Megjegyzések. Elmélkedések.
Miután a csata leirása folyamán sokszor volt alkalmunk az egyes művekben foglalt méltatásokat leközölnünk, most már csak néhány fontos, érdekes és tanulságos jelenségre kell a figyelmet felhívnunk.
Az osztrákok részén a földerítő tevékenység most is, tehát a háború kitörésétől annak utolsó felvonásáig, a lehető legrosszabb lábon állott. Dicséretre méltó és szinte meglepően eredményes kivételt e tekintetben csak az Appel őrnagy által remekül végrehajtott háromnapi portyázás képez. Világosabban, pontosabban az ellenség helyzetét és hozzávetőleges erejét megállapítani, mint ahogyan azt ez a valóban derék és mesterségét kiválóan értő lovas tiszt tette, képzelni is alig lehet. Csak abban rejlett a baj, hogy az osztrák legfőbb hadiszálláson nem voltak képesek az Appel kitünő jelentésében foglaltakat kellőképen értékelni és felhasználni. Appel őrnagy jelentése szerint az eddig is, bár lassan, de folyton előnyomuló ellenség már június 22.-én főerejével a Chiese keleti partján állott, sőt annak balszárnya a Garda tó mentén már Roverbelláig volt előretolva. Onnan a távolság a Mincioig, mely mögött az osztrák sereg állott, mindössze 15–20 km-t tett ki, vagyis feltéve, hogy az ellenség június 23.-án nem is erőltetett, hanem csak normális menettel folytatta volna előnyomulását, oszlopainak éle már e napon a Mincioig érhetett volna. Ennek ellenére az osztrák hadseregfőparancsnokság június 23-ikára nem ütközetmenetek, hanem rendes menetek végrehajtását rendeli el, hogy 24.-én az előnyomulást folytatva, e napon, sőt esetleg csak 25.-én a teljesen indokolatlanul még mindig a Chiese mentén, még pedig a folyó által ketté választva képzelt ellenséget megtámadja. Hogy mi alapon és miért gondolta, hogy a szövetségesek június 23.-án, sőt 24.-én, esetleg 25.-én is még midíg a Chiese mentén maradnak, erre egyedül Hess altábornagy és segítőtársai tudnának feleletet adni. De hogy ez a feltételezés minden alapot nélkülözött, sőt a józan ésszel is teljesen ellenkezett, ahhoz nem férhet kétség. Sőt inkább azzal kellett volna számolni, hogy esetleg már 23.-án komoly összeütközésre kerülhet a dolog és már erre a napra, ennek a lehetőségnek a tekintetbe vétele mellett kellett volna az intézkedést megtenni.
Azonban jellemző, hogy Napoleon császár, habár ő is igen jól volt informálva ellenfelének helyzetéről, amennyiben a szövetségesek részén állandóan jóval jobban funckionált a földerítő szolgálat, mint az osztrákoknál, azért június 23.-ára, sőt még 24-ikére is úgy rendelte az előnyomulást, mintha e napokon az ellenséggel való összeütközés szintén ki volna zárva. Tette pedig ezt azért, mert nem akart hitelt adni a földerítő szolgálat szervei által szolgáltatott és a viszonyoknak teljesen megfelelő helyzetképnek, mivel nem tudta feltételezni és nem akarta elhinni, hogy az osztrákok szinte hihetetlen, a Mincion át ide-oda billegő tojástáncot vigyenek véghez. Így került aztán június 24.-én mindkét fél legnagyobb meglepetésére döntő csatára a dolog, holott itt is, ott is a legrosszabb esetben csak 25.-én számítottak komoly összeütközésre. Ennek és a későre szabott indulási időnek az osztrákok részén az lett a következménye, hogy tulajdonképpen őket június 24.-én a szónak legszorosabb értelmében éjjeli szállásaikban lepték meg. Fokozta még a bajt, hogy míg a hátrább fekvő csapatok, a két hadseregparancsnokság és a hadseregfőparancsnokság erről a meglepő megtámadtatásról tudomást szereztek, órák teltek el, jeléül annak, hogy a jelentések továbbítása és egyáltalában a jelentőszolgálat terén szintén furcsa állapotok állottak fenn az osztrákok részén.
Az előadottakból elég világosan kitűnik, hogy a földerítő és jelentő szolgálat oly fontos tényezők, hogy azok elhanyagolása, illetve helytelen kezelése nemcsak egyes ütközetek és csaták, hanem egész hadjáratok, háborúk elvesztését is képes maga után vonni.
A magasabb és alsóbb vezetés, valamint a harcászati elvek alkalmazása tekintetében lényeges különbség mutatkozik a két fél között. Az osztrákok részén mindenekelőtt feltűnik a kötelékek szétszakításának óriási mérve. A hadtestek nem egységes egész gyanánt, hanem nem is egyidejűleg, hanem egymás után harcba dobott dandárokkal veszik fel a küzdelmet és az egyes dandárokon belül nem az ezredek, hanem egyes zászlóaljak szerepelnek harcegységek gyanánt, melyek a pillanatnyi szükséghez képest teljesen önállóan dobatnak a harctér különböző pontjain harcba, mely eljárás a harcászati kötelékek rettenetes szétszakításához és a csapatok nagymérvű összekeveredéséhez vezetett, ami aztán a rendszeres vezetést úgy kicsinyben, mint nagyban lehetetlenné tette. Az ezred- és hadosztálykötelék mindjárt a harcbalépés pillanatában megszűnik, a dandár- és hadtest-kötelék látszólag megmarad ugyan, de ez a csapatok nagy összekeveredése folytán úgy az 1., mint a 2. hadsereg körletén belül csakhamar szintén elveszti jelentőségét.
A szövetségesek részén másképpen áll a dolog; itt a szárdoknál a hadosztályok s azokon belül a dandárok, a franciáknál a hadtestek s azokon belül a hadosztályok és dandárok elejétől végig együtt maradnak.
A legfelsőbb vezetés az osztrákok részén egy kézben, a hadseregfőparancsnokság kezében van, de ez magának általános tartalékot vissza nem tartván, már kezdettől fogva lényeges befolyást a csata menetére nem gyakorolhatott. A két hadseregparancsnok közül egyik sem állott a helyzet magaslatán; tetterős elhatározást és annak erélyes kivitelét egyiknél sem tapasztalunk; mindeketten inkább csak a csatavonal foltozgatásában és passzív ellenállás végrehajtásában merülnek ki. Ez alól kivételt még Benedek önálló csoportja sem igen mutat fel; a dandárok itt is izoláltan és egymás után lépnek harcba. De azért Benedek vezetési képesség tekintetében többi hadseregparancsnok-társait még mindig erősen fölülmúlja. Különösen szép és helyes volt tőle, hogy a császártól kapott visszavonulási parancs dacára utoljára még egy nagyot üt ellenfelén, miáltal úgy a maga, mint az V. hadtest visszavonulásának síma, üldözésmentes lefolyását biztosította. A Reichlin-dandár kirendelése a Pozzolengotól délnyugatra fekvő magaslatokra legfőképpen az V. hadtest érdekében történt.
A három csoportparancsnok közül leggyengébbnek és bátran mondhatni, teljesen tehetségtelennek gróf Wimpffen táborszernagy bizonyult, aki már a délelőtti órákban oknélkül fejét vesztve, ismert sötéten látó jelentésével szinte legfőbb előidézője volt a csakhamar bekövetkezett csatavesztésnek.
A szövetségesek részén a magasabb vezetés e napon elég jól működött. Napoleon császár, mint tudjuk, június 24-ikére még szintén nem számított komolyabb összeütközésre, de amikor a harc mindíg nagyobb arányokat kezdett ölteni, hamar beletörődött a változhatatlanba és elfogadta az osztrákok helytállása folytán a sors által felkínált döntő összecsapás megkockáztatását. Napoleon eddigi hadműveleti terve és szándéka, mint tudjuk, abban csúcsosodott ki, hogy ellenfelét erős balszárnnyal oldalba és hátba fogja. E terv értelmében dirigálta és alkalmazta a szárdokat állandóan balra-előretolt viszonylatban. A június 24-ikére elrendelt menet-echiquier mellett a váratlanul lángra lobbant csatát ily mederbe terelni már nem lehetett, miután a szövetséges hadsereg tartalákául szolgáló gárda-hadtest nem a balszárnyat, hanem a középet követte és nagyobb erők masszírozása inkább a jobb-, mint a balszárnyon vált volna lehetségessé, ahol a IV., III. és esetleg a gárdahadtestet lehetett volna hatalmas támadó tömeggé egyesíteni. Csakhogy ehhez a gárda-hadtestnek elég hosszú utat kellett volna megtennie és semmi esetre sem volt biztos, hogy az osztrákok nem fogják-e közben másutt, a középen vagy az északi szárnyon a döntést keresni, illetőleg kierőszakolni. Ezért Napoleon a gárda-hadtestnek a legrövidebb irányban Solferino felé való bevetése révén kénytelen-kelletlen átkaroló támadás helyett áttörési műveletre határozta el magát, amelynek sikerét Mac Mahon tábornok a II. hadtestnek Solferino felé saját önálló kezdeményezésből történt oldalozó bekanyarítása által a lehető leghatásosabban elősegítette. Ezzel a tettével Mac Mahon méltán érdemessé tette magát arra, hogy a nap döntő sikere egyik legfőbb tényezőjének tekintse magát. Egyébként e napon a többi francia hadtest-parancsnokok is derekasan megállták a helyüket. Hogy Canrobert tábornagy hadteste nagyobb részét egy csak képzelt ellenséges csoportra való tekintettel utolsó pillanatig tétlenségre kárhoztatva visszatartotta, annak főkép a Napoleon császáról vett téves információ volt az oka. Egyébként a franciák részén a hadtesteket, hadosztályokat és dandárokat, sőt még a csapattesteket is mindenütt kézben tartva látjuk. A harcászati kötelékek nagymérvű összekeveredése sehol sem tapasztalható. Úgy a magasabb, mint az alsóbbrendű harcvezetés a franciák részén sokkal nyugodtabb és céltudatosabb, mint az osztrákoknál.
A szárd hadosztályparancsnokok és azok csapatjai már kevésbbé dicséretre méltó módon állták meg helyüket. Ők rendelkezésre álló túlerejükkel a Benedek-csoportot igen könnyen szorult, esetleg válságos helyzetbe hozhatták volna, ami nemcsak hogy nem következett be, hanem ellenkezőleg, ők jutottak minduntalan kisebb-nagyobbfokú szorult helyzetbe.
A fegyvernemek közül mindkét részen a gyalogság vitte a főszerepet a harcban. A jobb, hatásosabb, messzebbhordó fegyver az osztrákok kezében volt, de viszont ezeknél az a hátrány mutatkozott, hogy gyalogságuk aránylag gyorsan ellőtte tölténykészletét s miután a tölténypótlás kellőképpen nem funckionált, a harcban lévő csapatokat gyakran újakkal fel kellett váltani, ami rendszerint igen hátrányosnak bizonyult.
Az osztrák lovas seregtestek egyáltalában nem feleltek meg rendeltetésüknek. A Zedtwitz-lovashadosztály magatartása egyenesen felháborító és szégyenletes volt, de a Mensdorff-lovashadosztály sem állott a helyzet magaslatán.
Tüzérségi anyag tekintetében a franciák voltak előnyben s azonkívül ők jobban is értettek e fegyvernem alkalmazásához. A Campo di Medole nyugati szélén és a le Groletol északra alkalmazott tüzérségi tömeg a leghathatósabban támogatta elég nehéz helyzetben lévő testvérfegyvernemének, a francia gyalogságnak harcát. Ezzel szemben az osztrák tüzérség mind hatás, mind alkalmazás tekintetében messze mögötte maradt ellenfelének. Az ok nélkül túlhátul marad tüzértartalék még csak lövéshez sem jutott.
Épúgy, mint Magentanál, a szövetségesek Solferinonál is csak nagy üggyel-bajjal voltak képesek győzelmet aratni s a csata végén csapatjaik állítólag annyira ki voltak merülve, hogy a hátráló ellenség üldözésére még csak nem is gondolhattak. Ezt az állításukat meggyőző érvül legalább is teljes mértékben el nem fogadhatjuk, mert igaz ugyan, hogy a csata végén a végső erőlködésben a Partouneaux-lovashadosztály is tevékeny részt vett, de ennek dacára úgy ezt, mint a többi lovas testeket fel kellett volna használni a nagynehezen kivívott győzelem minél tökéletesebb kiaknázására.