A tüzes szerszám (Feuerwerk, instrumentum ignitum) elnevezés főként a 16., de még a 17. században is magába foglalta a robbanó és gyújtó hatású hadi eszközök teljes skáláját. E hadiszerszámok nélkülözhetetlennek bizonyultak a korabeli várharcokban, mivel a tűzfegyverek mellett egyedül ezek voltak képesek a tömegrohamok lendületének megtörésére, azok visszaverésére.
A tüzes szerszámok elnevezéseit ugyan megőrizték az inventáriumok, ám szerkezetükről a legritkább esetben adnak információt. Ha mondanak is erről valamit, az inkább csak tovább bonyolítja a helyzetet. Csak a tüzérségi szakmunkák szertüzérkedéssel foglalkozó részei adnak felvilágosítást róluk. Minthogy azonban sokuk pillanatnyi ötlet, vagy a harc szorító kényszere hatására jött létre, jelentős részüknél eleve nem sok remény maradt arra, hogy puszta nevüknél többet tudjunk meg róluk.
A tüzes szerszámokkal kapcsolatban mindenekelőtt néhány általános jelenséget kell megemlítenem. Az egyik azok mennyiségére vonatkozik. A 121 inventárium közül ugyanis, amelyben tüzes szerszámok fordulnak elő, mindössze 15-ben találunk ezernél több kész eszközt. A legnagyobb készletről az 1690-es egri leltárban olvashatunk, de számuk itt sem éri el a nyolcezret. Mellettük persze számos esetben írtak össze félkész, vagy töltetlen eszközöket is, amelyekből viszonylag gyorsan további sok száz darabot lehetett előállítani. Ennek ellenére azonban a tárolt készletek még mindig nem tűnnek túlságosan nagynak, főként egy hosszabb ostrom kivédésére, még akkor sem, ha figyelembe vesszük az adott erősségek feladatát a védelmi rendszerben.
A tüzes szerszámok – leszámítva a tüzes nyilakat –, alapvetően kézi erővel hajított hadi szerszámok, s ennél fogva hatótávolságuk, még ha a falak tetejéről dobják is, meglehetősen korlátozott, néhányszor tíz méter. Márpedig, miként azt Kelenik József hangsúlyozta, a védőknek minden eszközzel meg kellett akadályozni, hogy a rohamozók elérjék őket, mert ez esetben érvényre juttathatták számbeli fölényüket. Kelenik e megállapítását elsőként a kézi lőfegyverekkel kapcsolatban tette, de kiterjesztette azt a tüzes szerszámokra is, mint amelyeknek az adott dobótávolságon belül már döntő szerep jutott. Mindezek ellenére egyetlen olyan eszközről (hajítóbot, parittya) sem szólnak a leltárak, amely e távolság növelésében segített volna. Talán ennek tudható be a sokféle nyeles, botra, rúdra, dárdára, lándzsára szerelt robbanóeszköz jelenléte a leltárakban, mivel ezekkel messzebbre lehetett dobni az eszközt, noha, mint látni fogjuk, számuk így sem túl nagy. Ugyanakkor Kalmár János könyvében szerepel a tüzes szerszámok vetésére szolgáló vetőgép és lapát.
Bár többször jeleztem, hogy nyelvi problémákkal, terjedelmi okok miatt, itt nem óhajtok foglalkozni, de meg kell jegyeznem, hogy talán a tüzes szerszámok elnevezései körül figyelhető meg az egyik legnagyobb zűrzavar. Ez egyrészt nyilvánvalóan arra vezethető vissza, hogy jelen dolgozatban térben és időben egymástól távoli leltárak anyaga került együvé, másrészt pedig a sok helyben kitalált és összeállított eszköz elnevezése a nem létező egységes terminológia miatt igencsak esetleges volt, nem beszélve a nyelvi-fordítási problémákról. Épp ezért szerencsésebbnek tartom szerkezeti csoportok alapján vizsgálni ezen hadieszközöket, annál is inkább, mert azok tértől és időtől függetlenül alkalmazhatónak tűnnek. Négy ilyen fajtát vélek a leltárak alapján felfedezni: az első a már említett, botra, rúdra, dárdára, lándzsára szerelt, a második a valamiféle edénybe, golyóba, zsákba töltött, a harmadik a koszorú-, gyűrű és karika formájú robbanóeszköz, és végül a negyedik a tüzes nyíl-félék csoportja.