Gáti István.
Gáti István.
Gáti István, ev. ref. lelkész, író, a sztenografiának első alapvetője és művelője hazánkban, szül. Mándon, 1749 ápr. 8-án. 1772-ben Szatmáron tanító lett. Két évi itt időzése után, külföldi akadémiákon hallgatta a tudományokat és visszatérvén, Tamásváralján, majd Dabóczon (1778), Huszton (1779), Mármarosszigeten (1787–1803). lelkészkedett. 1800-ban esperes lett. 1808-ban Szatmáron választották meg lelkésznek, hol 1831-ben vonult nyugalomba. Meghalt 1843 febr. 17-én. Gáti hosszú életének nagy részét az irodalomnak szentelte. A nemzeti szellem ébredése korában élvén, részt vett korának irodalmi és nyelvtudományi küzdelmeiben. A magyaros iskolához tartozott, ennek modorában írta a Második József a máramarosi éhségben (1792) stb. czímű elbeszélő költeményét is, mely két kiadást ért. A magyar nyelvnek lelkes apostolaként, a latin nyelvvel szemben a magyar nyelv közérvényre emelését sürgeti. „A magyar nyelvnek a magyar hazában való szükséges voltát tárgyazó hazafiúi elmélkedések” (1780) czímű művében. A nyelvészet körébe vágó művei még „Elmélkedések a magyar dialektusról, lexiconról és helyesírásról” (1821). „Fontos beszéd tudománya, vagy oratória”. (retorika). Eredeti magyar munka (1828). Sokat foglalkozott a gyorsírás, az egyetemes írás és az univerzális nyelv elméletével is. Ő az első, a ki a geometriai rendszerű gyorsírási módszereket elvetve, a kurziv-írás betüiből állítja fel rendszerét. Ilyen munkája „A stenografiának első könyve”. „A tachigrapfia vagy szapora írás módja, melyet mind a pasigraphiának, philosophica, vagy universalis nyelvnek első vonásait közre bocsát zsengeképen” (1820). Ugyan e kérdésről számos értekezése maradt fenn kéziratban. Irt több természetrajzot is: „A természet históriája” (1792) és (1795).
