arcképet tartalmazott az, mindenféle vidéken grasszáló fényképészek remekléseit, félig fehér, félig fekete arcképeket, halálfélelemtől mosolygó ábrázatokat, napba hunyorgató fizimiskákat, levegőnek támaszkodó problematikus pozitúrákat, világtól elrugaszkodott bús vitézeket, férfiakat a leglehetetlenebb változatosságban, egymásra facsart, székre, asztalra felrakott lábakkal, kitört nyakú élő embereket s rettenetes halottakat, akik nevetni akarnak, élethíven talált fényes csizmákat s bőkezűen megnagyobbított orrokat és szájakat, hazai szerecsenyeket és világhírű bálkirálynőket a divat minden korszakainak készletében megörökítve.
És ennek a százhuszonnyolcnak mind tudja madame Corysande az élettörténetét, még tán annak az egynek is, akinek a képe egy vakablakból hiányzik. Mivelhogy az album minden lapján négy fülke van ugyanannyi arckép számára.
Azonban siessünk rögtön helyreigazítani egy első tekintetre észre nem vett hibát. Az album nem 128, hanem 124 egyéniség arcképét tartalmazza. Egy lapnak mind a négy fülkéjét ugyanis Napóleon öcsém foglalja el négy különböző kiadásban. Az első magyar népies viseletben tünteti föl, árvalyánhajas túri süveggel, makrapipa a szájában, karikás ostor a kezében, valóságos hetyke „nyíri pajkos”. A második arcképe egy rongyos vándorló legény, hamisan alázatos kolduló ábrázattal, kezében egy gyűrött cilinder, mintha minden rajta levő öltönydarabért, sőt még az arcvonásaiért is valami kétségbeesett zsibárust juttatott volna tönkre.
– Mennyit megsirattam én a kópét ezért az arcképért – monda Corysande. – Azt beszélte róla, hogy ilyen volt egyszer, mikor minden pénzéből kifogyott, Budapestről menekülnie kellett, s gyalog indult meg, így koldulta át magát fél országon hazáig. Egy hétig mindig tudott valami új helyzetet elmondani a kiállott nagy nyomorúságról. Akkor vallotta csak meg, hogy egy szó sem igaz abból. Budapesten műkedvelői előadást tartottak, ő játszott benne egy korhely ágrólszakadtat, annak a képmása ez a fénykép.
– Milyen ellentéte annak a másiknak.
– Hát még a harmadiknak?
A harmadik arcképe volt az a bajuszhagyott ábrázat, divatos táncöltözetben, fekete frakk, fehér mellény, csapott kalap; arckifejezése finom, előkelő, a fesztelen eleganciát még a fotograf sem tudta elrontani rajta. Tökéletes diplomataarc, s hogy nagyobb legyen a csalódás, ott van a fekete frakk közepén a nagyszerű belső titkos tanácsosi csillag, melyről azonban, közelebbről nézve; a közepéből kimosolygó Ámorfej elárulja, hogy az cotillon-érdemrend.
– És most az a negyedik.
Az meg ismét tökéletes ellentéte mind a három megelőzőnek. Egy komoly, nyílt, egyenes tekintetű férfiarc; nemzeti díszruhában. Egy valódi úr, – dalia.
Most már melyik ezek közül az igazi?
Az átelleni lap négy fülkéje közül hármat viszont ugyanannyi ifjú hölgyszépség foglal el, – kiket a gonoszkodó madame Corysande szándékosan csoportosított itt össze.
– Ezek a rászedett szépségek.
Madame Corysande siet megjegyezni, hogy a valóságban sokkal szebbek.
– Hát a negyedik? – kérdi Rafaela.
– Annak az arcképét nem tudtam megszerezni, pedig az a legszebb közöttük.
A hercegnő aztán tovább lapozgat az albumban, s azzal mulatja magát, hogy a férfiarcokon lavateri tanulmányokat tesz, ami igen üdvtelen foglalkozás, mivelhogy az a háromlábú szörnyeteg, aki bennünket még e földön halhatatlanokká tesz, rendesen minden férfiarcba szokott belecsempészni vagy valami bolondost, vagy valami rossz lelkiismeretűt. Az ember az arcképével nem mer egy szobában hálni.
Mikor végiglapozta az egész albumot Rafaela, odafordult Líviához
– Nézd! A te arcképed hiányzik innen.
– Nekem nincs fényképem.
– Nem is fényképezteted le magadat soha?
– Soha.
– Miért nem?
– Aki emlékezni akar rám, emlékezzék rám fénykép nélkül.
– Nézd! Ez jellem!
