A TISZÁNTÚLI MEZŐVÁROSOK ÉS A REFORMÁCIÓ HELVÉT ÁGÁNAK MEGGYÖKEREZÉSE
A TISZÁNTÚLI MEZŐVÁROSOK ÉS A REFORMÁCIÓ HELVÉT ÁGÁNAK MEGGYÖKEREZÉSE
Mint korábban már volt róla szó, a késő középkorban kialakuló összeurópai kereskedelem nagy munkamegosztásába a régi Magyarország főképpen mezőgazdaságának termékeivel tudott bekapcsolódni. A szarvasmarha és a bor lett jó időre a Kárpát-medence országainak legjövedelmezőbb kiviteli cikke. Az ezek iránti kereslet állandó növekedése viszont egybeesett a magyar jobbágyság életének egyik legsajátosabb változásával.
Az a fejlődés, amely a 15. század második felére a jobbágynak is lehetővé tette feleslegei eladását, s egyben a földesúri pénzjáradék meghonosodásával rá is kényszerítette a parasztot a piacra való termelésre – a jobbágyságon belüli differenciálódásban egyre nagyobb szerepet adott az emberi ügyességnek, alkalmazkodóképességnek. Magyarország közepén, a Nagyalföldön, sok-sok megyényi területen egyetlen igazi város sem volt: az élelmesebb jobbágyok egy része fölcsapott iparosnak, s ha a távoli városok jobb termékekkel jöttek is el a helyi vásárokra, ők olcsóbban tudták adni kezdetlegesebb árujukat. Egy másik csoport a föld és a mező hasznával kezdett kalmárkodni: elsősorban olyan dolgokkal, aminek jó ára volt, tehát éppen borral és szarvasmarhával. Mivel pedig a nemesség hagyományosan lenézte a pénzzel, áruval való bajlódást, a távoli városok pedig nem nagyon törődtek a túlzottan póriasnak tűnő üzlettel: a nyugati igények megnövekedésekor ez a ragyogó lehetőség a gazdag jobbágyok kezébe jutott.
A 15. század második felében azokból a falusi vásárhelyekből, ahová törekvő paraszt-kalmár, jobbágy-iparos, s nyomukban munkát kereső zsellér is oly szívesen költözött, megerősödött az új településtípus, a mezőváros (latinosan: oppidum). Lakói jogilag jobbágyok maradnak ugyan, földesuruknak tartoznak a rendes szolgáltatásokkal, s az úriszéknek is alá vannak még vetve – de terheiket már jórészt pénzre válthatják, belső ügyeiket saját vezetőik intézhetik, gazdasági mozgásszabadságukat pedig maga a földesúr óvja leginkább, hisz általa saját jövedelmei is nőnek.
475A borból, marhából, kézműiparból meggazdagodó parasztpolgárok („cívisek”) maguk nevelték a széles határú alföldi mezővárosok egyre hatalmasabb gulyáit, termelték a Hegyalja egyre keresettebb borait.
A jobbágyság bekapcsolódása az európai jelentőségű mezőgazdasági áruforgalomba egyedülálló jelenség, egész Kelet-Európában nem találjuk párját. A térség államaiban a nemesség nemcsak hogy megőrizte a társadalmon belüli kiváltságos helyzetét, hanem a maga hasznára fordította a mezőgazdasági termékek iránti óriási keresletet is.
A kivitelre kerülő lengyel gabonát a tömegtermelésre átálló nemesi gazdaságok szállítják. Megkezdődik a jobbágytelkek kisajátítása, az így létrehozott, saját kezelésű nemesi földek (majorságok vagy allódiumok) óriási munkaerőigényét a robot mérhetetlen megnövelésével biztosítják. Az eredmény: a nemesség új erőre kap, évszázadokra stabilizálja uralmát – azt az uralmat, mely az úr–jobbágy viszonyon, a gazdaságon kívüli kényszeren alapult. Ez a társadalmi fejlődés kelet-európai útja, voltaképpen évszázados egy helyben topogás, melyet csak a 19. században sikerül majd megszüntetni.
Magyarországon viszont a mezővárosok gazdasági megerősödése fölvillantotta a reményt: a nemesi árutermelés helyett mintha egyfajta jobbágyi árutermelés látszana kibontakozni. A szőlőgazdálkodás és a marhatenyésztés néhány kísérőjelensége kifejezetten a feudális földtulajdon bomlásának nyugati tüneteire emlékeztet. Az elszegényedő jobbágyok pusztán maradt telkeit a cívisek tömegesen bérbe vették. A bérlet után pedig nem kellett feudális járadékot adni a földesúrnak.
Igaz, a 15–16. század fordulójától valamit nehezedett a mezővárosok helyzete. A kisbirtokos nemesség, melynek nem voltak mezővárosai, igencsak zokon vette, hogy jobbágyai tömegesen költöznek be a főurak oppidumaiba. Ellenakciókat kezdett, törvények útján igyekezett csökkenteni a mezővárosok vonzóerejét – azzal például, hogy minden jobbágy számára kötelezővé akarta tenni a természetben lerovandó kilenced beadását. Igyekezett megszüntetni a jobbágyok szabad költözését biztosító ősi hagyományt. A keletkező feszültségnek sok köze volt az 1514. évi parasztháború kirobbanásához, s az akkor hozott megtorló törvények látszólag diadalra is segítették a nemesek törekvéseit. A gyakorlatban azonban 1514 nem sokat változtatott a mezővárosok életén – azok 1526-ig változatlan lendülettel gyarapodtak, erősödtek.
Amikor Magyarország az 1520-as évek végén kettészakadt, a legsűrűbb mezőváros-hálózattal rendelkező körzetek, a Nagyalföld gazdag oppidumokkal teleszórt síksága, valamint a Hegyalja – kisebb zavaroktól eltekintve – egységesen János király uralma alá került. Csak a legdélibb központok (Szerémújlak, Kamanc) jutottak a török kezére.
A városai, bányái egy részét fokozatosan elvesztő Szapolyai-országrészén belül nagy gazdasági jelentőséget kapott, hogy a mezővárosok fejlődése folytatódik-e. Azok az adatok, amelyek néhány fontosabb alföldi centrum 476életéről maradtak ránk, igenlő választ adnak. A gyulai uradalomhoz tartozó három fontos oppidum – Gyula, Simánd és Békés – a 16. század közepéig vitathatatlanul virágzott. Az itt élő jobbágyok minden különösebb nehézség nélkül fizették ki a földesúrnak az évente 3 aranyforintnyi adót (taksa, „taxa”: cenzus és megváltott szolgáltatások együtt). A robotterhek jóval alatta maradtak az 1514-ben megszabott heti egy napnak, a terménykilencedet is változatlanul pénzben számították. A cívisek állattartásból származó jövedelme igen nagy lehetett: míg a kilencedre évente átlag 1200 Ft bevételt becsült az uradalom udvarbírája, a marha- és lótenyésztés fölfejlesztéséből (tehát az uradalmi állattartásból) remélhető hasznot 3000 Ft-ra tette.
Gyakoriak voltak a marhavásárok, s a gyulaiak még utóbb, Buda és Szeged eleste után is élénk kereskedelmet folytattak nyugati szomszédainkkal: A pozsonyi harmincadkönyvben 1540 körül sok, a határt itt átlépő gyulai tőzsér (marhakereskedő) nevét jegyezték föl. Az iparűzés sem megvetendő tevékenysége a városoknak: Gyulán a lakosság 28, Békésen 27, Simándon egyenesen 37 százaléka foglalkozott valamilyen mesterséggel.
Noha ilyen konkrét adatokkal nem lehet bemutatni, még látványosabb volt Debrecen gazdasági erejének növekedése. A nagy cívisvárost nem nagyon zavarta, hogy 15 év alatt négy földesúr kezén ment keresztül (Szapolyaiak, Łaski, Gritti, Török Bálint). Itt főképpen a szarvasmarha a fejlődés alapja: a Hortobágyon és a város más mezőin ekkor nőtt hatalmasra a gulyák sokasága. De virult a kézműipar s az egyéb kereskedelem is, a tiszántúli oppidum kapcsolatai Krakkóig, Bécsig, Brünnig, Boroszlóig értek.
Noha a Duna–Tisza közének és a Tiszántúlnak nagyszámú mezővárosa természetesen csak kisebb méretekben utánozhatta a nagy központok (Debrecen, Gyula, Békés, Simánd mellett az I. János által szabad királyi várossá tett Lippa, majd Szatmár, odébb Kecskemét, Nagykőrös és Szeged) lendületét, a nagy lélekszámú cívisréteg egészében, tömegében nagy gazdasági erővé duzzadt. Nem csoda, hogy Szapolyai kísérletet tett támogatásának megszerzésére.
János király halálakor azután felgyorsult a régi Magyarország bomlása – s a folyamat most már nagyon mélyen belevágott az oppidumok hálózatába. A megszülető Erdély számára az 1540-es évek során elveszett a Duna–Tisza köze teljes egészében, Arad, Békés, Csanád, Csongrád megye megint csak egészében. A Temesközből csak Lugos és Karánsebes végvárrá degradálódott városkái, Zaránd megyéből csak a legkeletibb települések maradtak meg. A Hegyalja többszörös ide-oda vándorlás után végleg a Habsburgok magyar királyságának lett része.
A parasztpolgárság ereje – politikai jogok híján – elsősorban tömegében rejlett, s ezt a tömeget az 1540–1545 után állandósult határvonalak három csonkra szabdalták. E három csonk mindegyike más-más körülményekhez volt kénytelen alkalmazkodni; s éppen a legjelentősebb körzetek (Kecskeméttel, 477Szegeddel, Lippával) szenvedték el a legsúlyosabb változásokat. A szultánok államában a hagyományos magyar jogrendszer fölé odakerült a mohamedán jog; az adószedőkkel és a hatóságokkal szembeni védekezés bevált eszköze, a földesúr és a király közötti lavírozás megszűnt létezni: a nagyobb települések mind a padisah ún. „hászbirtokai” lettek. Az új határok kialakulását kísérő súlyos harcok, majd a békeévekre jellemző, rengeteg pusztulást okozó portyázások megint csak a Nagyalföld életét keserítették meg leginkább. S mivel a bizonytalan határok is pontosan erre húzódtak, a kettős adózás nyomasztó terhe éppen a mezővárosi cívisekre zuhant a legkíméletlenebbül. A három ország közé szorult Debrecen például – noha hivatalosan mindig is az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott – 1567-től egyaránt adózott Gyulafehérvárnak (3200 Ft-ot évente), Sztambulnak (2000 Ft-ot) és Pozsonynak (1000 Ft-ot).
E sokféle bajhoz hozzá kell számítanunk az általános nehézségeket, a kereskedelmi utak veszélyeztetettségét, a megsokszorozódott vámhatárokat, a távolsági kereskedelem érdeklődésének tőlünk való elfordulását. Ugyancsak figyelembe kell vennünk, hogy ez idő tájt lassan, de állandóan emelkedni kezdtek az állami adóterhek, s náluknál is gyorsabban, határozottabban a földesúri adóztatás.
Mégis, ha az egészet nézzük, a mezővárosok életében mintha nem következne be különösebb törés. Még a török uralom alá jutott oppidumok népessége is növekedést mutat, s gazdasági tevékenységük, különösen a marhával való foglalkozás, nem csökken. Ebben egyrészt annak a különleges helyzetnek az eredményét kell látnunk, hogy a Nyugattal való kereskedelmi kapcsolatok lanyhulása az élőállatok iránti keresletet egyáltalában nem érintette. Másrészt – s mindenképpen ez a fontosabb – a 16. század második felének mezővárosi virágzása jórészt már csak kényszerérés eredménye.
Az állandóan folytatódó hol nyílt, hol lappangó háborúk, a kettős adóztatással járó megpróbáltatások elől a magyar falvak népe menekülni kezdett a védettebb, nagyobb települések, tehát a mezővárosok felé. A nagy paraszti központok, Kecskemét, Nagykőrös, Debrecen, Ráckeve, Tolna stb. népessége jórészt ebből a forrásból könyvelhette el gyarapodását. A tulajdonképpen még csak születőben levő cívistőke ezzel egy időben felkészült a bármelyik pillanatban esedékes futásra. Néhány, a török uralmat kipróbált oppidum lakossága zárt tömegben települ át új, biztonságosabb otthonba: a nemrégtől „királyi várossá” lett, de még bizony mezővárosi jellegű Szeged polgárai 1552 után Nagyszombatba, Kassára, Debrecenbe menekülnek. A helyben maradók pedig – ez éppúgy érvényes Gyulára vagy Kecskemétre, mint Debrecenre – szoros kapcsolatokat építettek ki a Felvidék városaival, Pozsonytól Kassáig, ahol is érthető szívességgel fogadták a köztudottan az áttelepülés lehetőségeit próbálgató vendégeket. Ezen a módon éppen a legnagyobb vagyonok szivárogtak el a mezővárosokból – helyüket pedig sem 478a falusi beköltözők, sem a délvidékről, Szerbiából, Boszniából egyre nagyobb számban érkező délszláv menekülők sem tölthették be.
Ennek a több rétegű folyamatnak Erdélyre nézve elég súlyos következményei támadtak. A Királyhágón túl eleve nem alakulhattak ki nagyobb oppidumok. A nyugati és lengyel piacoktól való nagyobb távolság, az alföldieknél szűkebb legelők, a hegyaljainál gyöngébb borok, és végül a viszonylagos elmaradottság mellett ezért főképpen a szász városok sűrű hálózatát okolhatjuk. Kevés volt a szabad tér, ahová a paraszti árutermelés betörhetett volna – arról pedig a szászok gondoskodtak, hogy az esetleges betörési kísérleteket gyorsan leszereljék. Az 1500-as évek elején például Brassó évekig tartó pereskedéssel királyi ítéletet csikart ki Sepsiszentgyörgy vásártartási jogának eltörlésére.
Egy-két település mindennek ellenére ki tudta használni a helyi lehetőségeket. Torda és Dés például sóbányái hasznából teremtett magának anyagi biztonságot s jogot a mezővárosi, sőt később (már a fejedelmi korban) a városi cím használatához. De ezek mindegyike királyi, majd fejedelmi birtokban levő városka volt és maradt – igazi jobbágytelepülésnek nem sikerült erre a szintre fölemelkedni. (Egy újabb álmezőváros, Marosvásárhely, a nem szász Erdély egyik legfontosabb piaca – székely jogú népek lakóhelye volt.)
Az alföldi mezővárosok lemorzsolódása, majd a cívis lakosság lassú északra menekülése így gyakorlatilag azt jelentette, hogy az új állam születésének éveiben elveszítette népességének legtöbb gazdasági lehetőséggel rendelkező, társadalmilag talán legfejlődőképesebb részét. A Gyulafehérvár uralma alatt maradt oppidumok közül egyedül Debrecen tudott magasra emelkedni. Itt, a Tiszántúl földrajzilag jelentéktelen pontján, ahol sem vár nem volt, sem folyó, a 16. század derekán közel 1300 adózó portát írtak össze, ami akár húszezres lakosságszámot is feltételezhet! A fejedelmeknek hódoló többi mezőváros minden viszonylagos gyarapodás ellenére is jelentéktelen maradt. A korábbi önmagához képest nagyra nőtt Tasnádnak 1569-ben 319 adózó családfője van, Krasznának 1594-ben 281 (mindkettő négyezernél nagyobb lélekszámot jelent), a többiek még ennél is jóval kisebbek.
Az erdélyi állam valóban meg is érezte e veszteségeket. Egyrészt anyagilag: a gazdag települések adója hiányzott az államkasszából, tőkéje a társadalom életéből. Másrészt szellemileg: a hitújítással beköszöntött fölpezsdülés fokozatosan ellanyhult.
A reformáció első, lutheri irányzata, amelyik Honterus névjegye alatt oly gyorsan meghódította a szász városokat, röviddel később a Tiszántúlon is gyökeret eresztett. Az 1530-as évek megpróbáltatásai új lendületet adtak a cívisöntudat 1514-ben egyszer már felszínre tört erősödésének. Azok a gazdag cívisvárosok, melyek eddig Krakkóba, Bécsbe, Bolognába küldték el legjobb fiaikat egyetemet végezni, az 1530-as évek végére már Wittenbergbe, Luther egyetemére irányítják őket.
479Az új eszmékkel hazatérő ifjak híradásai nyomán egyre többen fedezik föl maguknak – és környezetüknek – a reformáció eszméit. Jellegzetes vonása az első magyar lutheránus igehirdetőknek, hogy sokuk volt eredetileg obszerváns ferences szerzetes, tehát annak a rendnek a tagja, melynek oly különös szerepe volt a mezővárosok 1514. évi zendülésében (Szkhárosi Horvát András, Ozorai Imre, Sztárai Mihály, Benczédi Székely István). Ugyancsak az oppidumok világához tartozásukat bizonyítja, hogy legtöbbjük mezővárosi plébánosként, papként dolgozott és tanított. A legelsők legjelesebbike, Dévai Bíró Mátyás, noha Kassán és Budán kezdte tevékenységét, 1545 körül – ha igaz – debreceni prédikátorként halt meg; Ozorai Imre Tolnáról származott el; Gálszécsi János Gyulán fejezte be földi pályáját (1540 táján); Szkhárosi Tállyán élt kb. ugyanekkor; Batizi András Szikszón, Sátoraljaújhelyen, Tokajban; Benczédi Székely István Szikszón, Olaszliszkán majd Göncön élt és dolgozott.
Polgárháborús évek voltak ezek, amikor egy-egy terület sorsa többnyire azon múlott, mit határoznak a környék feudális hatalmasságai. A magyar nyelvű reformáció kezdetei sem képzelhetők el főúri támogatás nélkül. A Temesköz korlátlan ura, Petrovics Péter szervezte meg egész Magyarországnak a szászoké után második evangélikus egyházmegyéjét: Temesvár, Arad, Makó és Szeged reformált hitű papjai 1549-ben és 1550-ben is zsinatot tartottak Toronyban. Az első magyar lutheránus szuperintendenst, a Temesköz püspökét – Gönczi Máténak hívták, s így valószínűleg szintén cívisszármazék volt. Az Ugocsától a Szilágyságig birtokos ugocsai Perényi–bélteki Drágffy atyafiság adott menedéket az űzött Ozorainak, s ugyanők, közelebbről Drágffy Gáspár özvegye, Báthori Anna védőszárnyai alatt született meg a – ismét csak Honterusé után – második magyarországi evangélikus hitvallás. 1555. szeptember 20-án az Erdőd mezővárosban tartott zsinaton fogadta el azt Szabolcs, Szatmár, Szilágy és Ugocsa lelkészeinek zsinata. Gyula környékén a Czibak-örökös Patócsyak oltalma segítette pl. Szegedi Kis István térítő buzgalmát.
Az arisztokrácia támogatása kétségtelenül fontos tényező, de arra nem magyarázat, miért lettek oly népszerűek Luther tanításai a cívisek körében. Az okot könnyű megtalálni. Az anyanyelvűség s vele összefüggésben a hittételek közérthetőbbé válása; a feudális világban oly fontos pompa és ceremóniák fokozatos elhagyása; a világi hatalommal szembeni fokozott kritika – mindez már önmagában is sokat számított. Ehhez járult még a Magyarországra szakadt háborúk nyomorúsága, amiért a „régi világot” lehetett felelőssé tenni – a reformáció pedig kifejezetten hajlott arra, hogy az elődök bűneivel, az igaz kereszténységtől való elrugaszkodásával magyarázza a jelen szenvedéseit mint Isten büntetését.
Mire letelt az 1540-es évtized, az alföldi magyar parasztpolgárság jó része már az evangélikus felekezethez tartozott. I. János idején az állam alig-alig 480lépett föl a reformáció ellen, a török nem nagyon törődött a meghódított keresztények vitáival, Fráter György pedig már nem kockáztathatta az erőszak alkalmazását saját katolikus meggyőződése védelmében. Luther tanai mégis veszélybe kerültek, éppen azért, mert a viszonylag nagy szellemi szabadság szabad utat biztosított a hitújítás továbbfejlődésének.
1550 körültől országszerte jelentkezni kezdenek a reformáció második, svájci eredetű hullámának szószólói. A Dunántúlon Huszár Gál, Abaújban és Zemplénben Károlyi Gáspár, a török hódoltságban pedig Szegedi Kis István terjesztik a legújabb igéket – de mindnyájukat megelőzte Zwingli és Kálvin tanainak befogadásában a Tiszántúl, s elsősorban is annak Erdélyhez tartozó központja, Debrecen.
A kezdetek itt még Dévai Bíró Mátyás életének utolsó éveire esnek: az öreg reformátor néhány kisebb jelentőségű teológiai kérdésben eltért a Wittenberg által szentesített tételekről. Utódját a város egyházának élén, Kálmáncsehi Sánta Mártont 1551-ben már eretnekség vádjával mozdította el hivatalából a tiszántúli evangélikus lelkészek ladányi zsinata. Kálmáncsehi Ung megyébe menekült, az akkor már Munkácson élő Petrovics Péter védelme alá. A Temesköz volt bánja, miután távoztával a tartomány protestáns egyháza előbb megrendült, majd 1552-ben a török hódítással végképp széthullott, új birtokán is erőteljesen fölkarolta a legújabb vallási nézeteket – alighanem azért, mert megfelelő eszközt látott bennük a Habsburgok elleni harc megújításához. 1552. december elején a beregszászi zsinat fogadja el az első magyarországi helvét hitvallást.
Petrovics aktív támogatása s a Habsburg-uralom alatt tovább romló közállapotok nagyban megkönnyítették Kálmáncsehiék térítőmunkáját. Az 1556-os fordulattal az akkor még „sacramentariusnak” nevezett felekezet villámgyorsan meghódította az egész Tiszántúlt. Újjászervezték az egyházmegyét, amely egészében elismerte vezetőjének Kálmáncsehit, az első magyar református püspököt. Az egyház központja természetesen Debrecen lett. A kálvini istentisztelet józan egyszerűsége, de még inkább az új egyház önmagát kormányozó, autonóm mivolta magától értetődő könnyedséggel ivódott bele a cívisek lelkébe. A Szatmár vidéki lutheránus superintendens, Tordai Demeter már 1555-ben továbblépett a sacramentarius hitelvek felé – de ekkor még az egyházmegyei zsinat, főképpen a földesúr, Báthori György nyomására, megtagadta püspökét. Pár év múlva azonban, mikor Báthori is követte Petrovics példáját, a szatmári diocézis papjai is utánamennek az időközben elhalt Tordai, azaz a debreceni közösség nézeteinek.
Nem okozott törést a reformáció ez újabb hajtásának tiszántúli diadalútjában Kálmáncsehi korai elmúlása sem. Az új debreceni pap, majd tiszántúli superintendens, Melius Juhász Péter fiatal, energikus ember, született szervező, nagy hatású prédikátor s rendszerességre törekvő teológus. Hivatalviselésének idején jött Debrecenbe, s alapította meg a Tiszántúl első 481nyomdáját Huszár Gál (1560–62 között). Lelkésztársa volt a városban Szegedi Gergely, Sztárai és Szkhárosi mellett talán legtöbb költői érzékkel megáldott zsoltárfordítója és énekszerzője e korszaknak. Maga Melius is írt néhány éneket, nem is rosszat – csak túlságosan teológiai tartalmúakat.
De hát az ő életében a költészet valóban csak másodrendű tennivaló volt. Valóban kiemelkedő irodalmi értékű munkássága prédikációkból, vitairatokból, bibliai szövegmagyarázatokból áll. A sokszor bonyolult mondanivalón gyakran átüt az élőbeszéd néhány szép, meglepő fordulata – de a legfeltűnőbb jellegzetesség mégis a fogalmazás végletes kiélezettsége. A hitújítás korának vitastílusa amúgy sem volt szemérmes – Melius mégis kitűnt gyűlöletének izzásával, válogatott szidalmaival, maró gúnyolódásával, féktelen szenvedélyességével.
Ez az ember egész életében harcolt, méghozzá egyszerre sok ellenség ellen. Hadakozott a katolikus klérus maradék befolyásának fölszámolásáért Eger és Kassa környékén, vitázott Luther magyar és szász követőivel, érvelt és acsarkodott a Debrecent is fölkereső első szentháromságtagadók, majd Dávid Ferenc antitrinitarizmusa ellen. Meg akarta állítani a reformáció harminc éve egyfolytában újabb és újabb változatokat világra hozó sarjadzását, nem kívánt kilépni az apostoli hitvallás keretei közül (amit szerinte Dávidék már megtettek). Ott, ahol erre hatalmat kapott, végül meg is tudta tenni, amit akart. 1561-ben már mint debreceni szuperintendens szerkesztette meg Debreceni és egervölgyi hitvallás néven ismert művét. Mondanivalójának lényegét 1567-ben a Tiszántúl lelkészeinek ugyancsak debreceni zsinata mint saját hitelveinek kánonját fogadta el. Európa-szerte ritkaságszámba ment az a részletesség, ahogyan ezek a hitvallások az élet egészét szabályozni kívánták. Nemcsak az istentisztelet, az egyház, a dogmák világában kívántak eligazítást nyújtani, hanem egyéni és közerkölcs, egyén és család politikai, gazdasági magatartása kérdéseiben is szigorú utasításokkal látták el a hívőket.
Debrecen cívisei időnként meg-meginogva, de végül is mindvégig kitartottak az ellenfelei által „Péter pápának” gúnyolt főpásztoruk mellett. S a parasztmetropolis környezetéhez képest hatalmas mivoltából, túlnyomó tekintélyéből eredően a környező kisebb mezővárosok, Szabolcstól Bihar déli határszéléig, mind elfogadták, magukénak tekintették a tiszántúli püspök székvárosának vallási választásait.
Körülbelül ezekre az évekre, talán az 1567-es, Melius szigorú szabályait elfogadó zsinatra tehetjük a hitújítás tiszántúli folyamatának csúcspontját. Éppen a nagyfokú rendszeresség, az élet minden területére beavatkozni kívánás jelzi, hogy a mezővárosi területek szétszabdalása okozta elszigetelődés, a háborús világ ezernyi gondja lassan rátelepedik a debreceni cívisvilág lelkére. Melius után kissé meg is kopik errefelé a szellem ragyogása. A nagy püspök nemcsak hittudós, egyházszervező és író-költő volt – ő állította össze az első magyar füvészkönyvet, működését számon tartja az orvostörténet, 482tolla alól bibliafordítás részletei is kikerültek és így tovább. 1572. december 15-i halála után hozzá hasonló tehetségű egyházi vezető hosszú ideig nem akad a Tiszántúlon; mint ahogyan az idevalósi énekszerzők, prózaírók még oly jeles következő generációja is csak epigon Szkhárosi, Szegedi Gergely, Melius irodalmi talentumához képest.
Ez a megtorpanás, befelé fordulás elsősorban az Erdélyhez tartozó terület oppidumaira érvényes. Az ellenpéldát – legalábbis az 1560–70-es években – éppen a törökhöz került körzetek szolgáltatják. Itt, ahol a török katonai fölénye rövid ideig az átlagosnál nagyobb védettséget, a kereszténység iránti közöny pedig tágabb mozgásszabadságot biztosított, még folytatódik a hitújítás lendülete. Békéstől Baranyáig terjeszkedett, s elég mély gyökereket is eresztett az antitrinitarizmus (unitarizmus) Erdélyből átkerült palántája.
A Tiszántúl közérzetében mutatkozó zavarok másik, még ékesebben szóló példája Karácsony György 1569–70-ben éppen Debrecen határában lezajlott furcsa parasztlázadása. A rajongó, fantaszta népvezér, aki magát új „fekete embernek” hirdette, fegyvertelen „szent hadával” előbb a törökök balaszentmiklósi (Törökszentmiklós) sáncát támadja meg, majd mikor onnan véres fejjel elűzik, magába Debrecenbe megy, s a hatóságok ellen kezdi lázítani szegényebbeket. A főbíró végül Prépostvári Bálintot hívja segítségül, aki Szatmár helyőrségének lovasságával szétugrasztja a parasztokat. Karácsonyt Debrecen városa kivégezteti. Az értelmetlen, felesleges véráldozatokat követelő megmozdulás Melius Péter hatalmának tetőpontján robbant ki alig két évvel a nagy reformátor halála előtt.
