Hájasharcsák (Stygogenes Gthr.)
Hájasharcsák (Stygogenes Gthr.)
A hájasharcsák, Stygogenes Gthr., nemzetsége a vértezetlenek csoportjába tartozik. Legérdekesebb tagja:
A vulkáni harcsa (Stygogenes cyclopum Humb.)
A vulkáni harcsa, Stygogenes cyclopum Humb., csak 10 cm-nyi hosszúra növekedik. Szája széles, a zugában 2 bajuszszála van. Fogai igen aprók. Farokúszója villás. Hátúszójának hártyája 6, mellúszójáé 9, hasúszójáé 5, alsóúszójáé 7, farokúszójáé pedig 12 sugarat fog össze.
Dél-Amerika vulkánjai, különösen Quitóban, nem csupán lávát, hamut és salakot hánynak, mint ahogyan minden rendszerető tűokádótól elvárhatná az ember, hanem olykor iszapot és vizet is, sőt az utóbbival együtt egész sereg döglött halat is. Ezek néha valósággal pestisessé változtatják a vulkán körül a levegőt.
Ilyen eseteket a helyi krónikák sokat megörökítenek. Azok a halak, amelyeket a Cotopaxi kivet magából, alig vannak elváltozva, az pedig egyáltalán nem látszik rajtuk, hogy a vulkáni hőséget kellett volna kiállaniok. Régebben abban a hiszemben voltak, hogy ezek a halak nagy földalatti üregek vizében is élnek, s a tűzhányó a vízzel együtt ragadja őket magával. Máskép ezt a jelenséget nem tudták megmagyarázni, s maga Humboldt Sándor is elfogadta ezt az elterjedt felfogást, jóllehet sok fejtörésre adott neki okot az a körülmény, hogy a vulkántól kidobott halak sem megsülve, sem megfőve, sem pedig másfélekép elváltozva nincsenek. A páncélos harcsák nem származnak a föld belsejéből, hanem onnan, ahol valóban élnek: a felszínen folyó vizekből, ahol bárki megfigyelheti őket. Azt, hogy némelyik vulkáni kitörés alkalmával tömegesen pusztulnak el és jelennek meg, egyszerűen úgy lehet megmagyarázni, hogy a gázok ölik meg őket. A felsőbb régiókban elpusztult vulkáni harcsák hulláit a kitöréseket kísérő záporok és a vadvizek sodorják le a völgyekbe, ahol az ottani hullákkal együtt felhalmozódnak.
A sziklaharcsa (Lithogenes villosus Eigm.)
Sziklaharcsa (Lithogenes villosus. Eigm).
A sziklaharcsa, Lithogenes villosus Eigm., valódi páncélos harcsa. Guayana folyóiban a zúgókban él. Teste lapos. Szája szívókává alakult át. A tapadásban az erős tüskékkel ellátott széles hasúszók is segédkeznek. Ezek a 4–5 cm-es, különös halak zuhogó vízben laknak, ahol szívószájukkal a sziklákba kapaszkodnak.
