A SZÉKELY KÖZÖSSÉG BOMLÁSA
A SZÉKELY KÖZÖSSÉG BOMLÁSA
Erdély délkeleti határvidéke harcias, szabad katonaparaszt lakóinak életét már rég egy alapvető ellentmondás határozta meg. Az állam, amelyben éltek, a társadalom, amely körülvette őket, már századokkal előbb beilleszkedett a feudális fejlődés kelet-közép-európai folyamatába – a székelység viszont megmaradt a maga sem nem jobbágy, sem nem nemes állapotában.
Kívülről nézve ez a sajátos népcsoport még a 16. század elején is megőrizte egységét. Megmaradt a faluközösség, a közös fegyverviselés, a székely örökségnek a közösségre való visszaszállása, valamint a székek közigazgatási autonómiája. Az „ökörsütés” ritkán esedékes adója nem csorbíthatta az állami terhektől való mentesség elvét, hiszen elméletileg változatlanul „ajándéknak” számított. A primorok vitathatatlan erejét jó ideje hathatósan ellensúlyozta a lófőket, gyalogokat is magába foglaló esküdt-testületek s a székely nemzeti gyűlés működése.
Mégis, a tehetősebb családok folyton meg-megújuló fölemelkedési kísérletei lassan-lassan repedéseket okoztak a „székely szabadságok” olyan szilárdnak látszó épületén. Egyre több szegény székely volt kénytelen szolgálatot vállalni náluk. Az elvben önkéntes elszegődésből épp a 16. század elejére vált itt-ott erős kötődés; a gazdagok „pénzt zsaroltak”, azaz földesúri szolgáltatásokat kezdtek követelni. Különös szerepet kaptak a népsűrűség növekedésével egyre szaporodó irtásföldek. Az erdőtől elhódított szántók, legelők nem olvadtak a faluközösség határába, egyéni birtokok maradtak. A gazda pedig, ha tehette, idegenből ültetett rájuk zselléreket – vagy szegény székelyeket fogadott föl 499művelésükre. Az eredmény mindenképpen az úr–jobbágy viszony további térhódítása lett.
Több székely vezető magyar nemességet s a királyi megyékben levő nemesi birtokokat is szerzett. Ezek öröklött, zálogként szerzett, vagy a szolgálatba szegődött közszékelyek révén hatalmukba került földjeiken hamarosan sorra megpróbálkoztak a feudális szokások érvényesítésével. Még inkább éltek ezzel a módszerrel azok a nemesi családok, akik beházasodás révén kerültek a székely közösségbe, s szereztek ott egyre több földet és befolyást.
E változások azonban többnyire egyedi esetekre vonatkoztak, a társadalom szerkezetében, a jogokban még nem hoztak fordulatot. A Mohács utáni események azután erőteljes lökést adtak az átalakulás folyamatának. A Szapolyai-országrész lényegesen kisebb volt a korábbi Magyarországnál – a Székelyföld jelentősége tehát automatikusan nőtt. Az állandó hadakozás és fenyegetettség egyszerre követelt jelentős katonai erőfeszítést az államtól – és nagy pénzösszegeket a társadalomtól. Míg tehát egyre többször veszik igénybe a székelyek katonai erejét, a kincstár mindinkább érzi a hiányt, amit e jelentős területek adómentessége okoz. Szapolyai ismételten keresztülvitte, hogy a „rendkívüli” (valójában már rég megszokottá vált) hadiadót, a subsidiumot a székelyek is kifizessék. Fráter György az 1543-tól fizetett portai adót használta ürügyül, hogy megterhelhesse a székelyeket. (1545 az első adókivetés éve.) Igaz, az átmenet megkönnyítésére a barát az első időkben többször megtette, hogy saját kasszájából előlegezte a székelyek adóját, akik a maguk részéről az összeírás megtagadásával próbáltak ellenszegülni. De hát a behajtás késleltetése a dolog lényegén nem változtatott. (Csak a török ürügy került le egy időre a napirendről.)
A veszély nyilvánvalósága magyarázhatja, hogy a hagyományos kiváltságok nyílt megcsorbítását az egyébként mindig könnyen lázadó Székelyföld különösebb ellenállás nélkül tűrte. Maga a székely társadalom azonban fölgyorsuló átalakulással válaszolt az állami beavatkozás megerősödésére. Az 1554-ben hozott törvények értelmében a primorok és a lófők a nemesség mintájára mentességet kaptak az állami adózás alól. Ugyancsak mentességet élveztek mindazok a közszékelyek is, akik e kiemelt családok „földönlakói”, azaz szolgái, tulajdonképpen már jobbágyai, zsellérei voltak. Fizetett viszont minden szabadnak maradt gyalog székely. Erre a rétegre nehezedett tehát a hatalom újításainak egész terhe, hiszen ők voltak azok, akik egyszerre adóztak és katonáskodtak is!
A közösség bomlása természetesen növekvő feszültségeket szült a Székelyföldön. A közszékelyek érthető elégedetlensége főleg a minden baj okának látott államhatalom ellen irányult, de saját előkelőiket is a közös ügy cserbenhagyásával vádolhatták. Fráter György erélye még féken tartotta a szenvedélyeket, Castaldóék ideje pedig túl rövid és túl zűrzavaros volt ahhoz, semhogy a székelyek fölmérhették volna, mit várhatnak Ferdinánd uralkodásától. 500Hogy soraikban még nem ért forrpontra az elkeseredés, legjobban a reformáció kései, gyönge térhódítása bizonyítja. A székelység többsége ragaszkodott „ősi intézményeihez”, s az 1550-es években még hű maradt római vallásához is. Marosvásárhelyen ekkoriban még épp csak hogy megszerezték első templomukat az evangélikusok.
Az 1556-os, döntő fordulatot követőén azután tovább éleződött a székelykérdés. Izabella királyné, majd fia és tanácsadói – lényegében ugyanazon meggondolások alapján, mint ezt elődeik tették – egyre határozottabban avatkoztak a székely közösség életébe.
Az északnyugati határvidéken folyó „várháború” nagy katonai erőfeszítésre kényszerítette Erdélyt. Ugyanakkor a gyulafehérvári udvarnak számolnia kellett a realitásokkal, a székely közösség gyakorlati felbomlásával is. A fejedelemnek és tanácsosainak végig kellett gondolni, érdemes-e fenntartani a jórészt fikcióvá laposult székely jogokat?
Izabella döntése teljesen egyértelmű. Az 1556-os szamosújvári országgyűlési határozat egyszerre írta elő a székelyek hadi szolgálatát (konkrétan a Habsburg-kézen még ellenállló Várad ostromára) és fejenként egy-egy forintnyi megadóztatását. 1557-ben a gyulafehérvári országgyűlés most már elvileg is leszögezte a székelyek egyidejű adókötelességét (összesen évi 5000 Ft-ot vetve ki a „székely nemzetre”) és fejenkénti hadba vonulási kényszerét. Sőt, megtoldotta a döntést annak kimondásával, hogy a két másik „nemzet”, a magyarok és szászok egyetértő határozatai még akkor is kötelezőek a székelyekre, ha azok ellenvéleményen vannak. Végül pedig – alapjaiban sértve meg a szokásjogot – a hűtlenség vétkében elmarasztalt székelyek örökségének elvesztését, azaz a fejedelemre szállását is törvénynek nyilvánították.
E rendelkezéseket a következő évek országgyűlései újra és újra megismételték, majd továbbfejlesztették. 1558-ban újra kimondották a székely előkelők adómentességét s a közszékelyek megadóztatását. 1559-ben, ugyanezt leszögezve, elrendelték a jobbágyként megadóztatandó közszékelyek portánkénti összeszámlálását.
A székely szabadság tulajdonképpen két dologra korlátozódott. A szabad székelyek, hacsak nem álltak be valahová jobbágynak, nem kerültek földesúri uralom alá, s így egy sor feudális tehertől még mindig mentesültek. Nem tudunk róla, hogy 1562 előtt valaki is robotot követelhetett volna tőlük vagy természetbeni járadék adására szorította volna őket. Részben érintetlen maradt a széki önkormányzat és igazságszolgáltatás is, de 1559-től már az uralkodó által kinevezett királybírók gyakorlatilag főispáni hatáskörre tettek szert. Az adómentes, katonai szolgálattal tartozó, jobbágyot tartó magyar nemes és a székely főember között már nem sok különbséget lehetett kimutatni.
501Izabella királyné törvényhozása mindennek ellenére valójában csak kevés újítást hozott. Jobbadán utólag szentesítette mindazt a változást, ami Székelyföldön az utolsó fél évszázadban történt. Még bizonyos fokú ügyességet is javára kell írnunk: hiszen intézkedései nyomán törvényes keretet nyert egyrészt a székely társadalom elkerülhetetlen „korszerűsödése”, feudalizálódása; az állam is megkapta, amire szüksége volt; a közszékelyek viszont cserébe megőrizhették jogaik eddig csorbítatlan maradékait.
Az persze természetes, hogy a székely vezető rétegek kiváltságolása visszatetszést szült a közemberek sorában. Az is érthető, hogy a kettős szolgálatra kötelezett szabad székelyek is elégedetlenkedtek. A változások azonban nem voltak oly gyorsak, hogy az elkeseredést forrpontra juttathatták volna.
A magyar politika azonban itt is közbeszólt. Kirobbant a Balassa Menyhárt szervezte lázadás. A Habsburg-támogatást is élvező, hatalmát Despot vajda révén Moldvára is kiterjesztő összeesküvés fölfigyelt a székelyek problémáira, s a „régi szabadságok” visszaállításának ígéretével lázadásra is bírta a székely nemzetet, illetve annak főleg szegény sorsú részét.
1562-ben történt mindez, abban az évben, amikor az ifjú II. Jánost ellenségei súlyos áldozatokkal járó békére kényszerítették. A megegyezésből azonban a székelyek kimaradtak, a Habsburg-tábor sorsára hagyta azokat a segítőit, akiknek pedig nem kis része volt Erdély vereségeiben.
A székely közösség hatalmas, erős túlzással negyvenezer fősnek mondott hadat állított csatasorba a fejedelem ellen. A „támadás” vezetői azonban haboztak. A sereg nagyobbik része tétlenül vesztegelt Segesvár közelében, kisebbik része pedig megelégedett Marosvásárhely, Szászrégen és Görgény környékének dúlásával. Az uralkodónak maradt ideje fölkészülni. Annyira, hogy még a székelyek elleni első akció balsikere (Maylád Gábor fogarasi várnagy veresége) sem okozott válságot. Az erdélyi rendek serege Radák László és Pekry Gábor vezetésével Görgény közelében, a Nyárád vize mellett csatát nyert a kisebb székely tábor ellen. Nem sokkal később a nagyobb tábor önmaga fogta el vezetőit, kiadta azokat a fejedelemnek, s harc nélkül feloszlott.
A megtorlásban természetesen a hóhérok játszották a vezető szerepet. A támadás két fővezérét, Nagy Györgyöt és Gyepesi Ambrust karóba húzták, sok vezetőnek kezét, orrát, fülét metszették le.
Az uralkodót azonban elgondolkodtatta a felkelés ereje. Az 1562. június 20-án Segesvárott összeülő országgyűlésen ezért meglehetősen kétarcú határozatokkal próbálta elejét venni a történtek megismétlődésének.
Egyfelől természetesen ő is élt a megtorlás fegyverével. Megszüntette a hadnagyi intézményt: a székely hadakat ezentúl kinevezett tisztek fogják vezetni. A sótermelés és -árusítás, a székek e fontos jövedelmi forrása állami monopóliummá lett. Megerősítették, hogy a hűtlenek vagyona elkobzás révén 502kiszakítható a közösségi tulajdonból. Az Udvarhelyen működő fellebbezési bíróság megszűnt, a székekről a pereket ezentúl egyenesen a fejedelmi törvényszék elé kell továbbvinni.
Átalakították magát a széki bíráskodást is, méghozzá egyértelműen a primorok és lófők javára. Az esküdtek közül ugyanis kizárták a közszékelyeket. Megerősítették az előkelők adómentességét és kötelező fegyveres szolgálatát; uralkodói joggá vált a közszékelyek fölemelése a két magasabb „rendbe”.
A gyalogokat mindezen túl még további hátrányok is érték. Adófizetési kötelezettségüket fenntartották, hadkötelezettségüket pedig gyakorlatilag megszüntették. Igaz, ez utóbbi jelentős teherkönnyítés is volt, de ugyanakkor a közös szabadság elvi indokának megsemmisítését is jelentette. Talán ezért maradt el a végzés tételes kimondása; a hatalom megelégedett azzal, hogy a törvényekből egyszerűen „kifelejtette” a közszékelyek katonai szolgálatát. Mégis, tévedés volna csak az ő büntetésüket látni az 1562-es törvényekben. János Zsigmond ugyanis kárpótlást nyújtott a veszteségekért. Annak becikkelyezésével, hogy „az székely község mi szabad birodalmunk alatt légyen, kiket sem főnépek, sem senki… semmi szolgálatra… ne kénszerítsen”, valójában gátat emelt a közemberek eljobbágyosodásának sok évtizedes folyamata elé.
S valóban, az uralkodó a következő néhány évben konkrét intézkedésekkel védelmezte az „ő székelyeit” az előkelők és a nemesek igényeivel szemben. Közben azonban folyt a várháború, melynek során a hadra kelt primorok és lófők bebizonyították, milyen nagy szolgálatokat várhat tőlük Erdély – s mennyire veszélyes lenne kiprovokálni haragjukat.
1566-ban a rövid lélegzetű kísérlet elakadt, a májusi tordai országgyűlés a székely előkelőket egyszerűen azonosította a nemességgel, a gyalogokat pedig föláldozták. A következő években százával adományozzák el őket közönséges jobbágynak; robotot, közmunkákat kezdenek követelni tőlük.
Vitán fölül áll, hogy a szegény székelyek szolgasorba süllyesztése rengeteg ember számára jelentett tragédiát. Mégis, János Zsigmond cselekedete az erdélyi állam szempontjából szükséges és hasznos lépés volt. Egyrészt, mert a közszékelyek lesüllyedése a feudális fejlődés eredményeképpen, az elnyomó törvények nélkül is megindult már, s az állami beavatkozás nélkül legföljebb a mindig súlyos zavarokkal fenyegető átmeneti időszak húzódott volna el hosszú évtizedekre. Másrészt, mert a székely szabadság olyan centrifugális erőnek bizonyult, ami komolyan veszélyeztette Erdély fennmaradását, s ezen keresztül a magyar társadalom egészének érdekeit. A fejedelmi kormányzat gyakorlatilag egységesítette az ország társadalmának szerkezetét. A fennmaradó eltérések – egyes jobbágyterhek változatai, szász szabad paraszti falvak, az alakulóban levő darabontréteg, a székelyek csökevényekben még meglevő 503önigazgatása – nem a feudális társadalomtól való elhajlást jelentettek, hanem annak szerves tartozékaiként éltek tovább.
Azt a hiányt, amit a közszékelyeknek az erdélyi hadszervezetből való kiszakítása jelentett, igen gyorsan sikerült pótolni. A gyulafehérvári udvart 1564–65-ben a Habsburgok elleni háború kiújulása rákényszerítette ugyan, hogy föltámassza a jobbágyok fejenkénti hadba hívásának eszméjét: de mivel ez egységesen vonatkozott az ország minden földművelőjére, a székelyek már ekkor sem részesültek semmiféle különleges bánásmódban. 1566 után pedig gyökeres változásokra került sor. Azt már láttuk, hogy az előkelők nemesi módra váltak hadkötelezetté. A jobbágysorba jutott közemberekre ezentúl a telekkatonaságra vonatkozó, a jobbágyokról szóló fejezet végén már tárgyalt rendelkezések voltak érvényesek. A székelyek helyzetén legföljebb az segített valamit, hogy mint tapasztalt katonákat, egyfelől szívesen fogadták föl őket telekkatonának – másfelől pedig egy részüket beemelték az 1560-as évek derekától országszerte kialakulóban levő újfajta parasztkatonaság keretei közé. Amit másutt „puskásnak” vagy „darabontnak” neveztek, az volt a Székelyföldön a „veres darabont” (a szín az egyenruhára utal). Kötelezettségeik és szabadságaik nagyjából azonosak voltak a máshol élő parasztkatonákéval. A székely szabadság ezen az úton sem öröklődhetett tovább.
Azt persze a kortársak is tudták, hogy évszázados hagyományokat nem lehet egyetlen tollvonással eltörölni. János Zsigmond két várat emeltetett a Székelyföld szemmel tartására: „Székelytámadot” Udvarhelyen, „Székelybánját” Háromszékben. Szükség is volt a vigyázatra: uralkodásának hátralevő éveiben a székek népe egyfolytában zúgolódott, tiltakozott. Különösen sok panaszra adott okot, hogy a királybírák az igazságszolgáltatásban, a közigazgatásban, az adók elosztásában jó feudális módon, sok önkényeskedéssel jártak el – általában a faluközösségek kárára.
Báthori István uralkodásának kezdetén friss reménnyel várták a székelyek szabadságaik helyreállítását – s mikor az új fejedelem sem volt hajlandó sérelmeiket orvosolni, újból kitört a lázadás. A harc most is (1571-ben) a kormány seregeinek győzelmével ért véget. 1575-ben Bekes Gáspár hadait ismét a székelyek „támadása” növelte nagyra – hogy azután a kerelőszentpáli csatával a nyílt fegyveres zendülések sora végre jó időre félbeszakadjon.
A székely társadalom átalakulása befejezéséhez közeledett. Az államhatalom közvetlen nyomással gyorsította a feudális viszonyok megszilárdulását.
A régi életmód széthullása, a közösséget érő csapások nyomán megrendült az emberek lelki élete is. Az 1560-as évek közepétől a régi hitéhez eddig leginkább ragaszkodó Székelyföldön is megjelenik a reformáció. Megjelenik? Valósággal végigszáguld, földrajzi és szellemi értelemben egyaránt. Bár kisebb körzetek még mindig megmaradnak katolikusnak, a többiek előbb reformátussá, majd részben unitáriussá lesznek. Végül, a század végén a székelyek 504között ereszt majd gyökeret a legradikálisabban újító keresztény szekta, a szombatosok gyülekezete is. A társadalmi változások felgyorsulása és a gondolkodás erős polarizálódása nyilvánvalóan nem véletlenül esett egybe.
Az elvesztett székely jogok még nem fejezték be történeti szereplésüket.
