A rendeletek legfontosabb részét a pénzügyi kérdések képezték. Nemcsak azért, mert a javítások sikeressége vagy sikertelensége mindenekelőtt a pénzügyi fedezet megteremtésén múlott, hanem főként amiatt, hogy az udvar pénzügyi kérdésekben minden döntést magának tartott fenn. Mégpedig olyannyira, hogy bár egy-egy beglerbégnek „… pallosjoga volt, a saját elhatározásából hadat indíthatott, s katonáinak jutalmul … tímárbirtokot is adhatott, de egyébként a tartományi kincstár készpénzéből egyetlen akcsét sem utalhatott ki”. A helyi igazgatás hatáskörének ilyen mértékű korlátozottsága, éppen a legdöntőbb területen, rettenetes lassúsághoz vezetett, s párosulva az udvar takarékoskodó magatartásával, nem egy esetben a javítások elhúzódását, vagy akár meghiúsulását eredményezte. Éppen úgy, mint a pesti vár esetében történt 1552-ben, amikor is azért maradt el a javítás, mert a szultáni tanács nem volt hajlandó kosztpénzt adni a kőműveseknek.
A rendeletekben a pénz kiutalása helyett többnyire a szükséges összeg előteremtésének módját határozták meg. Általában azt lehet mondani, hogy ameddig az illető terület teherbíró képessége engedte, a pénzügyi fedezetet helyi erőforrásokból igyekeztek megteremteni. A gyakorlatban ez többnyire akként realizálódott, hogy a helyi vagy legközelebbi mukátaa (kincstári bevételek) jövedelmét 381használták fel ilyen célokra. Az is megesett, hogy annak a területnek, ahol a javítandó vár állt, valamelyik adóját közvetlenül fordították a költségek fedezesére.
A szükséges összegeket nem minden esetben utalták ki vagy tudták beszerezni előre. Előfordult, hogy a tisztségviselők a munkák elvégzése után folyamodtak az udvarhoz a költségek megtérítése végett.
Ha a munkálatok tetemesebb összeget emésztettek fel, vagy stratégiai szempontból fontosnak látszott egy vár sürgős megerősítése, akkor legnagyobb részben a központi kincstár vállalta magára a terhek viselését. Így például teljes mértékben a központ állta Özü várának javítási költségeit a XVI–XVII. század fordulóján, mert a nagyvezéri felterjesztés szerint ez „olyan vár, amely a Fekete-tenger és a Duna-vidék kulcsa lett”.
A pénzügyi fedezet előteremtésének további, nagyon fontos módjára hívják fel a figyelmet az ún. rendkívüli adókkal kapcsolatos adatok. A „rendkívüli adók” (török műszóval: avarit-i divanijje ve tekalif-i örfijje) elnevezés alatt többféle elemet magában foglaló adózási formát kell érteni, amelyet az oszmán birodalomban a XIV. század második felétől kezdve elsősorban azzal a céllal alkalmaztak, hagy általa a normális bevételek és a háborús kiadások között mutatkozó rést kitöltsék. A XV. század második felétől megkezdődött azonban az a folyamat, amelynek végeredményeként e rendkívüli adók a XVII. századra nagyrészt állandó adókká alakultak át. Ezzel párhuzamosan felhasználási körük is fokozatosan bővült, s már a XV. század végén sor került arra, hogy egyes várak javítási költségeit ilyen adók kivetésével fedezték.
A megnövekedett igények és a pénzügyi problémák Magyarország meghódított területein is megkövetelték hasonló eszközök igénybevételét, így az ún. „tamir akcseszi”, a „javítási pénz” beszedését. A török hatóságok ugyanis az 1570-es évektől kezdődően – feltehetőleg a nagyobb várjavítások idején – ahhoz a módszerhez nyúltak, hogy az előirányzott összeget „javítási pénz” címén kivetették az adózókra. Így tettek 1582-ben is, amikor Székesfehérvár, Esztergom, Szigetvár stb. együttes javításával kapcsolatban ezt írták a budai beglerbégnek: „… nemes parancsomat kérve jelentetted, hogy (az említett várak szükségleteire) sok százezer akcse kiadás lesz, s ezért – mivel a korábbi beglerbégek idejében ilyen várak javítása esetén a budai vilájet rájái minden háne (= család, adózó) után egy-egy gurust vagy filorit szoktak adni – most a régi szokás szerint a várak javításához segítségképpen minden hánétól egy gurus vagy egy filori szedessék. Ez okból elrendelem, hogy …. a szokásnak megfelelően minden hánétól egy-egy gurust hajts be, majd egy megbízott útján jelentsd, 382hogy mennyi gyűlt össze.” A rendeletet kétségtelenül végre is hajtották, ugyanis a pécsi szandzsákban beszedett összeg elszámolása fennmaradt. Az ezt tartalmazó jegyzék a következő címet viseli: „Ez a defter az ebben a 990. évben (1582. január 26–1583. január 25.) a budai vilájet romos várainak újjáépítésére – a nevezett vilájetből – beszedendő pénz (akcse) ügyében érkezett magas szultáni parancsnak megfelelően, a pécsi szandzsákból beszedett javítási pénzről (tamir akcseszi) ad számot.” A kivetéskor meghatározott módon minden dzsizjefizető egy gurust fizetett. Azonban ez alól felmentést kaptak azok, akik a pécsi vár szolgálatában álltak, valamint „néhány hiányt szenvedő háne amelyektől „bíróik közbenjárására a magas parancs szerint javítási pénz nem szedetett”.