f) A nisi (nisszai) csata 1689. szeptember 24-én.
A csapatok élelmezése körül beállt újabb nehézségek arra kényszerítették Badeni Lajost, hogy szeptember 11.-ikéig Batocsinanál maradjon, ami viszont a szeraszkírnek alkalmat adott, hogy seregét újból rendezze és Szófiánál tartalékokból kiegészítse s újonnan megszervezze. Egyúttal Nist védelmi állapotba helyezte és seregével a városon kívül kiépített erődített állásba helyezvén, ott nyugodtan bevárta a keresztények újabb támadását.
Badeni Lajos, miután összeköttetéseit a hátországgal a Dunán Szendrőnél vert híddal biztosította, ismét megkezdte előnyomúlását Jagodina felé, ahol szeptember 16-án a Moravát is áthidalván, Paracsinon és Aleksinac-on át tovább folytatta útját és szeptember 22-én a Nis melletti török tábor mellé érkezett. Noha az őrgróf a szeraszkír 40.000 főnyi serege ellenében csak 17.000 főnyi haddal rendelkezett, – mégis elhatározta annak megtámadását. Csakhogy a megejtett szemrevételezés az ellenséges állás arcvonalát oly erősnek találta, hogy a meredek hegyen felfelé a támadás teljesen kilátástalannak látszott. Ezért az őrgrófnak az a merész gondolata támadt, hogy saját visszavonulási vonalának föladása mellett, az ellenséges állást balról megkerülve, azt a jobb szárny felől felsodorja. Hogy terve felől ellenfelét bizonytalanságban hagyja és tévútra vezesse, mindenekelőtt annak balszárnya ellen nagyobbszabású tüntetést hajtott végre, ami a szeraszkírt arra indította, hogy balszárnyának meghosszabbításában a Nisava mellé egy erősebb csoportot helyezzen el.
A keresztény sereg az elrendelt eltolódást, melyet a 15 lovas századdal utóvédviszonyban visszahagyott Veterani tábornoknak kellett fedeznie, szeptember 24-én hajnalhasadta előtt kezdte meg, de az ellenséges állás jobb szárnya elé érve, kitűnt, hogy itt a hegyhát még meredekebb, mint az arcvonalban, a támadás tehát innen sem volt végrehajtható. Közben a szeraszkír, mihelyt az ellenség eltolódását észrevette, azt élénk tűzérségi tűzzel és a Veterani-csoport ellen végrehajtott lovas támadással igyekezett meghiúsítani, de a keresztény sereg zöme nem hagyta magát ezáltal megtéveszteni és szándékától eltéríteni. Nagyobb baj volt az ellenséges ellenhatásnál, hogy a támadást a törökök jobb szárnya ellen sem lehetett végrehajtani, miért is az őrgróf a tábornokokkal rövid megbeszélést tartva, azokkal abban állapodott meg, hogy a kizártnak látszó visszavonulás helyett, tovább folytatják az eltolódást az ellenség háta felé, ahol az egyik fogoly bemondása szerint a hegyoldal sokkal menedékesebb volt, minélfogva ott a támadás végrehajtása előreláthatólag nem fog akadályokba ütközni. A rossz út és az alkalmatlan terep nagyon nehezítette a csapatoknak és főleg a tűzérségnek és a vonatnak az előrejutást, úgy, hogy már délután 5 óra felé járt az idő, mire a sereg végre a kívánt helyre ért, ahol a csapatok nyomban hozzáláttak a csatarend megalakításához. Ezt az ellenség már nem nézte nyugodtan s a szeraszkír a Nis mögött álló lovasságának parancsot adott az alakulófélben levő ellenség megrohamozására. Ez a roham elsősorban a keresztények balszárnyán álló Csáky-huszár ezredet érte, melyet felborítania és visszaszorítania sikerült. Ámde csakhamar kéznél volt két vértes ezred, majd Piccolomini altábornagy és Hollstein herceg vezetése alatt a balszárny többi lovassága is, melynek végre sikerült az ellenséges lovasságot visszaszorítania. Sőt ez már végleges visszavonúlásra gondolt, mely szándékától azonban el kellett állnia, mivel a szeraszkír a Nisava mögött álló gyalogság tüze által a megtántorodott szpahikat visszafordúlásra és további helytállásra kényszerítette.
E harcmozzanat folytán a keresztény csatarendnek lovasságból álló balszárnya kissé elszakadt a hadsereg többi részétől. Hogy az ezáltal keletkezett űrt eltüntesse, Heister tábornok 6 zászlóaljnyi gyalogság élére állva, támadólag nyomult előre a még mindig a magaslat tetején sáncaiban veszteglő török gyalogság háta ellen, melyet onnan csakhamar elűznie sikerült, minek folytán most már az összeköttetés a keresztény balszárny és a gyalogságból álló középhad között ismét helyreállt. Croy herceg a balszárny és a középhad térnyerését látva, immár a hozzá csatlakozott Veterani-csoporttal együtt szintén megkezdte az elég meredek hegy megmászását s miután még a sáncokban talált török gyalogságot végkép visszavetette, most már nemcsak az egész sereg szabályszerű csatarendben állva ismét egyesítve volt, hanem lassan a lövegeket is sikerült nagynehezen a magaslatra felvonszolni, amelyek nyomban élénk tüzelést kezdtek a mindjobban hátrább vonuló ellenség ellen.
Az eredeti elsáncolt állás elhagyása után a szeraszkír csapatjai számára immár arccal északkelet felé új védelmi állást jelölt ki s nyomban hozzáfogott annak megerősítéséhez. Hogy erre kellő időt nyerjen, elhatározta, hogy, ha kell lovasságát egészen feláldozza, melyet ismételten rohamra rendelt előre s amikor ez a parancsnak már nem akart engedelmeskedni, a gyalogság által hátba lövette, amit a janicsárok annál szívesebben megtettek, mert úgyis haragudtak a szpahikra, mivel azok ismételten a legnehezebb helyzetekben a legcsúfosabb módon cserbenhagyták őket. Emiatt feldühösödve, a szpahik a harmadik sikertelen roham után, mely Starhemberg Guido gyalogságának és a Pálffy hajdúknak öldöklő tűzén tört meg, saját gyalogsága ellenfordult, hogy azon keresztül útat törve magának, kivonja magát a lehetetlen helyzetből.
Közben a keresztények, lassan, bár, de ellenállhatatlan erővel mindjobban előrenyomultak s az ellenséget harapófogószerűen körülvéve s kartácstűzzel is elárasztva, nagy részüket a Nisava folyóba szorították, ahol a legtöbben életüket vesztették. De még sokkal nagyobb volt a csatatéren elesettek száma. Az osztrák és német források szerint több mint 10.000 török hullája fedte a fényes győzelem mezejét, míg ugyane források szerint a császáriak vesztesége nem tett volna ki többet 300 halottnál és sebesültnél. „Különös – jegyzi meg ehhez igen helyesen Rónai Horváth – és az egész előadás komolyságát veszélyeztető szokása volt ez időben a csatákról szóló hivatalos jelentéseknek, hogy a saját veszteséget nevetségesen csekély számban tüntetik fel … Redseb pasa szeraszkír, mint azt már a boszniai csatában is láttuk, nem volt hitvány ellenség; állásait szívósan védelmezte és a védelmet mindig többször megújította; egy ily vezérrel való küzdelemben döntő csata, melyben a pasa több, mint 10.000 főt vesztett, a győzőtől is jelentékenyebb áldozatot követelt, mint amilyet hivatalosan beismernek, vagy pedig, máskép a dolog nem lehet, idétlen túlzás az ellenség óriási vesztesége.” De tegyük még hozzá, hogy a törökök is mindig ugyanebbe a hibába estek. Az ő kútforrásaik számadatait egyáltalában nem lehet komolyan venni.
A keresztények által ejtett zsákmány is jelentékeny volt. Az egész török tábor, 30 löveg és 3000 ló jutott e napon a győzők kezébe.
A felbomolva hátráló ellenséget az őrgróf Piccolomini altábornagy által üldöztette, aki október 2.-ikáig volt nyomában a Pirot és a Dragoman szoroson át Szófia felé visszavonuló török hadsereg romjainak s az említett két helyen megfelelő védőrségeket visszahagyva, ismét visszatért a nisi táborba.