FONTENELLE, BERNARD LE BOVIER DE (1657–1757) francia filozófus
FONTENELLE, BERNARD LE BOVIER DE (1657–1757) francia filozófus
Semmiben sem vagyunk tökéletesek, még a rosszban sem.
Gábor György: Gondolatok könyve. Az aforizma francia mesterei. Magvető, Bp., 1962., 153. Gábor György;
Mindenki mint újonc lép be az életbe, s a gyermekek nem okulnak apáik ostobaságain.
Uo.;
A szenvedélyek alkotnak és rombolnak mindent. Ha az ész uralkodna a földön, semmi sem történne rajta.
Az embereknek mindenben a tökéletességet kell célul kitűzniük maguk elé, még akkor is, ha meghaladja erejüket. Ha azt hinnék, hogy csak oda jutnak el, ahová valóban eljutnak, sohasem indulnának útnak.
Uo. 155.;
Az előítélet az ész kiegészítője. Mindaz, ami az egyikből hiányzik, megtalálható a másikban.
Hányszor megesik velünk, hogy mialatt lényünk egy része lelkesen és buzgalommal cselekszik valamit, egy másik része gúnyolódik rajta; s ha nagyon kutatnánk, még egy harmadik részre is akadnánk benne, amely mind a kettőt kigúnyolja.
Joggal mondották azt, hogy az istenek részegek voltak a nektártól, amikor megteremtették az embereket, s hogy akkor, amikor józanul szemügyre vették őket, nem állhatták meg nevetés nélkül.
Uo. 156.;
A szokásnak akkora hatalma van az embereken, hogy nincs szüksége az ész támogatására.
Tudatlanságunk következménye az, hogy képzeletünkben mindent a magunk hasonlatosságára festünk, és képmásunkat az egész természetbe kivetítjük.
Uo. 157.;
Az igazságosság annyira ellenkezik az emberi természettel, hogy ő szüli a legnagyobb erkölcsi hősöket.
Mindenről ítéletet akarunk mondani, de mindig rossz a nézőszögünk. Meg akarjuk ítélni önnönmagunkat, de túlságosan közel esünk hozzá; meg akarjuk ítélni a többieket, de túlságosan távol esünk tőlük.
Elég gyakran megesik, hogy a valóságos bajokat képzeletbeli körülményekkel tetézzük, amelyek még inkább súlyosbítják őket.
Uo. 158.;
A boldogság egyik nagy akadálya az, hogy túlságosan nagy boldogságot várunk.
Számtalan olyasmi, ami megvan nekünk, de létének nem vagyunk tudatában, másvalakinek külön-külön is a legnagyobb boldogságot okozná.
Mindenki hamis ragyogással tündököl másvalakinek a szemében, s mindenkit irigyelnek, pedig ugyanakkor maga is irigykedik.
A boldogságnak az a legfőbb titka, hogy egyetértésben éljünk önnönmagunkkal.
Amire a leghevesebben vágyakoztunk, veszít az értékéből, mihelyt megkapjuk; s a dolgok nem válnak képzeletünkből valósággá veszteség nélkül.
Uo. 159.;
Ha megfosztanák az embereket ábrándjaiktól, mi örömük maradna az életben?
Ahhoz, hogy szatírát írjunk, nem kell okvetlenül megvetnünk azokat, akik ellen írjuk; de ahhoz, hogy ízetlen és túlzott dicsérettel halmozzunk el valakit, úgy hiszem, igenis, meg kell vetnünk azt, akit elhalmozunk vele, és könnyen rászedhető tökfilkónak kell tekintenünk.
Azoknak a szégyenérzetét, akik szertelenül túlzó dicséreteket osztogatnak, fölöttébb enyhíti azoknak a hiúsága, akiknek a dicséret szól.
Nehéz annyira dicsérni valakit, hogy hazugnak érezze a dicséretet.
Uo. 160.;
Az igazság annyira magától értetődőn férkőzik elménkbe, hogy amikor először szerzünk tudomást róla, az az érzésünk: ismertük már, és csak ismét eszünkbe jutott.
Az igazságok világosabbá válnak egymás fényétől.
Egyetlen fűszál sem nőhet anélkül, hogy úgyszólván az egész természettel ne volna összhangban.
A filozófus olyan, mint az elefánt, amely mentében sohasem teszi a másik lábát a földre, amíg az egyik szilárdan nem áll rajta.
Alaposan győződjünk meg a tényről, mielőtt az okot kutatjuk. Ez a módszer lassú ugyan, de legalább elkerüljük azt a nevetséget, hogy olyasminek az okát találjuk meg, ami nincs.
Uo. 161.;
A filozófusok nemigen járják a világot, azok pedig, akik járják, rendszerint nem filozófusok. Ezért a filozófusutazás szerfölött becses és megbecsülendő.
Megállhatjuk-e nevetés nélkül olyan emberek láttán, akik pénzért prédikálják a javak megvetését?
Igen gyakran véletlenül követjük el a legszerencsésebb ostobaságokat.
Minden véletlen ezen a világon, feltéve, hogy azt a törvényszerűséget nevezzük így, amelyet nem ismerünk.
Vannak dolgok, amelyeket csak fele elménkkel kell hinnünk, a másik felét szabadon kell tartanunk, hogy szükség esetén az ellenkezőjüket is befogadhassa.
Uo. 162.;
Joggal gyanítható, hogy aki nem törekszik magas méltóságokra, az sok vesződségtől vagy pedig a balsiker szégyenétől akarja megkímélni magát.
A megtakarított idő sokkal hosszabb, mint ahogy azok képzelik, akik csak fecsérelni tudják.
A rágalmazást és a gúnyolódást azzal kell lefegyvereznünk, hogy semmibe vesszük őket. Azokhoz a szikrákhoz hasonlatosak, amelyek nagy tűzből pattannak ki, de tüstént elalszanak, ha nem fújunk rájuk.
Uo. 163.;
Nincs az a tudatlan, akitől a világ legnagyobb tudósa ne tanulhatna valamit.
Az egészen kiváló tehetségek nem vetik meg az alattuk lévőt; a többiek azonban még a felettük lévőt is megvetik.
A mag sokszor becsesebb a növénynél.
A hosszú bölcseleti vitákban többnyire nem sok a bölcsesség.
Nem mindenki tud látni: sokan az egész tárgynak vélik azt az oldalát, amelyet a véletlen mutat meg nekik.
Ahhoz, hogy megítéljük valamely mű szépségét, elegendő, ha önmagában szemléljük; de ahhoz, hogy alkotója érdemét ítéljük meg, korával kell összevetnünk.
Uo. 164.;
Nagy különbség van a mű szépsége és alkotójának az érdeme között. Vannak igen középszerű művek, amelyek csakis fennkölt lángész alkotásai lehetnek; s vannak meglehetősen szép művek, amelyeket középszerű tehetség is alkothatott.
Amit csak meghatározott mértékig kell szépíteni, azt a legnehezebb szépíteni.
Ne nagyon hívalkodjunk szeretőnk szerelmével. A természet olyan jól alkotta meg a szerelmi kapcsolatot, hogy az érdemnek nem nagy szerepet hagyott benne.
Uo. 165.;
A szellem szépsége csodálatot, a léleké tiszteletet, a testé pedig szerelmet ébreszt. A tisztelet és a csodálat mértékletes; csak a szerelem szertelen.
A nő a világ legerőszakosabb férfiával is azt csinálhatja, amit akar, ha nagyon okos, elég szép, és kevéssé szerelmes.
Helytelenül cselekszünk, ha minden szabad időnket annak szenteljük, hogy mindenkor és naphosszat együtt legyünk szeretőnkkel. Amit buzgóságunkkal nyerünk, azt kapcsolataink tartósságából veszítjük el.
A szerelmes beszélgetéseknek az a művészetük, hogy ne mindig legyenek szerelmesek. Kis kiruccanásokat kell csinálnunk, s akkor a visszatérés arra, amit szeretünk, sokkal kedvesebb.
Uo. 166.;
